.

A könyveimet megrendelhetitek itt: http://konyvmolykepzo.hu/cimke/spirit-bliss

A Gyógyító pilleszárnyak című ficem be lesz fejezve mindenképpen. Az utolsó fejezete még idén várható, dec. 31-ig megleszek vele, ígérem! :)


2010. szeptember 30., csütörtök

Varázslatos realitás 20.

Peter kicsinek nem volt népszerű. Az iskolában irigység tárgya volt a hatalmas házuk, a házvezetőnő, a gyönyörű anyukája. Mindig magányosan firkált a szünetekben és egyedül ebédelt.
Nyolc éves volt, mikor az iskolája előtt megállt játszani egy kutyával. Keverék kutya volt, de hagyta, hogy simogassák, sőt elterült, hogy a hasát is vakargassák már meg egy picit. Peter rossz helyen ért hozzá a kutyához. Hogy sérülése volt ott vagy valami más, sohasem derült ki, de az addig barátságos eb mérgesen kapott oda Peter kezéhez és elég csúnyán megharapta.
Mikor a nevelőnője meglátta a kezét, megrémült és azonnal orvoshoz sietett vele. Három öltés. Ahogy hazaértek a nagyapja fitymálóan jegyezte meg, hogy eddig legalább a művészetekben sikereket tudott volna elérni, de egy ilyen sérülés után ne is álmodjon arról, hogy az ecsetnek tökéletes ura lehet.
Édesanyja aznap este bement hozzá a hálószobájába. Mióta az apja elhagyta őket, nem járt ott. Megsimogatta Peter fejét és azt mondta, ne hallgasson senkire, mert annyi tehetség lakik benne, hogy kéz nélkül is képes lenne mindent a vászonra vinni.
A lábközépig érő hóban keresztülvágva végigfutott az agyán a kutya, aki megkapta, a nagyapja, az anyja bíztató szavai… Nem játszotta végig a fejében az egészet, csak ott villogtak, mint valami figyelmeztető jelzések. Nem törődött velük.
Odaért a lányhoz éppen akkor, mikor az leseggfejezte a már egyébként is mérges férfit, ezzel semmit sem javítva amúgy is szorult helyzetén.
- Sajnálom, Uram, kérem, nem tekinthetné ezt egy véletlen balesetnek? – mosolygott rá magabiztosan a férfira.
- Oh, hát… természetesen, ha maga kéri. Khm, akkor… viszlát. – Feltartott fejjel elvonult a kutyájával.
A barna hajú lány úgy bámult Peterre, mintha oroszlánszelídítő lenne, de ő csak rendületlenül mosolygott.
- Ez valami rossz szokás, hogy megtalálod a környék legnagyobb seggfejét, és magadra haragítod?

2010. szeptember 29., szerda

Művészeti pályázat közönségszavazás

Pár hónapja művészeti pályázatot hirdettem. Árnyékvilág jeligére kellett alkotni valamit teljesen mindegy milyen műfajban. Elég sok pályázati mű érkezett, kérlek nézzétek, hallgassátok végig őket, és válasszátok ki azt, amelyik a legjobban tetszik, aztán írjátok meg a számát a hsz-eknél. Amelyikre a legtöbb szavazat érkezik, az a műalkotás nyer. :) A szavazás 2010. október 3-án éjfélig tart. Amint vége a szavazásnak elmondom én is, ki nyerte az általam odaítélt díjat. :)


És akkor íme az alkotások:






1. Gálosi Bettina



2. Gálosi Bettina



3. Gálosi Bettina



4. Mohácsi Eszter



5. Perlaki Gabriella



6. Perlaki Gabriella



7. Perlaki Gabriella



8. Perlaki Gabriella



9. Petrőcz Evelin



10. Szegvári Dóra



11. Szegvári Dóra



12. Szegvári Dóra



13. Szegvári Dóra



14. Szegvári Dóra


15. Szegvári Dóra


16. Szegvári Dóra


17. Szegvári Dóra



18. Szegvári Dóra



19. Szegvári Dóra



20. Szegvári Dóra



21. Takács Zsanett



22. Takács Zsanett


23. Vajda Bella




24. Kristóf Kitti

Varázslatos realitás 19.

Először egy felhívás... A múlt árnyai trilógiának vége, ezért mindhárom kötet letölthető lesz könyv formájában. :) Azt szeretném, ha írnátok a kötetekhez véleményt, ahogyan a Twilight könyvek végére is. Kérlek, figyeljetek oda a helyesírásra és ilyen formában küldjétek el a véleményeteket:

"Ide írod a véleményedet." (név, kor)

A legjobb vélemények bekerülnek a könyvek végére. A legfantáziadúsabb vélemény írója pedig ajándékot kap. :) A véleményeket megírhatjátok itt vagy mailben is akár a spiritbliss24@gmail.com címre. :)




Charlotte szerette az állatokat. Gyerekkorában mindig átjárt a szomszéd nénihez, akinek volt egy csomó macskája és kutyája, és velük játszott. Ismerte az állatok természetét is. Tudta, hogy melyik állat szelíd és emberszerető és melyikkel jobb vigyázni. Mr. Glanville kutyája az utóbbi kategóriába tartozott.
Egyik délután jött hazafelé az egyetemről, mikor észrevette Maxie-t. Először azt hitte, azért rohan lélekszakadva az egyik fa felé, mert a többiekkel fogócskát játszanak. Aztán meglátta a kutyát is…
Charlotte reszkető kezekkel halászta elő a megmaradt szalámis szendvicsét a táskájából, és majdnem bepisilt a félelemtől, ahogy megközelítette az állatot. Szerencsére sikerült elcsalnia a fától, aminek a tetején ott ült a kisfiú.
Alig tíz perc múlva Mr. Glanville ott dörömbölt az ajtaján, hogy hogyan merészeli ki tudja mivel etetni az ő kedvencét, akinek amúgy is gyenge a gyomra. Charlotte mindig nyugodt típus volt, de most úgy küldte el a fél ház füle hallatára a férfit melegebb éghajlatra, hogy önmagát is meglepte. A vita után öt perccel már azt sem tudta, mit is mondott, de a lakótársa szerint azt is megemlítette, hogy ha a férfi még egyszer a gyerekek közé engedi póráz és szájkosár nélkül a kutyát, akkor a seggébe dugja fel mindkét tárgyat.
Ha a hógolyó mást talált volna el, nem Mr. Glanville-t, akkor Charlotte valószínűleg hebegve kért volna bocsánatot. A bocsánatkérés így is megvolt, de Mr. Glenville elérte, hogy Charlotte a dühtől remegjen egész testében, ne a zavartól. Igen, béna volt. Igen, eltalálta a hógolyóval egy bizonyos helyen. De ez még nem jogosítja fel arra a férfit, hogy elhordja mindenfélének és fenyegesse! Végül is bocsánatot kért. Mit tegyen még? Akassza fel magát?
- Beszélni fogok a főbérlőjével, úgyhogy jobb, ha már most új helyet keres magának! – ordibálta Mr. Glenville. Maxie-ék rémült tekintettel álltak a házfal mellett és a jelenetet figyelték. – És ne higgye, hogy nem teszem meg!
- Nem hiszem. Egy ilyen seggfejtől simán kitelik – vágott vissza Charlotte. Igyekezett határozottnak tűnni, de átfutott a fején, hogy mi lesz vele, ha kiteszik az albérletből.
- Hogy minek nevezett? – hápogta felháborodottan a férfi.
Charlotte már nyitotta a száját, hogy megismételje az előbbit kipótolva pár újabb jelzővel, mikor egy kéz hátulról védelmezően a vállára simult.

2010. szeptember 28., kedd

Varázslatos realitás 18.

Peter a nyitott szekrényajtó előtt állt és azon gondolkozott, hogy mennyire klisészerű az öltözködése. Farmer, tornacipő, póló, sokszor zakóval, persze korddal. Hosszú sálak, furcsa sapkák… Tudta jól, hogy mit gondolnak róla az emberek. Művész. Nem éppen kedves hangsúllyal.
Ő persze tisztában volt azzal, hogy a szekrénye tartalma nem úgy született meg, hogy reggel felkelt és azon gondolkozott, milyen ruha illene egy festőhöz, majd elment vásárolni, hanem így alakult ki. Egy nap azt vette észre, ilyen darabokkal van közepesen feltöltve az akasztós szekrény és a fiók.
Belenézett a tükörbe. A szemüvege. Ritkán viselte, nem azért, mert hiú volt, hanem mert megfeledkezett róla. Nem volt nagyon rossz a szeme, így nem kellett állandóan hordania, leginkább vezetéshez használta meg a nagyelőadóban.
Meredten bámult a saját szemébe. Régóta gondolkozott egy önarcképen és most látta festékréteggé válni az üveglapot. Csak barna kócos hajat, alatta a fekete szemüveget és egy hatalmas zöld sálat kéne festenie.
Zöld sál…
Homlokára csapott. Majdnem elfelejtette miért öltözött fel! A művészellátóba akart menni, mert elfogytak a festékei.
Felhúzta a cipőjét, kabátot vett és elindult a hóban. Éppen keresztül akart vágni a parkon, ami a házak között bújt meg, mikor meglátta a remegő, barna hajú lányt, amint éppen egy jól összegyúrt hógolyóval intim részen talált egy amúgy békésen kutyát sétáltató bácsit, aki ettől a támadástól minden lett a továbbiakban, csak békés nem. Elmosolyodott. Még át sem gondolta, hogy helyes döntés-e odamenni, azok után, hogy a múltkor szó nélkül eltűnt, már úton volt, hogy megmentőt játsszon.

2010. szeptember 27., hétfő

Varázslatos realitás 17.

Meg kéne szereznem végre a jogsit…
Ez járt Charlotte fejében, miközben az újabb festékesdobozokat egyensúlyozva igyekezett a jeges úton hazafelé. Vagyis a lakásba, amit másodmagával bérelt, és ami most üresen várta. Próbált időről időre kikukkantani a dobozok mellett, nehogy nekimenjen egy oszlopnak, de ilyenkor mindig dőlni kezdett a kettőstorony a karjaiban, és épphogy csak meg tudta tartani.
Már sokszor elhatározta, hogy megtanul vezetni, de aztán mindig elhalasztotta az ötlet megvalósítását. Rossz emlékei voltak az autókról. Az apja folyton úgy repesztett, hogy ő a hátsó ülésen a biztonsági övét markolta, és azon rimánkodott, csak éljék túl még most az egyszer.
Az apja sosem gúnyolta ki a félőssége miatt, és sosem lassított. Charlotte meggyőzte magát, hogy észre sem vette rajta a rettegést, de egy falfehér, reszkető kislány elég feltűnő látványt nyújt. Főleg, ha hangosan kocognak a fogai.
- Hé, Lotte! – Charlotte megállt az ismerős gyerekhangra, és újra kinézett óvatosan a takarásból.
- Sziasztok! – köszönt a hozzá szaladó srácoknak. A szomszéd házban laktak, és bírták őt, mióta kiállt mellettük egy bizonyos ügyben a földszinti lakóval szemben. – Mizújs? – tette le a dobozokat a járdára, és megmozgatta elgémberedett tagjait.
- Nem jössz? Háború van! – mutatta fel Maxie a kezében tartott hógolyót. Charlotte tétován pillantott a lába mellé, aztán elvigyorodott.
- Ooké – guggolt le, hogy a fűből szerezzen egy kis szűz havat. – De csak pár percem van…
- Akkor gyorshalááááál – üvöltötte el magát Maxie, mire mindenki szaladni kezdett.
A pár percből fél óra lett, de Charlotte nem bánta. Kipirult arccal rohangált a hóban, mint egy tizenkét éves, és hősiesen harcolt.
Mikor látta, hogy Glan és Maxie felé közelednek, behúzódott egy fa mögé, és gyorsan gyúrt egy hógolyót. Lélegzet-visszafojtva várta a megfelelő pillanatot, aztán mikor meghallotta a hó ropogását, kiáltva ugrott elő és már dobott is.
A következő pár másodperc olyan volt, mint egy lassított felvétel. Charlotte keze a magasban maradt, a szája pedig elnyílt a meglepetéstől, ahogy a mély nyögést meghallotta.
Az előtte álló férfi kissé meggörnyedve átkozódott az ágyékát ért támadás miatt.

2010. szeptember 26., vasárnap

Varázslatos realitás 16.

Először egy hír... A múlt árnyai trilógia búcsúztatója ma délután 15 órakor lesz a http://spiritbliss.lapunk.hu oldalon. Bal oldalt a menüben találtok egy olyan menüpontot, hogy Chat. Erre kattintsatok rá, ott fogunk beszélgetni. :) Szeretettel várok mindenkit. :)
Jah, és tegnap bénázott a hsz-küldő rendszer a blogspoton, de ma reggel sikerült megválaszolnom az utolsó fejezetnél az összes eddigi hsz-t. :)



- Ez a munka… - A tanár méregette a képet. Dobókocka, zsetonok, egészben és összetörve, a szerencse apró morzsává törése, mindez feketében, fehérben és vérvörösben úszva. Középen a dobókocka, mintha vérkönnyeket hullajtott volna. A nő megborzongott.- … az eddigi legjobb, amit tőled láttam! Mindig is remekül oldottad meg a kötelező feladatokat, de sohasem láttam benned a tüzet. Tehetséges vagy. Ez tény. Csak egészen eddig hiányzott… - kereste a szavakat. Nem mondhatta azt, hogy az előző heti értekezleten szóba került a fiú, és az, hogy mit kellene vele tenni. Eltanácsolni nem lehet, mert kétszer annyi tehetsége van, mint a legtöbb társának, a feladatokat elvégzi, de hiányzik valami. Na, az a valami most ott volt a festményen. – …a lelkesedésed. Talán téged kellene javasolni a párizsi ösztöndíjra.
- Komolyan gondolja? – Peter döbbenten nézett a tanárára. Örömöt érzett, és meglepődöttséget. Furcsának találta, hogy ez ilyen is lehet. Valami, ami cél nélkül született, az alkotás öröméért, végül olyasmivé válik, amitől előrébb jut. Eszébe jutott a nagyapja. Vajon mit szólna ahhoz, ha tudná, az előre tervezetten kívül elért valamit? Morogna. Értelmetlen. Nem ismerné el igazi győzelemnek.
- Persze. Megírom az ajánlást. Holnap nézz be hozzám. – A fiúra mosolygott, majd kisétált a teremből.
Peter nem örült. Peterrel madarat lehetett volna fogatni, mikor a hatalmas sálat az arca köré tekerve elindult hazafelé.

2010. szeptember 25., szombat

Varázslatos realitás 15.

Anyu elrángatott magával vásárolni, úgyhogy most állok neki csak a főzésnek, de ha végeztem, válaszolok az utolsó fejezet hsz-eire. :) Este pedig végre kiteszem a művészeti pályázatra küldött sok-sok nevezési alkotást. :) Addig is olvasgassátok a Varázslatos realitás új szösszenetét. :)



Almazöld, fűzöld, spenótzöld és sárgászöld.
Sok-sok árnyalat a falon. Mindegyikből egyetlen csík, de egyik sem az igazi.
Charlotte a földön ült a festékesdobozok mellett ecsettel a kezében, és nem tudott dönteni. Abban biztos volt, hogy a szobája falát zöldre szeretné festeni, de valahogy nem találta a megfelelőt.
- Hé, mikor indulsz? – nyitott be hozzá Kaya, a lakótársa kopogás nélkül, aztán meglepetten vonta össze a szemöldökét. – Te meg, mit csinálsz?
- Kifestem a szobát – jött a válasz anélkül, hogy Charlotte hátrafordult volna.
- Nem utazol haza az ünnepekre?
- Nem.
- Itt maradsz egyedül? Karácsonykor?
- Itt.
- Te tudod… - Kaya megvonta a vállát, aztán kifordult a szobából. Negyed óra múlva Charlotte hallotta a kulcszörgés hangját. Egyedül maradt.
Felnyitott egy sokadik színárnyalatú festékesdobozt, és kipróbálta a falon. Nem talált.

2010. szeptember 24., péntek

A jelen boldogsága - 37. fejezet

Hát, eljött, amire egyszerre nagyon vártunk és nagyon nem akartuk. Megírtam A jelen boldogsága utolsó fejezetét. Extrahosszú fejezet lett és remélem, hogy tetszeni fog nektek. :)

Előtte azonban még két hír... Az Árnyékvilág könyvjelzőket, amiért megtippelték, hogy Esme fog meghalni, Doo-doo, Suomi, Cand-Us és Truska nyerték. Gratulálok nekik! :) Arra kérem őket, hogy írják meg nekem a címüket a spiritbliss24@gmail.com mail címre. Köszönöm. :)

Annak örömére és bánatára pedig, hogy vége A múlt árnyai trilógiának és ezzel egy korszaknak is, vasárnap délután 15 órakor tartunk egy kis ünnepséget játékokkal, beszélgetéssel, ajándékokkal, kulisszatitkokkal. :) Az ünnepség a hivatalos oldalam chatjén lesz, mert nem mindenkinek van msn-je. Ha van valami kérdésetek hozzám A múlt árnyai megírásával, háttértörténetével, karaktereivel vagy bármi a trilógiához tartozó témával kapcsolatban, akkor azokat írjátok össze vasárnapra, mert örömmel megválaszolok majd mindent, és olyasmiket is elmesélek, amiket eddig nem tudhattatok. :) Írtam Szandinak is az eseményről, remélem, hogy el tud jönni. Sajnos az utóbbi időben állandóan dolgozik, szóval, már hetek óta nem sikerült rendesen beszélnem vele. :-/ De remélem, hogy eljön, mert nélküle nem lenne teljes ez az egész...

2009. február 13-án egy álomból megszületett A múlt árnyai, és ma 2010. szeptember 24-én végetér az álom A jelen boldogsága 37. fejezetével.
1 év, 7 hónap és 11 nap,
101 fejezet,
több ezer komment,
több tízezer olvasó.

Köszönöm nektek, hogy akár az elejétől, akár később becsatlakozva, de velem voltatok, támogattatok és annyi szeretetet adtatok nekem, amennyit egész életemben összesen nem kaptam. Hálás vagyok minden kedves szóért, minden építő kritikáért, minden mosolyért, minden könnycseppért és minden léleksimogatásért. Nagyon szépen köszönök mindent!

Köszönöm Szandinak, aki végigbétázta A múlt árnyait és A jövő reménységét, és sajnálom, hogy A jelen boldogságának a születésénél már nem lehetett végig velem magánéleti kötelességek miatt. De ha nem is voltál végig itt, ez a trilógia a te gyermeked is. Nélküled sosem született volna meg. Kimondhatatlanul hálás vagyok neked!

Köszönöm a barátaimnak, akik elnézték nekem, mikor elfoglalt voltam az írás miatt. Főleg Freebnek, aki sok vétkemet megbocsátotta már.

Köszönöm anyunak, amiért szintén elnézte nekem, mikor elfoglalt voltam az írás miatt, és nem úgy végeztem el a kötelességeimet, ahogyan kellett volna.

És köszönöm mindenkinek, akit kifelejtettem. Bocsánat, ha van ilyen, de annyi mindent kaptam ebben a több, mint másfél évben, hogy nehéz lenne mindenkit külön felsorolni. Szóval, csak annyit, hogy köszönöm! :)

És most az Oscar-díjasokat is megszégyenítő köszönetáradat után jöjjön, amire már nagyon vártatok... :)



37. A JELEN BOLDOGSÁGA



Jó pár évvel később


Izgatottan ébredtem a nagy esemény miatt. Azonnal kipattantam az ágyból, és a szekrényhez léptem, miközben átgondoltam a fontos teendőket, amikkel mindenképpen el kell készülnünk délutánig. Annyi dolgunk volt, hogy úgy éreztem, a fejem már előre zsong. Alice egy több oldalas listát állított össze pár hete – nagyon fel volt dobva attól, hogy megint lehetősége van egy ünnepség megszervezésére. Utoljára majdnem egy évtizede volt ilyen esemény a családban, úgyhogy már emiatt is nagy dolognak számított ez a nap. Edward egy ideig felkönyökölve figyelte, ahogy pakolászom, aztán lassú mozdulatokkal felkelt, és mögém lépve átölelt.

- Máris megszöksz? – nyomott csókot a fülem mögé, miközben mormogó hangot hallatva mélyet lélegzett a nyakam kipárolgásából.

- Muszáj, különben nem készülünk el időben – húztam le a cipzárt az előkészített ruha védőnejlonjáról.

- Még van időnk… - motyogta, miközben a keze vándorútra indult a csípőmön. Elnevettem magam.

- Valld be, hogy csak nem fűlik a fogad ahhoz, hogy a lányod hivatalosan is felnőtt lesz ma – cukkoltam. A szekrényen lévő tükörben láttam, ahogy az arca megfeszül egy pillanatra.

- Gúnyolódj csak, de majd a fiad ideje is eljön… - csiklandozott meg. Nevetve próbáltam megmenekülni a karmai közül, de felkapott és a következő pillanatban már újra az ágyon feküdtem, fölöttem Edwarddal.

- Rossz vagy! – feddtem meg, mikor az ajkai a kulcscsontomon kezdtek kalandozni.

- Ezt magyarázom már neked, mióta megismertél – nevetett fel rám nézve. Elmosolyodtam. Régen is sokat viccelődött ezzel, de akkoriban mindig ott volt a szemében a komolyság. Mostanra eltűnt az önvád. Talán, mert hosszú évek óta meg tudta adni nekem azt a boldogságot, amit úgy érezte, megérdemlek.

- Nehéz a felfogásom – vontam meg a vállamat, aztán megcsókoltam. – Na, de most le rólam! – toltam el magamtól végül, mire morgolódva az ágyra gördült.

- Nem lehetne csak egy kicsit visszapörgetni az időt? Istenem, nem akarok belegondolni! – szorította az arcára a kezeit.

- Pedig jobb, ha hozzászoksz – érintettem meg az ujjait, mire rám nézett. – Nekem is nehéz, de örülhetünk, hogy biztonságban és a közelünkben tudjuk majd őt, nem igaz? – próbáltam vigaszt nyújtani.

- De, igen. Igazad van, mint mindig – sóhajtott fel. – Rendben, akkor menjünk. Essünk túl ezen a napon – pattant fel, aztán felhúzott engem is az ágyról.

- Na, gyerünk! Mosolyogj egy kicsikét, mert a lányod még megijed, hogy megeszed… - érintettem meg a szája sarkát, mire rándult egyet az ujjam alatt az arca, aztán mosolyba szaladtak az ajkai.

- Még mindig kimondhatatlanul szeretlek! – lágyult el a mézarany tekintet, én pedig hihetetlenül szerencsésnek éreztem magam.

- Szintúgy, jó uram! – álltam lábujjhegyre egy újabb csókhoz, de a gyors, ám halk koppanások az ajtón félbeszakították a terveimet. – Jó reggelt, Alice! – Nyitottam ki az ajtót előtte. Idegesen nézett körbe, mintha attól tartana, valaki leskelődik utána, aztán belépett a szobába.

- Baj van – suttogta. Edward és én riadtan pillantottunk egymásra.

- Isis jól van? – kérdeztem azonnal.

- Igen, egyelőre… De ha megtudja, hogy Carlisle eltűnt, akkor biztos, hogy kiborul. – Kellett pár másodperc, mire felfogtam a hallottakat.

- Carlisle eltűnt? – emeltem meg a hangomat, mire Alice rám pisszegett. Behúztam a nyakamat, és halkabban ismételtem meg a kérdésemet. – Mi az, hogy Carlisle eltűnt?

- Beszélni akartam vele, de nincs a házban. Emmettet és Jaspert elküldtem a virágokért, Rose pedig az ételekkel van elfoglalva. Én nem mehetek megkeresni, mert akkor Isis gyanút fogna. Körülbelül két perc, és nála kell lennem, hogy elkészítsem a haját – hadarta egy szuszra.

- Azt hiszem, tudom, merre lehet – szólalt meg Edward komor hangon. – Érte megyek – indult el, de megragadtam a kezét.

- Hadd menjek inkább én – kértem. – Azt hiszem, jobb lenne… - fúrtam a tekintetem az övébe. A történtek még mindig megviseltek mindenkit, de én jobban kezeltem ezt a gyászt, mint Edward, és ezt ő is jól tudta. Lassan bólintott egyet. – Rendben, igyekszünk vissza – nyitottam ki a szekrényt, hogy kikapjak belőle egy rövidnadrágot és egy felsőt.

Pár perccel később már a bejárati ajtót nyitottam halkan, hogy kiléphessek a napsütésbe. Alice képessége egyre jobb és jobb lett idővel a farkasok mellett, és most, hogy már pár éve mind La Push-ban éltünk, magabiztosan meg tudta jósolni, hogy ez a nap pont megfelelő lesz az ünnepléshez.

Sosem hittem volna, hogy egyszer a Black ház lesz a családunk otthona, de így utólag, ez volt a lehető legjobb döntés, amit meghozhattunk. Mikor Forksban az embereknek kezdett feltűnni, hogy nem öregszünk, azt hittem, az egyetlen, amit tehetünk, hogy elhagyjuk a környéket, ahogyan Cullenék régebben is tették mindig, és ez halálra rémített.

A családunk Esme elvesztése után darabokra hullott, hiába próbáltunk úgy tenni, mintha nem így lenne. Együtt éltünk, mindenki tartotta magát azokhoz az elvekhez, amelyekhez korábban, de már semmi sem volt ugyanolyan. Ha még a környéket is el kellett volna hagynunk – és nekem a farkascsaládomat -, valami javíthatatlanul elromlott volna. Ezt mind éreztük.

Rosalie depressziós volt a sérülése miatt és elüldözte maga mellől Emmettet az állandó hisztirohamaival, Emmett pedig érthető módon szenvedett emiatt. A mindig vidám férfiból alig pár hét alatt komor és csendes ember lett, akit lelkiismeret-furdalás gyötört. A házunkból teljesen kihalt a nevetés és a jókedv.

Carlisle hosszú hónapokig ki sem mozdult a szobájából és nagyrészt csak Isisszel kommunikált. A kislányom egyszerűen elbűvölte őt. Azt hiszem, csak az ő kedvéért nem csinált semmi őrültséget. Nem akarta, hogy a gyermeki arcon miatta is szomorúság üljön.

Jasper… Az ő számára otthon lenni olyan volt, mint egy véget nem érő kínzás, éppen ezért az ideje nagy részét vadászattal töltötte. Kivételesen nem állati prédát űzött, hanem Aro nyomait kereste mindenfelé. Végül Emmett is csatlakozott hozzá, majd pár hónap után Carlisle szintén gőzerővel vetette bele magát a kutatásba. Edward és Alice is velük tartottak olykor-olykor, de ők inkább az itthoni gondokkal foglalkoztak.

Mikor először felmerült, hogy mennünk kell, Alice remegve jött be a fürdőszobába utánam. Csak egymásra néztünk, és tudtuk, hogy mindketten ugyanattól rettegünk.

- Nem mehetünk el innen, ez egyszerűen… Nem lehet – rázta Alice a fejét hevesen. Nem tudom, volt-e valami látomása arról, mi várna ránk, ha meghoznánk ezt a döntést de nem is mertem rákérdezni.

- Tudom. Tudom, Alice… Tudom… - hajtogattam a földön kuporogva a kád mellett. – De mit tehetnénk? Mi más választásunk lenne? A forksi emberek kérdezősködni fognak. Nem tudják csak úgy elfogadni válaszok nélkül, hogy nem öregszünk – ráztam meg a fejem, és elkeseredetten felsóhajtottam, Alice szeme viszont felcsillant.

- Nem, a forksi emberek tényleg nem tudnák elfogadni – pattant fel mellőlem. – Nem sokára visszajövök! – vigyorgott rám úgy, ahogyan azt a régi Alice tette volna, aztán elrohant. Hosszú idő után akkor először valami reményfélét éreztem.

Hetekig tárgyaltunk a falkával és La Push öregjeivel, és végül megkaptuk az engedélyt a farkasok és Cullenék közötti szerződés módosítására. A La Push-ban élő emberek egy része pontosan tudta, kik is Cullenék, a másik része pedig megszokta a farkasok miatt – hiszen ők sem öregedtek -, hogy vannak furcsaságok, melyekről jobb nem kérdezni, csak csendben elfogadni a létezésüket.

Ahogy végigsétáltam az ösvényen, amin utoljára majdnem egy éve jártam, ezernyi apró emlék jutott eszembe még, jók és rosszak egyaránt.

A költözés megváltoztatott valamit már az első pillanatban. Mikor az autóink megálltak La Push-ban, és kiszállva felnéztünk a Black házra, mind éreztük, hogy új esélyt kaptunk, és azt is, hogy muszáj élnünk vele, ha nem akarjuk elveszíteni egymást és önmagunkat.

- Hát, kisfarkas – fordult felém Emmett. –, ezzel lesz elég munkánk, mire rendesen kikupáljuk – sóhajtott fel, de az arcán halovány mosoly ült.

- Nem ártana hozzáépíteni még pár szobát – vetette fel az ötletet Jasper. – Lehetne egy külön könyvtárszobánk is, akkor tudnám hová pakolni a könyveimet és a térképeket.

- És kell hely a zongorámnak is – szólt közbe Edward. A következő percben már együtt járták körbe az épületet és arról vitatkoztak, milyen anyagokat kéne használni az építkezéshez.

- Kérhetnénk egy gardróbszobát is, mit szóltok? – léptem oda Rosalie-hoz és Alice-hez.

- Ez jó ötlet! – derült fel Alice arca, de Rose csak megvonta a vállát.

- Na, gyerünk, egy kis lelkesedést kérek! – löktem meg viccelődve, mire hátat fordítva nekem elrohant a fák közé. Neki több időre volt szüksége. Akkor még nem gondoltam volna, hogy pont egy olyan ember fog segíteni neki feldolgozni azt, ami vele történt, aki korábban örömmel végzett volna vele és a többi Cullennel is. A Sors fintora.

- Mami, képzeld – rohant oda hozzám Isis és Edan izgatottan kicsi Edward kezét szorongatva. Növekedésben jóval megelőzték a nagybátyjukat, már nyolc-kilenc éveseknek tűntek. Bár a fejlődésük lassult a kezdeti ütemhez képest, mégis úgy éreztem, nőnek, mint a bolondgomba. – A nagypapa megígérte, hogy épít nekünk egy faházat oda – mutatott a kislányom egy magas tölgyre a Black ház kertjében. – Én rendezhetem be úgy, ahogyan akarom – húzta ki magát.

- Ez nagyon klassz – helyeseltem reménykedve. Jonathan felajánlotta Carlisle-nak, hogy dolgozhat a kis helyi kórházban és úgy gondoltam, ez és a faház talán egy kis időre eltereli a figyelmét majd. Ekkor még nem is sejtettem, hogy mennyire.


A múlt utolsó nyílt sebe a Volturi üzenete után kezdett behegedni.

Esett az eső, mi pedig otthon töltöttük az egész napot. Emmett, Benji és Daniel egy új videójátékkal játszottak, és egymást túlharsogva bíztatták a saját harcosukat, míg Isis éppen azt próbálta kitalálni, milyen színűre legyen festve a faház belseje és színmintákkal nyaggatta a testvérét. Edant nem igazán érdekelte a dolog, de türelmesen végighallgatta a húgocskáját. Rosalie újdonsült barátjával és egyben amatőr pszichológusával mászkált valamerre, Alice, Jasper és Carlisle pedig tervrajzokat nézegetett a ház további átépítését tervezgetve.

Edward és én a verandára kitett hintaágyon üldögéltünk, és élveztük az eső kopogását a tetőn és a friss illatot, amit a szél hozott magával, de a nyugalmunk nem tartott túl sokáig. Edward egyszer csak felkapta a fejét, és tekintete a távolba meredt.

- Baj van? – kérdeztem azonnal aggódóan fürkészve az arcát.

- Itt a Volturi.

- Tessék? – kerekedett el a szemem. - Miért jöttek? – kérdeztem idegesen, mikor észrevettem, hogy Edward keze ökölbe szorult és reszket.

- Ajándékot hoztak… - pattant fel.

- Ajándékot? Várj, Edward! – siettem utána, ahogy beviharzott a házba. Mindenki érdeklődve kapta fel a fejét.

- Carlisle… - kezdte Edward halk hangon. – Elhozták nekünk Őt! – mondta, és mind tudtuk, kiről is van szó. Carlisle kezéből kiesett a toll, amivel a tervrajzra irogatott idáig, a tévéképernyőn pedig egy dallamot követően megjelent a Game over felirat.


Carlisle, Edward, Jasper és Emmett mentek a vendégeink elé, Rose, Alice és én itthon maradtunk a gyerekekkel. Mi is velük akartunk tartani, de Carlisle a fiúknak is csak nehezen engedte meg. Ebben szigorú és hajthatatlan volt. Miután hazajöttek, nem mondtak semmit, mi pedig nem kérdeztünk. Carlisle másnap reggel nekiállt berendezni és kicsinosítani a faházat Isisnek.

A gondolataimba merülve szinte észre sem vettem, hogy megérkeztem. Csak akkor torpantam meg, mikor észrevettem Carlisle-t. A földön térdelt a hófehér márványsír előtt, ujjai a követ simogatták.

- Sejtettem, hogy te fogsz utánam jönni – fordult hátra szomorú mosollyal az arcán.

- Alice pánikba esett. Azt hitte, hogy megszöktél – sétáltam oda hozzá.

- Azt soha – rázta meg a fejét. – Csak beszélni akartam vele… - siklott végig a mutatóujja a kőbe vésett feliraton: Esme Cullen. A legcsodálatosabb feleség és anya. A Szeretet, ami örökre összetartja a családunkat. – El akartam mondani, hogy… - akadt el a hangja. Letérdeltem mellé, és megfogtam a kezét.

- Mit?

- Hogy még mindig szeretem és iszonyatosan hiányzik – fordult felém az arany tekintet érzésektől kavarogva. – És hogy ennek ellenére most bármennyire is szégyellem, boldog vagyok – sütötte le a szemét. – Nem értem, hogy történhetett, észre sem vettem. Azt hittem, hogy sosem csitul majd az, amit itt érzek – tette a mellkasára mindkettőnk összekulcsolt kezét. – Aztán egyszer csak a hurrikánból vihar lett, majd zápor. És még mindig esik az eső szomorú dolgokat suttogva a fülembe, de…

- …már ott a szivárvány is – fejeztem be a gondolatot együttérző mosollyal az arcomon. – Carlisle – sóhajtottam fel, de a folytatással megvártam, hogy ismét felém fordítsa a pillantását. – Nem bűn, hogy gyógyulnak a sebeid. Nem bűn, hogy boldog vagy. Esme is ezt akarná. Biztos vagyok benne, hogy a ma ő is velünk örül. Nézd csak, hiszen süt a nap és a virágok... Nem gondolod, hogy ma valahogy szebbek, mint máskor? Mintha csak ő segített volna fentről, hogy szebbé tegye ezt az ünnepet – mosolyodtam el, mikor Carlisle szája felfelé szaladt. – Ha boldog vagy, mi is boldogok vagyunk, és Esme mindig is erre vágyott. Számára mi, a családja voltunk az elsők és legfontosabbak – simítottam én is végig a márványon, aztán kitöröltem egy könnycseppet a szemem sarkából.

- Azt hiszem, jobb, ha megyünk – vett mély levegőt Carlisle. – Alice még a végén idegösszeomlást kap.

- Igen, erre elég nagy az esély – nevettem fel, aztán elcsendesedve egy utolsó pillantást vetettem a sírra, majd felálltam. Arrébb sétáltam pár lépést, hogy Carlisle rendesen el tudjon búcsúzni, majd mikor egy csókot lehelt a tenyerére és a kőhöz szorította, lesütöttem a szemem.

- Rendben, mehetünk – lépett mellém.

- El sem hiszem, hogy a kicsi lányom férjhez megy – karoltam bele, miközben elindultunk visszafelé.

- Elhiheted, hogy számomra is legalább ugyanolyan hihetetlen – nevetett fel.

Csendesen mentünk vissza a házhoz, miközben újra azon elmélkedtem, hogy is sikerült idáig jutnunk. A csata után minden olyan kilátástalannak tűnt, de most, annyi szomorúság, gond és baj után, végre ismét láttuk a fényt mind.

- Ó, hála istennek! – emelte az ég felé a tekintetét Alice, mikor meglátott minket. Észre sem vettem, milyen sokáig voltunk el, de ezalatt az idő alatt felállították a székeket, az oltárt és nekiálltak a díszítésnek is. – Majdnem idegösszeomlást kaptam! – sietett oda hozzánk vádló tekintettel. Carlisle-lal egymásra pillantottunk, és egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. – Örülök, hogy ilyen jó kedvetek van, de most már igyekezzetek! Vagy azt akarjátok, hogy Isis úgy sétáljon az oltár elé, hogy ti sehol sem vagytok? – tette csípőre a kezét.

- Az nem lenne túl jó… - felelte Carlisle nyugodt hangon. – A szobájában van? – érdeklődött.

- Igen, már majdnem teljesen készen van. Most Rose sminkeli.

- Megyek, megnézem – indult el, de két lépést sem tett, Alice felháborodott tekintettel ragadta meg a karját.

- Arról. Szó. Sem. Lehet! – tagolta határozottan a szavakat. – Te most felmész a saját szobádba és felveszed az öltönyödet – adta ki az utasítást, majd felém fordult. – Te pedig követed a példáját, és ugyancsak felöltözöl végre.

- Oké, oké, megadjuk magunkat – emeltem fel védekezően a kezemet, aztán Carlisle-lal együtt elindultunk a bejárat felé. Még hallottam, ahogy Alice rákiált Danielre és Benjaminra, hogy rossz helyre akarnak akasztani valamit, aztán becsukódott mögöttünk az ajtó.

Megvártam, amíg Carlisle eltűnik a szobájában, majd halk léptekkel Isiséhez osontam. Ahogy kinyitottam az ajtót és beslisszoltam, elakadt a lélegzetem és könnybe lábadt a szemem.

- Istenem, de gyönyörű vagy! – sóhajtottam fel. Isis rám mosolygott az állótükörből, aztán megfordult. Pont annyi idősnek nézett ki, mint én, mégis gyereknek láttam még. Az én kicsi babámnak. Annak a pöttöm kislánynak, aki a mosógép tetején ül és sírva vallja be nekem a legnagyobb félelmét.

- Tényleg? Vagy csak azért mondod, mert az anyukám vagy? – simított végig a hófehér ruhán a női kéz reszketve.

- Esküszöm, hogy te vagy a leggyönyörűbb az egész világon – léptem elé, miközben szipogva próbáltam abbahagyni a sírást.

- Szerinted… Neki is tetszeni fogok? – harapta be az alsó ajkát, miközben Rosalie összepakolta a sminkkészletét.

- Ebben egy cseppnyit sem kételkedek – törölgettem meg az arcomat, de a könnyeim csak tovább záporoztak.

- Na, mami, ne sírj… - kuncogott fel Isis, aztán hozzám lépett, és megölelt.

- Csak óvatosan lányok… Nehogy elkenődjön a smink. Egy órás munkám van benne – figyelmeztetett Rosalie, de a hangja egyáltalán nem volt olyan fenyegető, mint Alice-é. Ahogy felpillantottam, ellágyulva pislantott rám. Bár nem volt saját gyermeke, megértette, mit érzek most.

- Nézd csak, mama, mit kaptam! – eresztett el hirtelen Isis, és izgatottan az ágyon lévő csomaghoz sietett. Ahogy a kezembe tette a szépen megmunkált és nagyon réginek tűnő ezüst nyakláncot, meglepetten pislogtam rá.

- Ezt meg ki küldte?

- Marcus bácsi. Azt írta, hogy egy olyan szép lány hordta ezelőtt, mint én, ezért nekem adja nászajándékba. Segítesz feltenni? – fordított nekem hátat. Marcus évente egyszer meglátogatott minket, mióta a régi Volturi megszűnt létezni. Talán hálából, amiért általunk megtudhatta az igazat, vagy csak mert Carlisle maradt az egyetlen, aki az előző életére emlékeztette. Minden esetre, mi mindig örömmel fogadtuk, mert ha nem segít akkor régen, Alice biztosan meghal és valószínűleg mi is.

- Nagyon jól áll – igazgattam el a láncot.

- Hűűűha. – Az ajtóból jövő hangra mind összerezzentünk, aztán nevetve fordultam meg. Edan, Edy és Phaidra – Aidan és Saore kislánya – kukucskáltak be a résen, mint az orgonasípok. Az én Edanem olyan nagyra nőtt, hogy lehagyta már Edwardot is, de lélekben még mindig gyerek maradt. Amikor csak tehette, ő vigyázott a testvéremre és Phaidrára. A kislány most öt éves volt, és a szülei igazi csodának tartották, ezért adták neki a fényhozó nevet.

- Hát ti meg, mit kerestek itt? Alice néni elfenekel mindannyiunkat, ha megtudja, hogy leskelődtök. Na, gyertek, gyertek be, mielőtt észreveszi – tereltem be őket a szobába.

- Gyönyörű vagy, húgocskám! – mérte végig csillogó tekintettel Edan Isist, miközben megfogta a kezét és megforgatta, mintha táncolnának. – Igaz, srácok? – nézett a két gyerekre, akik hevesen bólogattak. Phaidra apró kezével óvatosan érintette meg a menyasszonyi ruha fehér anyagát, mintha attól félne, hogy elpárolog az ujjai alatt, és tátott szájjal csodálta Isist.

- Ne pityeregj, mama, én veled maradok örökre – engedte el Edan a húgát, hogy hozzám lépve lehajoljon és egy puszit nyomjon az arcomra.

- Ah, ne bolondozz! – legyintettem meg a karját, de elmosolyodtam.

- Nem bolondozom – vigyorgott rám, miközben megigazítottam a nyakkendőjét.

- Neked nem kéne átöltöznöd? – szólt közbe Rosalie.

- Ó, dehogyis nem! – kaptam a fejemhez. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy még a hétköznapi ruhámban vagyok. – Na gyerünk, gyerekek, kifelé! – nyitottam ki az ajtót, és megvártam, amíg a kicsik és Edan kimennek. – Várunk odalent, és ne izgulj! – nyomtam még egy puszit Isis fejére, aztán én is elhagytam a szobát.

Kapkodva készülődtem, és mikor Edward megpróbált eltéríteni a célomtól egy csókkal, kizavartam a hálóból. Legalább olyan izgatott voltam, mintha a saját esküvőmre tartottam volna. Akkor régen, nem is volt időm igazán átélni a menyasszonystresszt a meglepetés-ünnepség miatt, így most extrán bepótolhattam ezt az érzést.

Ahogy elkészültem, még utoljára megszemléltem magam a tükörben, aztán lementem a kertbe. A vendégek már gyülekeztek, Alice pedig úgy pörgött, akár egy tornádó. Odamentem Benjaminékhoz, akik aggódva próbáltak kitérni az útjából azok után, hogy a készülődés során megkapták egy párszor a magukét tőle, amiért nem vették elég komolyan a munkájukat.

- Esküszöm, hogy mi csak öt percre ültünk le, hogy együnk valamit – dünnyögte Daniel, mire a fiúk helyeslően bólogatni kezdtek. – Tiszta megszállott… A fenébe, már megint erre jön… - próbált meg elbújni a testvére háta mögött, de hiába.

- Daniel, Benjamin! Azok a lampionok mindjárt leesnek onnan, igazítsátok meg őket! – mutatott Alice az egyik fa ágára, aztán már sietett is tovább. A fiúk fújtattak egyet. – Most! – csattant még a távolból a női hang, mire összerezzentek. Alig bírtam elfojtani a kuncogásomat.

- Szegények…

- Ennyit kibírunk, hogy tökéletes legyen Isis számára a nap – nézett Nate a barátai után. A két fiú Lupe segítségével megpróbálta teljesíteni Alice parancsát, de ahogy elnéztem a bolondozásukat, biztos voltam benne, hogy Benji a létráról leesve a földön fog kikötni. – És te, hogy vagy?

- Csodásan – mosolyogtam rá, miközben lesöpörtem egy porszemet az öltönyéről. – És Elicia? Ő nem jön el? – néztem körbe, de sehol sem láttam a lányt.

- Ki? – vonta fel a szemöldökét kérdőn.

- A lány, akit elhoztál a kerti sütésre két hete – tájékoztattam összevont szemöldökkel.

- Ja, ő… - bólintott megvilágosodva. – Nem láttam azóta. Csak egy kaland volt. – Felsóhajtottam.

- Nem tetszenek ezek a kalandok – ismertem be, mire elvigyorodott.

- Féltékeny vagy?

- Nem – mondtam nagyon komolyan. Megköszörülte a torkát és zavartan félrenézett. – Találnod kéne már egy rendes lányt. Hosszútávra.

- Semmi szükségem rá – jelentette ki.

- Joshua is ezt mondta, aztán nézd meg most – intettem a fejemmel felé. Joshua boldogságtól csillogó szemekkel hallgatta a mellette álló nőt. Savannának hosszú, szőke haja, kék szeme volt és a harmincas évei közepén járt. Kicsit hasonlított Jade-re, talán Josh ezért is vésődött belé. Vagy azért vonzódott korábban Jade-hez, mert a sejtjeiben érezte, hogy valahol vár rá egy hasonló lány. Lényegtelen volt, hogy melyik az ok és az okozat, az egyetlen, ami számított, hogy most végre boldognak láthattuk.

- Én nem vésődtem be senkibe, nincs kényszer – felelte Nate legnagyobb szomorúságomra.

- Még eljöhet az az idő.

- Ha így van, minek kezdjek komoly kapcsolatba. De kétlem, hogy így lenne. Én már megtaláltam azt, akibe belevésődhettem volna, csak valaki megelőzött – pillantott Edward felé, aki Alice utasítására éppen még pár széket tett az eddigiek mellé.

- Ne mondd ezt! – ráztam meg a fejem. – Ez nem így működik.

- Honnan tudod? – nézett rám.

- Tudom és kész! – szisszentem fel dühösen. Nem Jonathanra haragudtam, nem is Edwardra vagy magamra. Leginkább a tehetetlenség bosszantott fel. Hogy nem tehettem semmit. Nem adhattam Jonathannak a szívemet, sem egy másik lány szívét, aki boldoggá tehette volna.

- Hagyjuk inkább ezt. Nem akarom elrontani a kedvedet, sajnálom – kaptam egy engesztelő puszit a halántékomra.

- Oké… - fújtam ki a levegőt a tüdőmből, miközben elkaptam Edward aggódó pillantását. Egy másodpercig azt hittem, hogy féltékeny, de aztán rájöttem, hogy valami más a baj. – Megbocsátasz egy pillanatra? – kértem elnézést Nate-től, aztán odasiettem a férjemhez.

- Mi az? – kérdeztem. Edward megfogta a kezemet, és félrehúzott a ház mellé.

- A Volturi az erdőben vár minket – felelte. – Szeretnék leróni a jókívánságaikat, és arra kérnek, menjünk eléjük mi ketten.

- Most? – kérdeztem izgatottan. – Alig egy óra, és kezdődik a szertartás. Nem tudok már átváltozni, és…

- Ha menni szeretnél, megoldom – vágott közbe Edward, és mikor bólintottam a karjaiba kapott.

- Alice most már tényleg ki fog borulni – motyogtam a férfivállba, miközben Edward rohanni kezdett velem. Válaszként egy halk kuncogást kaptam csak. Alig pár perc múlva éreztem, hogy lelassulunk, aztán mikor felnéztem, megláttam a három köpenyes alakot. Óvatosan megemeltem a ruhám alját, mikor Edward talpra állított, és a szívemmel a torkomban léptem közelebb.

- Hát eljöttél – mosolyogtam a legmagasabb vámpír felé. A fehér kezek felemelkedtek, és hátrahajtották a sötét csuklyát. – Jaj, Russel, úgy örülök, hogy látlak! – siettem elé, és átöleltem. Pár másodperc után zavartan tolt el magától, és láttam, hogy visszatartja a lélegzetét.

- Sajnálom, még mindig nehezemre esik visszafogni magam. Talán pár év még, és könnyebb lesz – mosolygott rám.

- Biztosan így lesz. És… hogy vagy? – tettem fel a leghülyébb kérdést, amit csak vámpír hallhat. Mindketten felnevettünk és a vörös tekintet barátságosan simogatott végig.

- Jól. Én azt hiszem, elmondhatom, hogy igazán jól vagyok – bólintott. – Tudod, hogy amolyan vezetőféleség vagyok? – vigyorgott rám. – Én… A lúzer az iskolából, akit folyton piszkáltak. Ha tudnák…

- Igen, hallottam róla – mosolyogtam vissza.

Vladimir és Stefan, a két erdélyi vámpír csak időlegesen vállalta el a Volturi vezetését – nem akarták újra elkövetni azt a hibát, amit korábban. Áthelyezték a székhelyüket Volterrába, és maguk mellé vették Russelt, hogy kiképezzék vezetőnek, mert láttak fantáziát a képességében és látták benne az elhivatottságot.

Eleinte aggódtam, hogy Russel megfelelő-e a posztra, de úgy tűnt, Gianna a helyes úton tartja, és nem hagyja, hogy ugyanúgy elteljen a hatalomtól, ahogyan korábban Aro.

A Volturi új törvénye nyugtatott meg véglegesen, amit Russel talált ki a hírek szerint. A Volturi megtiltotta a nők és gyermekek gyilkolását minden vámpírnak, és előírta, hogy ha lehetőség van rá, akkor elsősorban bűnözőkből és idősebb vagy súlyos beteg emberekből kell táplálkozni. Persze, ez a törvény nem tett tökéletesen elégedetté, de reményt adott, hogy a vörös szemek mögött még ott van az a kedves, bohókás fiú, aki odacsempészte elém a matek háziját, csak hogy a tanár ne engem szidjon le.

- A doki jól van? – kérdezte Russel kizökkentve a gondolataimból.

- Carlisle? Igen. Igen, azt hiszem, hogy most már jól – bólintottam. – Túl van a nehezén, hála Isisnek.

- Ha el akarja fogadni az ajánlatomat, akkor még mindig áll.

- Nem hiszem, hogy bármelyikünk is el akarná felejteni Esmét – ráztam meg a fejem. – Fáj. De amíg fáj, addig ő velünk van – próbáltam megmagyarázni az okot, ami miatt Carlisle és mi is visszautasítottuk akkor régen Russel felajánlását. Esmét elfelejteni szentségtörés lett volna. Megérdemelte, hogy emlékezzünk rá, milyen jó és kedves volt, és szükségünk volt nekünk is az emlékére, hogy példa legyen előttünk arra, milyenek szeretnénk lenni.

- Nem igazán értem, de a ti döntésetek. Engem bármikor megtaláltok. És a nagyi? – lágyult el a márványarc.

- Carlisle megtalálta a legjobb öregek otthonát a számára. Van egy kis kertje, és havonta egyszer elmegyek hozzá.

- Köszönöm, nagyon hálás vagyok neked ezért – nyújtotta ki felém Russel a kezét.

- Igazán nincs mit – fogadtam el a gesztust. Edward a háttérben halkan megköszörülte a torkát. – Sajnálom, de lassan mennem kell – fordultam hátra. – Szeretnélek meghívni, de…

- Az nem lenne túl jó ötlet – húzódtak mosolyra a férfiajkak. – Megértem. Talán majd egyszer, ha már tökéletesen ura vagyok magamnak.

- Talán – ígértem meg. Bár mindketten tudtuk, hogy ennek az esélye elég kevés, mégis jó volt elképzelni, hogy egyszer majd úgy ücsöröghetünk egymás mellett újra, mint két átlagos barát.

- Ezt, kérlek, add át a lányodnak! – nyújtott felém egy kis dobozt. – És mondd meg az ifjú párnak, hogy legyenek nagyon boldogok.

- Köszönöm és átadom – vettem el az ajándékot.

- Légy jó, Russel! – emeltem intésre a kezemet. Russel bólintott, aztán visszahúzta a csuklyáját.

- Minden jót, barátnőm – hallottam még az anyag rejtekéből, aztán futni kezdett, két társa pedig utána iramodott.

Sóhajtva hagytam, hogy Edward ismét a karjába vegyen, és hála az égnek még pont időben értünk vissza a házunkhoz.

- Csak ügyesen – adtam egy csókot neki, aztán elfoglaltam a helyemet, miközben ő besietett a házba, hogy a lányát az oltárhoz kísérhessen.

- Meg fogtok ölni egyszer! – hajolt oda Alice hozzám morogva, aztán visszalépett a koszorúslányok közé.

- Bocsánat – suttogtam magam elé, de tudtam, hogy hallja, mert elmosolyodott.

Mikor felcsendült a nászinduló első üteme, biztató pillantást küldtem a vőlegény felé, aztán hátrafordultam, hogy láthassam a kislányomat. Minden vendég lélegzete elakadt, mikor kilépett a házból Edwardba karolva. Az apja mellett tényleg ő volt a leggyönyörűbb lény ezen a világon.

Könnyfátyolon át figyeltem, ahogy odaérnek az oltárhoz, Edward átadja a lányunkat a leendő férjnek, majd odasétál hozzám. Ahogy leült mellém, éreztem, hogy a hűvös ujjak összefonódnak az enyémekkel. Egy pillanatra felnéztem a kavargó mézaranyba, és a szívem olyan heves dobogásba kezdett, mint legelső alkalommal. Csak nehezen tudtam elszakadni ettől a tekintettől, de végül mégis visszafordultam Isis felé. A múlt árnyai között a jövőben reménykedve én megtaláltam a jelen boldogságát. Most már ő következik…

VÉGE
Megjegyzés: Bocsánat, hogy nem írtam le, ki lesz Isis férje, de ez fontos szál lesz a Carlisle szemszögű történetben majd, és így is kerek a trilógia. :) De a tippeket örömmel várom. :D
Megjegyzés 2.: Jövő hét pénteken jön a trilógia Carlisle szemszögből írt +1 kötetének, a Gyógyító pilleszárnyaknak az 1. fejezete. :) Aki 3 nappal korábban, vagyis már kedden el szeretné olvasni a fejezetet, az nézze meg a facebookra kiírt játékot itt: http://www.facebook.com/group.php?gid=127912600569915&ref=mf#!/group.php?gid=127912600569915&v=wall&ref=mf

Varázslatos realitás 14.

Peter festett. Állt a vászon előtt és alkotott, olyan hévvel, ahogy talán soha vagy utoljára nagyon régen.
Formák, színek, ábrák, lassan már semmit sem jelentettek, a lényeg a tombolás volt, amit az alkotásban élt ki.
„- Nézd… ha így fogod az ecsetet, akkor… egy nyuszi. Nagy fülű, rózsaszín. Így, még bolyhos is!
- Ilyet én is fogok tudni apa?
- Bármikor!”
Az első ecset, az első állvány, az első tubus festék. Az első bíztató szó, az első szilárd pont, az első lélegzetvétel. Apa…
Messze járt az emlékeiben. Hét éves volt, még hittek benne. Már korán kiderült, hogy az egyetlen, ami az ő útja lehet, a festészet. Hogy örökölte vagy tanulta az apjától, senki sem tudta. Egy biztos, magasabb célok felé tört már kora gyermekségében. Ott volt benne a becsvágy, az erő, ami a legtöbb művészből hiányzott. Ő akart. Mindent, mindennél jobban. Valaki lenni, valamit elérni, a legjobbnak lenni.
Az apja elment, elhagyta és bármit tett innentől, bárhova jutott el, nem volt mit elérni. Már bánta, hogy nem íratta alá a kilépési papírt. Magán kívül festett tovább, amíg a kezében a remegés annyira erős nem lett, hogy már nem tudta tartani az ecsetet.
Őrjöngve dobta el az eszközöket és lökte fel az állványt. Még eszébe jutott a hosszú, gesztenyeszínű haj, a fehér, finom ujjak, majd nem gondolt semmire. Beült a terem sarkába és a jövőjére próbált koncentrálni. Mikor alább hagyott a düh és újra egyenletesen szedte a levegőt, elindult kezet mosni.
A tükörben egy zöld foltot vett észre az állán. Oldalra pillantott, de a most festett képen csak vörös volt fehér és fekete.
Mire letörölte az oda nem illő színt az arcáról, már újra tudott mosolyogni.

2010. szeptember 23., csütörtök

Varázslatos realitás 13.

Kolmogorov-féle valószínűségi mező.
Máskor Charlotte amint kihúzta a tételt, azonnal megnyugodott. Fel tudta mérni, körülbelül mennyi ismerete van az adott témáról és az hányashoz lesz elég az adott tanárnál. Most azonban hiába tudta az egész tételt oda-vissza, akár álmából is felébresztve, a tenyere nedves volt, a szíve pedig a torkában dobogott.
Bár négyen voltak a teremben, Seton végig őt bámulta szigorú tekintettel, miközben megpróbálta lefirkantani a kapott üres papírra a vázlatát. Igyekezett csak a dolgára koncentrálni, de így elég nehéz volt. Végül negyed óra után leírta az utolsó egyenletet is, aztán mély levegőt vett, felállt, és a tanári asztal elé sétált.
A következő húsz perc felért egy kínvallatással. Seton még abba is belekötött, ha lélegzetet vett két mondat között, és olyasmiket kérdezett, amik nemhogy nem voltak a tételben, de Charlotte még csak soha nem is hallott róluk. Végül mindent elmondott, amit csak megtanult, mégis rettegve várta az ítéletet.
- Ahogyan a látásán, úgy a tudásán is van mit javítani még – húzta el a száját fitymálóan Seton. Tartott pár pillanatnyi hatásszünetet, hátha áldozata elájul a félelemtől, de Charlotte nem adta meg neki ezt az örömet. – Nagy jóindulattal kettes.
- Kö… köszönöm. – Charlotte majdnem felnevetett a megkönnyebbüléstől. Gyorsan felkapta a táskáját, aztán kisietett a folyosóra – nem akarta megvárni, hogy Seton esetleg meggondolja magát.
Tekintete azonnal a fiút kereste, akinek közvetve a sikeres vizsgáját köszönhette, de sehol sem látta.
- Elnézést – lépett oda egy szőke hajú lányhoz, aki az ablakpárkányon ült és egy bulvármagazint lapozgatott. – Az előbb volt itt egy srác. Kábé ilyen magas – mutatta a kezével -, barna haja és szeme van. Nem láttad?
- Ja, aki segített összeszedni neked a papírokat? – emelkedett rá a kék tekintet, mire elvörösödött.
- Aham.
- Elment úgy negyed órája.
- Ó…
- Sajnálom – mondta a lány, de Charlotte pontosan látta a tekintetében, mit gondol valójában: Azt hitted, hogy egy ilyen jó pasi rád fog várni?
Charlotte úgy szorította magához a táskáját, mintha a mellkasába akarná préselni, aztán sietős léptekkel a lépcső felé indult.
A zöld folt titka most már örök rejtély marad. Hogy fogsz így nyugodtan aludni, lúzer?
- Fogd be! – szólt rá a hangra a fejében.

2010. szeptember 22., szerda

Varázslatos realitás 12.

„Igen”. Peter ha erre a szóra gondolt, mindig a szülei esküvői képe jutott az eszébe. Az édesanyja szőke hajába tűzött fátyol, a tiszta, fehér ruha, a boldog mosoly. Apja hatalmas, biztonságot nyújtó keze anyja törékeny derekán. A szemüvege kicsit csálén ült az orrán, de ez tette a beállított pózt igazivá.
Peter nem tudta, hogy hova tűnik el a boldogság, de a saját családjáé egy nap lekúszott a képekről, és messzi útra indult. Talán a ház üldözte el, ahol éltek. Az édesanyja családjának hatalmas, patinás, közepes méretű kastélya, amiben a nagyapja, mint valami rossz szellem kísértett és mérgezte a levegőt. Az elvárások. A vacsorák a hosszú asztalnál, a semmiről sem szóló társalgások, az élet, amitől még a porcelánmacska is didergett a kandallópárkányon.
Egy nap az apja összepakolt. Bőröndbe kerültek a ruhái és a festő állványa is. Akkor már évek óta nem látta mosolyogni az anyját. „Nem tudsz már nekem mit adni, és én sem neked…” Nem neki mondta az apja, de úgy érezte, az ő hibája. Minden gyerek a saját kudarcának tudja be azt, ami a szüleié.
„Semmirekellő akarsz lenni mint az apád?” A nagyapa ostorként csattanó vádjai, egy tíz évesen. Az édesanyja, aki sohasem védte meg, csak hallgatott. Azon a napon a férje a bőröndben, a tubusokba rejtett színek között, örökre magával vitte a nő vidámságát is. Egy mosolytalan, rideg élet, ami újabb mosolytalan, rideg életet szül.
Peter úgy érezte, mintha álomból riadna fel. A lányt várta. Azt, aki remegő kislányból egy jó szótól, magabiztos nővé vált.
„Nem tudsz már nekem mit adni, és én sem neked…”
Megrándult az arca. Ellökte magát a faltól és elindult lefelé a lépcsőn.

2010. szeptember 21., kedd

Varázslatos realitás 11.

Öltözz fel rendesen, nehogy megfázz! Ne állj szóba idegenekkel! Vigyázz, mikor átmész az úton!
A kicsi Charlotte mindig irigyen figyelte, ahogy az osztálytársai megkapták az anyai intelmeket az iskolafolyosón. Látta az arcukon a durcás ráncokat, amiért megalázzák őket mások előtt, miközben ő bármit megadott volna azért, hogy hasonló mondatokat hallhasson egy nő szájából, akit az édesanyjának nevezhet.
De neki senki nem adott tanácsokat. Az anyja, ahogy megszülte őt, az apja karjába nyomta egy pokrócba csavarva, aztán lelépett az új pasijával. Szerencsés volt, amiért legalább a világra hozta, és nem vetette el.
Talán az apja ezért vette semmibe. Mert egy nő, akivel egyetlen éjszakát töltött csak el egy házibuli után, rásózott egy apró, bepisilő bőgőmasinát. Megint csak szerencsés volt, mert az apja akár ki is tehette volna az utcára vagy lepasszolhatta volna egy árvaháznak. De valamiért mégis megtartotta. Talán a lelkiismeret… Vagy csak szánta őt…
Most pedig megkapta élete első igazi tanácsát. Egy vadidegen fiútól, akinek még mindig nem tudta, hogy került festék az arcára. Igazán furcsa… Muszáj megkérdeznie, különben egész életében ezen fog elmélkedni minden egyes álmatlan éjszaka.
- Igen… Igazad van - bólintott, miközben a papírokkal a kezében felállt és kihúzta magát. Hirtelen furcsa, kellemes érzés öntötte el a mellkasát. Határozottság. Eleget akart tenni élete első tanácsának bármi áron. Akkor is, ha Seton élve felfalja. Nem okozhat csalódást. Hogy kinek? Azt maga sem tudta. Talán önmagának. Vagy a tanárnak. Esetleg a sosem volt szüleinek. De az is lehet, hogy a fiúnak… - Megvársz? – csúszott ki a száján anélkül, hogy meggondolta volna, mit is mond. Annyira természetesen jött a kérdés, hogy csak fél perc múlva pirult bele, de már nem tudta meg nem történtté tenni.

2010. szeptember 20., hétfő

Varázslatos realitás 10.

Peter úgy gondolta, hogy a nőket határozottsággal lehet levenni a lábukról. Nem mintha valaha nagyon kepesztenie kellett volna bárkiért, talán ezt is hiányolta annyira, de mivel a többi fiú ezt állította, így hitt nekik.
Ő inkább úgy gondolt erre, mint valamire, ami vagy szükséges a társadalmi elfogadottsághoz vagy feszültség levezető, esetleg jó szórakozás. Ennél többre nem nagyon vágyott a nőktől. Mélyebb kapcsolata egyedül a tanulmányaival volt.
Sohasem volt udvariatlan senkivel. Mindig pontosan tisztázta, mit várjanak tőle. Semmit. Ez néha elég volt, néha nem. Voltak olyanok, akik azt hitték, megváltoztathatják. A rosszabbaknak meggyőződése volt, hogy Peter akarja is, hogy más legyen az élete. Néhány kínos második randevú, ahol próbálta elmondani, hogy ennek nem lehet folytatása, pár furcsa telefon, és néhány női szám elmentve „Ne vedd fel!” néven. Biztos volt abban, hogy sokak rossz élményként gondolnak rá vissza, de nem érzett lelkiismeret-furdalást. Ő elmondta előre.
A határozottság jellemző volt a hódításaira, a magányosságára, a művészetére. Az életére.
Lenézett a kezében tartott lapokra. Teli voltak olyan képletekkel amiben már a jeleket sem értette, a kiegészítés hosszú bekezdések sora volt, valószínűleg a magyarázat, vagy a szabály? Peternek fogalma sem volt róla.
Érthetetlennek találta a lány mormogását. Nem azért, mert nem hallotta jól. Azért, mert felfoghatatlan volt számára, hogy valaki, aki minden bizonnyal nem csak leírta, de érti is ezt a kusza számtömeget, nem elég magabiztos.
- Ha most nem mész el, legközelebb gonoszabb lesz. A Seton-féle emberek kicsinálják a gyengéket. Minél jobban remegsz, annál inkább megaláz. A félelmed egyenlő a tudatlanságoddal a szemében.
Peter talán még jobban meglepődött, mint a lány. Nem szokott tanácsokat osztogatni, de kivételesen nem érezte helytelennek. Mosolyogva nyújtott át a lánynak a lapokat.

2010. szeptember 19., vasárnap

Varázslatos realitás 9.

Charlotte valahogy nem tudott mihez kezdeni a fiúkkal, akik többet akartak tőle a barátságnál. Vonzódott a férfiakhoz, vágyott egy társra, aki éjszaka átöleli, reggel pedig csókkal ébreszti, de valahányszor esélye lett volna lépni, sosem tette. Néha, mikor különös intenzitással tört rá a magány, elment egy-egy randira, de általában már az ötödik perc után egyetlen mondat járt a fejében: Haza akarok menni!
Hallgatta, ahogy a vele szemben ülő aktuális fiú mesél magáról, a terveiről vagy éppen a volt barátnőjéről. Megesett, hogy ő is bekapcsolódott az egyoldalú monológba párbeszéddé bővítve ki azt. Mégis úgy érezte, hogy nem figyelnek rá eléggé. Kényszeredett mosollyal várta ki azt az időt, amikor végre felállhat az asztaltól és hazamehet. Ha pedig a fiú el akarta kísérni a kapuig, lerázta valami mondvacsinált ürüggyel.
Fogalma sem volt róla, hogy egyszerűen csak rossz pasikkal futott eddig össze, akik nem illettek hozzá vagy benne van a hiba. Néha már kezdte feladni a reményt, hogy létezik az a valaki, akire vár.
Ahogy most felnézett az előtte guggoló fiúra, fel sem merült benne, hogy ő lenne az. Csak két dolgon elmélkedett. Az egyik az volt, hogy az ilyen helyes srácok csak a csinos lányoknak szoktak segíteni papírlapokat összeszedni. Márpedig Charlotte egyáltalán nem tartotta magát csinosnak. A másik, ami mellett egyszerűen nem tudott elmenni, hogy mit keres a karakteres állon a zöld festékfolt? Vajon hogy kerülhetett oda? Állal nem szokás nekimenni egy frissen festett ajtónak vagy falnak.
- Igen. Igen, jól vagyok – felelte kissé megkésve a kérdésre. Nem szokott hozzá, hogy bárkit érdekel a hogyléte. Bár az is lehet, hogy ez csak egy udvariassági kérdés volt. Zavartan kezdte újra kapkodni a lapokat a földről, de az ujjai még mindig reszkettek. - A legjobb lesz, ha hazamegyek. Seton ezek után úgyis meghúz, bármennyit is tanultam – motyogta elkeseredve inkább csak saját magának. Talán ezért is lepte meg a válasz, amit kapott.

2010. szeptember 18., szombat

Varázslatos realitás 8.

Peter nem volt segítőkész alkat. Senki sem vádolta volna azzal, hogy gonosz vagy kicsinyes, a többség inkább érdektelennek mondta. Kiskorától kezdve tudta jól, mik azok a pontok, amik között mozoghat. A rajzszakkör, a vasárnapi mise. Az iskola és a város túlsó felében egy tó.
Míg a körülötte élők görcsösen próbáltak boldogok lenni, őt ez sem érdekelte. Nem voltak az életében nagy csalódások. Sem nagy örömök.
Ő legalábbis így győzködte magát. Ha betartja a pontok közötti ingázást mindenben, és sohasem megy túl ezeken, akkor a végén középre kerül az élete. Ami sokkal jobb, mintha néha nagyon boldog, néha meg nagyon boldogtalan lenne.
Persze ez valójában kivitelezhetetlen. Peter mégis úgy gondolta, hogy így jó. Vannak emberek, akikkel leülhet meginni egy kávét, de nincsenek barátai. Vannak lányok, akik örömmel töltenek vele egy estét, de nincs, aki reggel felkeltené, ha órára kell mennie. Az egyetlen, amit szeretett a festés volt, de már nem hitt benne. Nem tudta, hogy a tanárok ölték ki belőle a rajongást, vagy sohasem volt része a lényének.
Apátia.
Mégis elindult, lépett és papírlapokat szedegetett össze.
- Vannak ilyenek. Akik keresztülgyalogolnak mindenen. Jól vagy? – A folyamatosan remegő lányhoz beszélt, aki csak a kérdésre emelte fel a szemét. Úgy pislogott, mintha életében először látna embert.
Talán így is volt.

2010. szeptember 17., péntek

A jelen boldogsága - 36. fejezet

Hát, íme az utolsó előtti fejezet. Már csak egy lesz, és lezárul A múlt árnyai trilógia. Kérlek titeket, hogy a fejezet olvasásakor gondoljatok arra, hogy mennyire ellenkeztetek az első könyv végén amiatt, hogy Isabella farkas lett és nem vámpír, és hogy utána mégis rájöttetek, hogy jobb így. :) Tudom, hogy most is sok lesz az ellenérzés, higgyétek el, számomra is nagyon nehéz volt megírni ezt a fejezetet, de bízzatok bennem, ahogyan eddig is, hogy így is el tudom hozni a jelen boldogságát. :)

Felmerült bennem, hogy jövő hétvégén esetleg elbúcsúztathatnánk a trilógiát egy kis összejövetel keretében (msn-en, chaten, fórumon, vagy valami ilyen helyen). Lenne beszélgetés, játékok, nyeremények, jó hangulat. :) Amellett, hogy megírjátok, hogy tetszett a fejezet, írjátok meg azt is, hogy lenne-e erre igényetek és hogy szombaton vagy inkább vasárnap lenne-e jó. Köszönöm szépen! :)



36. TÚLÉLÉS ÉS TOVÁBBÉLÉS



FOGALMAM SEM VOLT, mit kéne tennem. Gyorsan felvettem a ruhámat, aztán tehetetlenül figyeltem, hogy Edward a földre rogyva zokog teljesen összetörve. Bár nem mondta ki, biztos voltam benne, hogy Alice… Istenem, Alice…

A szememből potyogni kezdtek a könnyek, és csak akkor tértem kissé magamhoz, mikor Joshua hirtelen megmerevedett, aztán elrohanva mellettem a fák közé vetette magát. Két fiatal farkas is követte. Zavarodottan néztem utánuk, és csak most vettem észre, hogy a távolban, az erdő szélén fekete füst száll az ég felé. A rémület újult erővel támadt fel bennem. Meg kell nyugtatom Edwardot minél előbb. Mielőtt ránk találnak…

- Nem értem volna oda időben. – Edward teljesen megtörten motyogott maga elé. Még sosem láttam ilyennek.

- Persze… persze, hogy nem – ráztam meg a fejemet, aztán végigsimítottam a haján. Az arcát a hasamhoz nyomta és átölelt a derekamnál fogva.

- Nem tudtam segíteni… Nem… Miért? Miért kellett…? Hogy fogja ezt túlélni…? – Jasper említésére újabb könnycseppek csordultak végig az arcomon. Tudtam, hogy ebbe ő is bele fog halni. Hogy ténylegesen vagy csak lelkileg, az nem jelentett sok különbséget.

- Nem a te hibád. Semmit sem tehettél – cirógattam Edward tarkóját.

- Mami…

- Semmi baj, kincseim – fordultam az ikrek felé, de nem eresztettem el Edwardot. A két mogyoróbarna tekintet rettegve figyelt minket. Számukra az erős, legyőzhetetlen apjukat így látni, valószínűleg felért egy világvégével. – Nincsen semmi baj, ne féljetek… - töröltem le gyorsan a könnyeimet. Legalább nekem erősnek kell tűnnöm. Értük.

- Oda kell mennem… Ha megtudja… Ő is meg akar majd… Nem hagyhatjuk! Őt nem – motyogta Edward a hasamba.

- Nem mehetünk oda, amíg veszély van. Edward, gondolj Isisre és Edanre – próbáltam meg magához téríteni az őrült gondolatokból. – Edward, szerelmem… Kérlek, szedd össze magad, azt hiszem, erre felé tartanak már – pillantottam ismét a fekete füst felé. Nem akartam belegondolni, ki lehetett az okozója, de ha a Volturi már kijött az erdőbe, akkor muszáj, hogy Edward is harcra kész legyen.

- Már vége… Mindennek vége – rázta meg a fejét.

- Dehogy is van vége! – csattantam fel. – Nézz rám! – fogtam gyengéden a kezeim közé az arcát. – Tudom… Nekem is fáj… De nincs vége! Mi még itt vagyunk – néztem a szemébe. A fájdalomtól zavaros tekintet lassan tisztulni kezdett.

- Igen, itt vagytok – bólintott. – De akkor is vége van. A harcnak… - magyarázta végre úgy, hogy én is megértsem.

- Ó! – nyögtem, aztán a gyomrom csomóba szorult. – Vesz… vesztettünk? – kérdeztem remegő hangon, miközben azon gondolkoztam, hová rejthetném el a kicsiket, ha a Volturi értünk jönne. Mert hogy nem hagynak elmenekülni minket, abban biztos voltam.

Edward megrázta a fejét.

- Nem? – emelkedett a magasba a hangom. – Nem vesztettünk? – ismételtem meg, mire újra megrázta a fejét. – Akkor… Vége? Győztünk? Vége van? – kérdeztem szinte hisztérikus hangon.

- A Volturi nincs többé – felelte Edward.

- Ó, Istenem! – szorítottam a számra a kezemet, hogy elfojtsam a kitörni készülő zokogást. Nem tudtam, mit is érzek valójában. Megkönnyebbülést, gyászt, fájdalmat, örömet? De azt tudtam, hogy valami belül robbanásszerűen feszíti a mellkasomat. – A többiek… Mi történt? Tényleg nem veszélyes már? – fordultam tétován a város felé. Látni akartam a családomat, tudni, hogy… Alice-en kívül…

Ökölbe szorítottam a kezemet, hogy erős maradjak.

- Marcus, Caius és a tagok egy része megadta magát. Aki ellenállt, az pedig halott.

- És Aro? – kérdeztem, mire Edward teste megfeszült, és összepréselt fogai közül halk morgás tört elő. Megijesztett. Még soha nem láttam Edwardban a vámpírt, aki tényleg képes lenne gyilkolni, de most egy másodpercre ott tükröződött az íriszében. – Edward? – cincogtam. Lehunyta a szemeit egy pillanatra, és mikor ismét rám nézett, már újra önmaga volt.

- Menjünk. Apámnak szüksége lesz ránk. – tápászkodott fel a földről lassú mozdulatokkal. A vállai beesettek voltak és az arcáról nem tudta eltűntetni a fájdalom és a düh nyomait. A velünk maradt fiatal farkasok türelmetlenül kezdtek toporogni.

- Biztos, hogy a kicsiknek biztonságos? – aggodalmaskodtam.

- Csak a város széléig megyünk. Nekem kell… - csuklott el a hangja. – Vissza kéne változnod, hogy időben odaérjünk.

- Rendben – bólintottam. Meg akartam kérdezni, hogy mihez időben, de nem mertem, csak csendben tettem, amit Edward kért tőlem.

Ahogy ismét felvettem a farkasalakot, úgy éreztem magam, mint akit fejbe vágtak. Nate magához tért és az elméjén keresztül képek suhantak át előttem. Nem… Uramisten, nem! – Hatalmasra nyílt szemekkel pillantottam fel Edwardra, de ő nem nézett rám. Halk nyüszítés hagyta el a számat. Most már tudtam, miért kell sietnünk, de képtelen voltam elhinni. Alice és…

Futás közben nehezen vettem a levegőt és úgy éreztem a mellkasomra hatalmas kőszikla zuhant. Próbáltam az ikrekre és Edwardra koncentrálni, és úgy tenni, mintha a látottak csak egy rémálom részei lennének, de csak arra tudtam gondolni: hogy fogjuk ezt mind túlélni?

Magamban azért imádkoztam, bár soha ne érnénk oda, ám minél inkább vágytam erre, annál közelebbről facsarta az orromat a füst illata. A gondolattól megtelt a szemem könnyel. Először visszatartottam a lélegzetemet, mintha az, hogy beszívom a füstöt, valamiféle szentségtörés lenne. Aztán az jutott eszembe, hogy a légzéssel talán megmenthetek belőle valamit.

Mint az indiánoknál a csók esetében… Néhány törzs úgy gondolta, hogy egy csókkal a két szerelmes lelkének egy része egymásba költözik. Lehet, hogy így bennem is marad belőle egy rész. Bizarr gondolat volt, mégis összefacsarodott szívvel kezdtem ismét lélegezni.

Sajnálom, én nem tudtam… Nem segíthettem… - jöttek felém a gondolatok.

Tudom – feleltem szűkszavúan. Ennél többre most nem voltam képes. – Kérlek, zárj ki! – Nem bírtam tovább elviselni az újra és újra ismétlődő képsorokat. – Majd beszélünk nem sokára, de ez most nem megy.

Rendben
– érkezett a halovány válasz, aztán csend lett.

Edward még azelőtt megállt, hogy odaértünk volna arra a helyre. Először értetlenül pislogtam rá, aztán a fejével a kicsik felé biccentett. Igaza volt, nem kell ezt látniuk.

- Kincseim, mi megállunk a fák mellett, rendben? Megvárjuk, aput… - mondtam, miután ismét átváltoztam, aztán megmutattam nekik, hová üljenek le. – Veled vagyok! – léptem Edward elé, és egy csókot nyomtam a szájára. Végigsimított az arcomon, aztán a farkasokkal együtt tovább ment.

A gyerekeken tartva a fél szememet egy előrébb lévő fához sétáltam, de a lángoló halom látványára nem voltam kész. Háttal a fa törzsének dőltem, és mélyeket lélegeztem.

Edward megint sírt. Nem akartam hallani, de nem volt erőm felemelni a kezemet, hogy befogjam a fülem. Legszívesebben elrángattam volna onnan. Magamhoz akartam ölelni őt és a gyerekeimet, és úgy maradni. Érezni az illatukat, a közelségüket. Tudni, hogy velem vannak. Hogy épségben vannak.

Ahogy meghallottam a többiek közeledő hangját, előbújtam a fa mögül, de a kezem megtámaszkodott a törzsében. Összeszoruló szívvel vettem tudomásul, hogy csak Carlisle, Emmett és Rosalie tart felénk. Hol lehet Jasper? Ő is…

- Maradjatok itt! – szóltam rá a kicsikre, aztán közelebb siettem. Tudnom kellett, mit történt…

- Aro elmenekült, de most már mindegy… - szólalt meg Carlisle, amint a közelünkbe ért. – Hadd fusson – adott neki kegyelmet, mire Edward teste megfeszült. Láttam, hogy ökölbe szorulnak a kezei és egész testében remegni kezd, de Carlisle annyira el volt foglalva, hogy neki nem tűnt fel. Pillantása a fák alá kúszott, ahol Jonathan feküdt. Josh és a fiatal farkasok immár emberi alakban védelmezve vették körül őt. – Emmett, ültesd le Rosalie-t, én megvizsgálom Jonathant. Esme hol van? – nézett körül.

- Apa… - Edward hangja halk és rekedt volt. Carlisle megtorpant lépés közben, és kérdő pillantással tekintett a fiára. – Minden… minden olyan gyorsan történt, nem volt időm… - kezdte, én pedig ledermedve vártam a folytatást.

Carlisle vonásai még nyugodtak voltak, fogalma sem volt, mi vár rá. A vér a fülemben kezdett dobolni, ezért semmit sem hallottam abból, amit Edward mondott. Csak a korábban Nate fejében látott képek peregtek a szemem előtt, képtelen voltam tovább elnyomni őket.

Jonathan arra ébredt, hogy a földre zuhan. Fájdalom hasított az oldalába. Csattanásokat hallott és kiáltásokat. A lába önkéntelenül megrándult, hogy segítsen, de képtelen volt megmozdulni. Attól félt, valaki a szeretteit bántja, és ez elég erőt adott neki ahhoz, hogy ne zuhanjon vissza a kábulatba és kinyissa a szemét.

Tehetetlenül figyelte a harcot. Esme és Aro harcát. Megpróbálta talpra küzdeni magát, de nem ment. Egyébként sem tudott volna segíteni, mert egy másodperccel később a férfi megragadta a női fejet, és… Esélye sem volt.

A lángok a magasba csaptak, fojtogatták őt, nyüszíteni kezdett. Aztán Aro felé közeledett. Tudta, hogy ennyi volt. Vége. Képtelen lesz megvédeni magát, és a vámpír megöli. Abbahagyta a nyüszítést, nehogy Aro azt higgye, magát siratja félelmében.

- Mondd meg Carlisle-nak, hogy kvittek vagyunk. Elvette, ami számomra a legfontosabb volt, én is ezt tettem – guggolt le hozzá Aro és vérvörös szemével egyenesen rá bámult.


- Nem! Az nem lehet! Esme!

Az ordítástól összerezzentem. Annyira szívszaggató volt, olyan fájdalmas, hogy még fel sem fogtam mi történt, már potyogni kezdtek tőle a könnyeim. Carlisle kezei a hajába markoltak, és a tekintete… Az őrület kavargott benne. Rosalie zokogása halk mellékzöngeként hatolt a fülembe. Hirtelen úgy éreztem, nem kapok levegőt.

A következő pillanatban Carlisle a tűz felé fordult és az arcán olyasmit láttam, ami megrémisztett. Ahogy rohanni kezdett a lángok felé, felsikoltottam, de a fiai gyorsabbak voltak. Zihálva figyeltem, ahogyan Edward és Emmett megpróbálják visszatartani. A karját markolták olyan szorosan, hogy szinte recsegtek bele a márványizmok.

- Eresszetek! Engedjetek el! Esme! Esme, szerelmem! – A kiáltások fájóan hasították ketté a csendet. Carlisle megszállott tekintettel bámult bele a lángokba, miközben vicsorgott és morgott.

Aztán egyszer csak hatalmas dörgés rázta meg a világot, és hűvös esőcseppek kezdtek záporozni odafentről mintegy égi jelként. Mind ledermedve figyeltünk, ahogy a tűz lassan kialszik. Carlisle megadóan rogyott a földre és zokogni kezdett, mi pedig követtük a példáját. Együtt sirattuk Esmét.

Hosszú percekig senki nem mozdult, csak csendben gyászoltunk. Aztán apró léptek neszét hallottam. Ahogy Isis előtipegett a fák közül, megtörtem az állóképet, és odasiettem hozzá.

- Mondtam, hogy maradjatok ott – kaptam fel a karomba. A ruhája és haja nedves volt az esőtől, de a szipogás miatt biztos voltam benne, hogy nem csak emiatt vizes az arcocskája.

- Hadd menjek oda a nagypapához… - motyogta elhaló hangon.

- Most nem lehet – ráztam meg a fejem. Felém nyújtotta a kezecskéjét, és megérintette az arcomat. Éreztem a fájdalmat és a rémületet, de emellett a nagyszülei iránti határtalan szeretetet is.

- Engedj oda hozzá, mami – kérte újra. Egy másodpercig csak belesüppedtem a szomorú, barna tekintetbe, aztán bólintottam.

Edward megfeszülve figyelte, ahogy a lányunk odasétál Carlisle-hoz, és én is kiélezett érzékekkel követtem minden mozdulatot, hogy ha baj van, közbe tudjak lépni. Egyéb esetben tökéletesen megbíztam Carlisle-ban, de most… Fogalmam sem volt, mennyi maradt meg a józan eszéből. Ha elképzeltem, milyen lenne Edwardot elveszíteni, arra gyanakodtam, nem sok.

- Nagypapa. – Isis megállt Carlisle előtt, de ő nem nézett rá. Lehajtott fejjel rázta a zokogás – valószínűleg fel sem fogta, hogy hozzá beszélnek.

Isis az öklével letörölte az arcára hulló cseppeket, aztán tenyerét a férfi arcára simította. Pár pillanattal később összerezzentem, ahogy Carlisle karjai kinyúltak, de mivel Edward nem moccant, így én sem tettem. Az apró test szinte eltűnt az ölelésben. Féltem, hogy Carlisle akaratán kívül túl szorosan tartja majd Isist, de úgy tűnt, hogy minden rendben.

Emmett visszasietett Rosalie mellé, aki a földön ült a térdeit átkarolva. Muszáj volt megtudnom, jól van-e, és mi történt Jasperrel, így Edwardra bízva Isis felügyeletét követtem őt.

- Jól vagytok? – guggoltam le, de nem kaptam választ. Emmett lágyan cirógatta Rosalie haját, aki még mindig a lábait bámulta. – Mi… mi történt? Odalent… - motyogtam halkan.

- Meddig láttátok? – kérdezte Rosalie anélkül, hogy rám nézett volna.

- Hogy Alice-t… - akadt el a hangom. Pár pillanatig csend volt, aztán Rosalie felsóhajtott.

- Harcoltunk… Alice-ért… Jasper akarta magának Felixet, de hárman rátámadtak, ezért Emmett küzdött meg vele – mesélte halovány hangon és megremegett. Emmett leült mellé, és szorosan magához húzta.

- Az én hibám volt, annyira szörnyen sajnálom – feszült meg a máskor mindig vidám arc fájdalmasan. – Túl felelőtlen voltam. Azt hittem, olyan egyszerű lesz legyőzni, mint egy medvét.

- De végül sikerült, nem? – ráncoltam össze a homlokomat. Nem értettem, miért kér bocsánatot Emmett, hiszen itt van, nem esett baja, vagyis le kellett győznie Felixet.

- Igen, Felix végül meghalt – bólintott aprót Rosalie, aztán felnézett rám. A döbbenettől tátott szájjal meredtem az arcára és a tüdőmben akadt a lélegzet. – Mikor elkapta Emmettet és majdnem… Segítenem kellett. Én… magammal rántottam a tűzbe. – Rosalie keze megremegett, és csak most vettem észre, hogy a kissé felcsúszott kabát alatt a karját ugyanolyan égési hegek borítják, amilyenek az arcát is elcsúfították.

- De ez… begyógyul. Ti sérthetetlenek vagytok… - fordítottam a föld felé a tekintetemet. Tudtam, hogy nem kéne félrenéznem, de képtelen voltam tovább sírás nélkül elviselni a látványt. Rosalie… A szépséges Rosalie…

- A tűz az egyetlen, ami maradandó kárt okozhat bennünk – remegett meg Emmett hangja. Nem tudtam, mit mondhatnék és azt sem, mit kéne csinálnom. Csak meredtem a fűszálakra a lábam előtt. – Utána mi történt? – szólaltam meg végül rekedten. Rose Emmett vállába rejtette az arcát, így Emmett volt az, aki folytatta.

- Aro – ejtette ki úgy a nevet Emmett, mintha felfordulna a gyomra a hallatától is. – a felfordulásban lelépett, mi pedig győztünk. A többség megadta magát, rájuk most a farkasok és a barátaink vigyáznak Jasper irányításával.

- Akkor Jasper… Jasper él? – szorítottam a kezemet a mellkasomra, mert a szívverésem annyira felgyorsult, hogy féltem mindjárt elájulok.

- Persze.

- És jól van? Mármint… Alice miatt… - kezdtem újra könnyezni.

- Igen. Mindketten megijedtek, de most már rendben vannak nagyjából – felelte Emmett, mire meglepetten kaptam fel a tekintetemet.

- Alice is életben van?

- Igen. Ti… azt hittétek, hogy ő is? – ráncolta össze a homlokát Emmett.

- Én… - gondolkoztam el. Végül is, Edward egy szóval sem mondta, hogy Alice-nek baja esett, csak a viselkedéséből következtettem erre. – Ó, hála az égnek, hogy ő… - sóhajtottam fel, aztán zavartan pillantottam Carlisle-ék felé. Nem akartam örömet érezni azok után, hogy…

Meg akartam tudni, hogyan menekült meg Felixtől, de nem éreztem helyénvalónak a további kérdezősködést. Alice él, Jasper is jól van, és ez elég volt egyelőre. Fáradtan mentem vissza a fa mögé, ahol Edan ücsörgött szipogva, aztán lehuppantam mellé, és magamhoz húztam.

- Nem lett volna szabad leengedni a pajzsodat… - motyogtam a fülébe, miközben a bronzvörös tincseket simogattam.

- Sajnálom, mami – sírta el magát, nekem pedig majd megszakadt a szívem a látványtól. – Nem tudom felhúzni, nem megy… - bújt bele az ölelésembe. – A nagyi… Nem megy…

- Jól van, semmi baj – nyomtam puszit a puha arcocskára, aztán szabad folyást engedtem a könnyeimnek.

Fogalmam sem volt, mennyi ideig ültünk ott csendben, de úgy éreztem, nincs elég erőm megmozdulni. Bár nem harcoltam, mégis úgy éreztem magam, mintha ezer Volturi vámpírt küldtem volna a pokolra. Edan is a sírástól kimerülten szuszogott a karjaim között, és csak akkor emelte meg a fejét egy kicsit, mikor Edward megjelent mellettünk.

- Hol van Isis? – kérdeztem azonnal.

- Carlisle-lal. Félek, ha elvinném a közeléből most, megint teljesen összeomlana – rándult meg fájdalmasan a gyönyörű arc. Edward leült mellénk és bár ez lehetetlenség volt, vagy tíz évvel öregebbnek tűnt, mint korábban.

- Mi lesz most? – kérdeztem meg félve.

- Nem tudom… Nem is érdekel… Semmi sem érdekel – hajtotta ő is a vállamra a fejét. Jó pár percig csend volt, csak aztán szólaltam meg.

- Nem maradhatunk itt örökre. – Edward felsóhajtott. – Mi lesz a Volturival? Mármint… Vezetőkre van szükségetek. Jó vezetőkre – kezdtem a kevésbé fájdalmas témával.

- Ezt meg kell beszélnünk még. Carlisle úgy tervezte, hogy Marcus kezében hagyja a hatalmat, de ő nem kér belőle.

- És Tanyáék? – vetettem fel az ötletet. Valahogy megnyugtatott volna a gondolat, hogy olyan vámpírok irányítanak, akik felhagytak az emberöléssel.

- Nem hiszem, hogy ilyen pozícióra vágynának. És nem tudnának olyanokat vezetni, akik más törvények szerint élnek, mint mi. Nem tilthatják meg minden fajtánk bélinek, hogy embervért igyon. – Ellenkezni akartam, de tudtam, hogy Edwardnak igaza van. Bármennyire is jó lett volna egy erőszakmentes vámpírvilág, nem lehetett ennyi vámpírt megfegyelmezni. – Talán az erdélyiek… Beszélnem kéne velük, de…

- De? – játszottam szórakozottan Edward ujjaival.

- Az ilyesmit mindig apám csinálta. Az ő dolga, hogy… Az övé, és… - Edward a nyakamba rejtette az arcát. Éreztem, hogy mély lélegzeteket vesz, hogy megnyugodjon, ezért nem szólaltam meg. – Carlisle ezt nem fogja túlélni. Ahogyan mi sem. Esme… Az édesanyám volt a családunk lelke. Ő volt a jóság, ami visszafogta a bennünk lévő gonoszt – emelte rám a tekintetét, amiben rettegés ült. – Mi lesz most velünk? – Edan mozgolódni kezdett a karomban. Őt is megviselte ez a kérdés. Igyekeztem összeszedni minden erőmet, hogy olyan választ adjak, ami megnyugtathatja életem két férfiját.

- Túlélünk. Eleinte – köszörültem meg a torkomat. – Aztán emlékezünk és tovább élünk. Boldogan és együtt – fúrtam a tekintetemet Edwardéba. – Mind együtt. Mert Esme odafent van – néztem az ég felé. – Tudom, hogy ott van valahol, és figyel minket. Szeret minket. Vigyáz ránk és velünk van. Lehet, hogy nem úgy, mint eddig, de akkor is velünk van. Muszáj túlélnünk, hogy ő is túlélhesse, mert csak mi tarthatjuk életben az emlékét, érted? Nem hagyhatjuk cserben őt! – remegett meg az alsó ajkam.

- Szeretlek. Annyira szeretlek – csúszott Edward keze az arcomra.

- Én is szeretlek téged – mosolyodtam el szomorúan.

- Be kell mennem Volterrába. El kell varrnom a szálakat – hagyta el újabb beletörődő sóhaj a száját.

- Igen, ezt kell tenned – helyeseltem. – De nem kell most azonnal – bújtam most én hozzá, és lehunytam a szememet. Egyelőre nem akartam gondolkozni, csak érezni, ahogy a karja védelmezően körém fonódik.

Varázslatos realitás 6-7.

Igen, mint láthatjátok, megint két szösszenet van. :) Hogy miért? Azért, mert szerettem volna megköszönni nektek, hogy ilyen kedvesen és lelkesen fogadtátok az új történetet. Hesszel nem beszéltem meg előre ezt, de úgy gondolom, egyetért velem abban, hogy megérdemlitek az ajándékot. :)



Vannak olyan emberek, akiket lehetetlen megkerülni. Teljesen mindegy, hogy családon belül az anyukádat vagy az óvodában az óvónénit. Peter a középiskolában jött rá arra, hogy nem feltétlenül azok a megkerülhetetlenek, akik látszólag leginkább hatalmi pozícióban vannak.
Az ő iskolájában az igazgatóhelyettest volt az, akinek a tudta nélkül nem történt semmi. Nem tudta eldönteni, hogy Mrs. Gordon azzal vívta-e ki ezt a pozíciót, hogy szoros kapcsolatot ápolt az igazgatóval vagy sajátságos kisugárzásával, mindenesetre így volt.
Mikor Peter bekerült az egyetemre, hallotta, hogy az emberek rebesgettek valami Seton professzort, aki nélkül a fű sem nőhet a parkban. Ő ezt költői túlzásnak tartotta, de mivel sohasem kellett személyesen találkoznia vele, ezért nem is nagyon foglalkozott a dologgal.Egészen addig a napig, amíg rá nem jött arra, hogy a jövőjét eldöntő papírokra a rémisztő professzor aláírása kell. Ekkor utána keresett a neten, hogy tudjon a névhez egy arcot párosítani, majd kérdezősködött egy kicsit.
Pontosan tudta tehát, hogy a lánynak, aki szerencsétlen módon fellökte Seton professzort, miért remeg a keze, miközben próbálja összeszedni a lapokat, amik beterítik a folyosót. Mint ahogy azt is tudta, hogy egy ilyen eset után ne akarjon sorsdöntő ügyeket intézni a mogorva férfival.
Megvonta a vállát és a hatalmas mappát hátrahagyva a lányhoz sétált. Végtére is, semmi más dolga nem akadt, akár segíthet is.



A kicsi Charlotte élete nem volt túl könnyű. Ha felnőttként az apjára gondolt, egy fölé tornyosuló fekete árnyék jutott az eszébe. Sosem panaszkodott; ha valaki sajnálkozott miatta, mindig azt mondta, lehetett volna rosszabb is. Verhette vagy molesztálhatta volna az apja, ahogyan sok más gyerekkel megtörténik. De rá csak egy kis semmiként tekintettek. Még arra sem méltónak, hogy eltapossák.
Ha koszosan hazament a játszótérről, akkor nem szidták le, ahogyan a barátait. Az apja csak elé állt, fitymálva végignézett rajta, aztán tette tovább az éppen aktuális dolgát. Csak mellette érezte magát ennyire kicsinek, ennyire nem létezőnek.
Hat éves koráig próbálta elhitetni magával, hogy az édesapja tényleg nem látja őt. Csecsemőlázban meghalt, és már csak egy szellem. Az apukáját pedig annyira megviselte egyetlen szeretett gyermeke elvesztése, hogy ő az egyetlen, aki nem látja a nagy trauma miatt.
Aztán Troy Hewlit, a szomszédban lakó fiú, akivel folyton fára másztak és kergetőztek, egyszer csak eltűnt. Nem tudja pontosan, meddig nem látta, de nagyon sokáig. Mikor ismét szembejött vele az utcán, sovány volt és kopasz. Charlotte megkérdezte az apját, mit jelent ez, ő pedig egyszerűen csak annyit mondott: "Rákos. Meg fog halni."
Ezek után Charlotte soha többé nem képzelte azt, hogy már halott.
A most fölé tornyosuló árnyéktól valamiért nem szorult össze a torka. Maga sem értette, mi ennek az oka. Talán, hogy az árnyék egyszer csak elkezdett összemenni, és egy guggoló fiúvá változott, aki látta őt és beszélt hozzá. Először fel sem fogta, hogy mit mond, csak kiélvezte a pillanatot.
A pillanatot, amikor nagyon is tudatában volt annak, hogy él.

2010. szeptember 16., csütörtök

Varázslatos realitás 5.

Ahogy Charlotte sűrű bocsánatkérések közepette, elpirulva megpróbálta felsegíteni a földről a professzort, fura mód csak egy valami járt a fejében. Nem az, hogy a rettegett tanár majd megszívatja valahogyan, vagy hogy az egész folyosó őket bámulja – ki elfojtott vigyorral az arcán, ki szánakozva. Egy film címén gondolkodott, de az istenért nem akart eszébe jutni.
Nagyon régen látta, még gyerekként, és nem sok részlet maradt meg belőle. Csak két férfira emlékezett, akiket megbíztak, hogy keressék meg egy gazdag család elveszett lánygyermekét, aki a világ legbalszerencsésebb nője volt az egész világon. Volt benne valami méhcsípés is, egy letörött cipősarok meg egy helikopter… Vagy az már egy másik film volt? Mindegy… A lényeg, hogy most lekörözte balszerencsében azt a nőt abból a vígjátékból.
- Én tényleg szörnyen… - kezdett bele ismét a mentegetőzésbe, mikor a professzor végre megint két lábon állt, de nem hallgatták végig. A férfi kihúzta magát, egy mozdulattal leporolta az öltönyét, aztán egy gyilkos pillantást követően sarkon fordult, és átgyalogolva a földön heverő jegyzeteken tovább sietett. Az Isten lerázta magáról az út porát és büszke dicsfényben távozott.
A folyosón lévők nagy része fellélegzett – azok, akik csak hallomásból ismerték Seton professzort. Akiknek balszerencséjük is volt hozzá, mint például Charlotte-nak, azok pontosan tudták, hogy a csendes düh rosszabb, mint a hangos. Isten tüzes nyila akkor fog lesújtani, mikor senki sem számít rá.
Charlotte hangos sóhajjal az ajkain guggolt le, hogy felszedje a láblenyomatos papírokat.

2010. szeptember 15., szerda

Varázslatos realitás 4.

A várakozóknak két nagy típusa figyelhető meg az egyetemeken. Az ideges, aki a kezét tördelve áll egyik lábáról a másikra, és a nagyon nyugodt. Ő egyhelyben ül és bámul maga elé. Peter a nyugodt típusba tartozott. Mellette a falnak döntve várakozott a hatalmas mappája.
Az idegeskedésen már túl volt. Azt átélte akkor, amikor rájött, a saját tanszékük átépítés miatt zárva, így a hatalmas egyetemi tömb túloldalára van költöztetve az a tanár, akinek az aláírása kellene a papírjaira.
Igazából a kettő kezében lévő lap közül, csak az egyikre szükséges, de még nem tudta, hogy melyikre. Az egyik, egy ösztöndíj lehetőség volt külföldön, a másik a kijelentkezésének első lépcsőfoka lett volna.
Fogalma sem volt arról, hogy mit szeretne. Peter általában nem tudta, hogy mit szeretne, csak tette a dolgát.
A mai napon a dolga, egy aláírás megszerzése volt, a föld legfélelmetesebb tanárától.
Látta a gyors léptekben haladó lányt a jegyzetekkel. Látta a tanárt háromrészes öltönyében. Azt is látta, hogy össze fognak ütközni, de már nem volt elég ideje megállítani.
Peter szigorú katolikus nevelést kapott. Ő maga ezt is rutinból csinálta, így elmormolt egy imát, hátha… de késő volt. A papírok repültek, a professzor pedig hangosan feljajdulva a földön kötött ki.Ha Peter hitt volna a Sorsban, valószínűleg az ő keze munkájának tudta volna be, hogy azon a napon egyik papírra sem került aláírás. Peter azonban nem hitt semmiben.

2010. szeptember 14., kedd

Varázslatos realitás 3.

Charlotte ateista volt.
Kivéve vizsganapokon. Olyankor, ahogy reggel kinyitotta a szemét, azonnal buzgón fohászkodni kezdett. Fogalma sem volt róla, hogy kihez – Istenhez, a Sorshoz vagy valami más Felsőbb Erőhöz -, mégis mormolta a kívánságait, az ígéreteit és a könyörgéseit.
Voltak pillanatok, mikor nevetve szidta magát, hogy ilyen hülyén viselkedik. Aztán rá pár másodpercre már ismét bocsánatért esedezett, hogy kételkedni mert a földöntúli hatalomban, és reménykedett, hogy nem büntetik meg őt ezért. Mondjuk egy egyessel.
Persze, valahol mélyen tudta, hogy ez az egész egy nagy butaság. A kérései hol teljesültek, hol nem, mégsem merte megkockáztatni, hogy kivívja annak a megfoghatatlan, soknevű, talán nem is létező lénynek a haragját. Ateista volt, nem hülye.
Ahogy a tételeit szorongatva rohant fel a lépcsőn, sokadszorra is megígérte, hogy ha kettest kap, akkor nekiáll rendszeresen futni. Persze, előre tudta, hogy nem tartja majd be, de próbálta átverni önmagát és az Öreget is odafent. Lihegve fordult be a sarkon, aztán csatt…
A papírok megint szanaszét repültek, de most nem direkt dobta el őket.
Isten vagy nagyon utálja vagy nem létezik. Más lehetőség nincs.