Varázslatos realitás 52.

Megvagyok. És tényleg nagyon sajnálom. Éppen a barátaimmal iszogatok. Folyamatosan egymást marják. Te mit csinálsz?

Peter hátradőlt, miután elküldte az üzenetet. Ennyi sajnálomot se írt még két sms alatt. Remélte, hogy Charlotte nem érzi majd belőle a görcsösséget. Mikor felnézett a készülékről, kétszer két szem meredt rá.

- Mi az?

- Szóval begyere a hölgy!

- Hogy mit csinál? – Peter értetlenül meredt Benre.

- Szimpatikus számodra a pofikája…

- Kellemes személyiség, vonzó külsővel.

- Jaj, Peter, te ezt nem szoktad. Vagyunk mi, meg az ágymelegítőnek használt szebb reményű csinicsajok. Soha senkire se mondtad még, hogy vonzó személyiség. – Kat határozottan meredt a fiúra.

- Ott a pont – értett egyet Ben.

Peter sóhajtott. A barátainak határozottan igazuk volt.

- Ő tetszik. Nem tudom miért, nem tudom, miért akarok belemászni, de akarom. Nem kérek kioktatást, hogy úgy sem fog menni, és semmi egyebet!

- Tudod, hogy mindig is képes lettél volna rá…

- Nem, Kat, nem tudom. Mert nem lennék. De nem érdekel. Most először nem akarom, hogy átfusson az agyamon. Ami anyámmal… nem akarok rá gondolni. Charlotte-ra akarok gondolni. Meg az üres vászonra, ami a szobámban vár. Haza megyek!

Peter magára kapta a kabátját. Barátai csöndben figyelték.

- Jó éjt! – biccentett oda nekik. Már kinn járt a kocsma előtt, mikor Kat utána kiáltott.

- Peter!

- Hm? – fordult vissza a fiú a hangra.

- Higgy magadban, mi is hiszünk benned! – mondta és feltartotta a hüvelyk ujját.

Peter elmosolyodott, és megismételte a lány mozdulatát.

Hazáig már nem érezte telefonja rezgését a zsebében.

Varázslatos realitás 51.

Ne feledkezzetek el a Gyógyító pilleszárnyakról sem lentebb. :) Kíváncsi vagyok a véleményetekre. :)

Szia! Tényleg nem így kellett volna, de… örülök, hogy írtál. Jól vagyok, és te? Charlotte

Egy perc, két perc, három perc, négy, öt…

Charlotte a körmét rágcsálva meredt az asztalon heverő mobiltelefonra, miközben minden egyes másodperccel egyre idegesebb lett. Nem fog visszaírni. Nem fog visszaírni. Nem kellett volna ilyen könnyen megbocsátania, most Peter biztosan azt hiszi, hogy könnyű préda és nem fog visszaírni.

Charlotte sosem volt jó az ilyen játszmákban. Nem tudta, hogyan kell viselkednie. Mikor legyen titokzatos és mikor nyitott. Mikor játssza az elérhetetlent és mikor a rámenőst. Mikor beszéljen és mikor hallgasson. Ő egyszerűen csak önmagát adta.

Ha úgy érezte, meg kell bocsátania, hát megtette. Ha képtelen volt rá, bárhogy könyörögtek, kíméletlen maradt. Végül is, az egész világ hazugságokból áll, legalább ő legyen őszinte saját magához és ismerje be, mikor mit akar.

Most azt akarta, hogy csipogjon már a telefonja, és a kijelzőn jelenjen meg Peter neve.

Gyógyító pilleszárnyak 5.

Ma, 2010. október 29-én 18-20 óráig lesz a fórumos beszélgetés itt: http://www.freeforum.hu/twilightsb

Minden érdeklődőt szeretettel várok. :)

5. SEGÍTŐ KEZEK

AHOGY BELÉPTEM A HÁZBA, és megláttam Isis arcán a fintort, kérdés nélkül mentem fel az emeletre, hogy vegyek egy fürdőt. Sokáig ültem a kádban, miközben úgy éreztem, egy egész kőtömb van a mellkasomon. Próbáltam elhitetni magammal, hogy a nyomást az okozza, nem Aro nyomaira leltem rá Vancouverben, hanem egy idegen nomádéra, de tudtam, hogy ez nem igaz.

Még mielőtt elindultam volna, sejtettem, hogy így lesz. Annak az esélye, hogy valódi nyomra bukkanok, elég csekély volt, főleg, hogy a gyilkosságokban volt valami rituális is. A testeket mindig elrendezték, a kabátjukat párnaként a fejük alá rakták, a kezeiket, összefonták a mellkasuk előtt, mintha csak aludnának. Ez lelkiismeret-furdalásra utalt, amit Aro nem valószínű, hogy érzett valaha is. Csak azért ellenőriztem el az esetet, hátha elterelés az egész, de nem volt az.

A kőtömb oka a Vaniával való beszélgetés volt. Utólag újra és újra végigelemeztem minden reakcióját, szavát és mozdulatát, és bántott, hogy meg kellett sértenem. A szeméből kihunyó fény, ahogy közöltem vele, eltört a pillangója, szinte kísértett. Annyi szomorúság és magány volt abban a tekintetben, amilyet egy ilyen fiatal lánynak nem lenne szabad éreznie.

Mégis, bármennyire gyötört a bűntudat, legbelül biztos voltam abban, hogy így a legjobb. Ha kedvesebb vagyok, talán tovább reménykedik. Nem tudtam, hogy csak vonzódás-e, amit az irányomba érez, vagy valamiféle naiv leányálom, de mindkettő még több szenvedést okozott volna neki, ha hagyom tovább álmodozni.

Sóhajtva másztam ki a kádból, aztán gyorsan felöltöztem, mert már szinte fájóan vágytam arra, hogy Isist megölelgethessem. Azonnal a hátsó kert felé vettem az irányt, mert onnan hallottam az ismerős, szapora szívverést és a halk szuszogást.

Isis, Edan és Edy a már kissé gazos virágoskert legszélén üldögéltek, és egy apró magot próbáltak éppen elásni. Mindhárman a kezükkel kaparászták a földet, és úgy néztek ki, mint a kismalacok. A látvány önkéntelenül is felmelengette a mellkasomat. Isis egy pillanatra felém fordult, a tekintete végigmért, aztán elmosolyodott.

- Igazán gyönyörű lett… - álltam meg a kert szélénél és élveztem a nyiladozó virágok nyújtotta szépséget. Esme ezzel foglalta le magát, amíg én a kórházban dolgoztam. Aprólékos munka volt, amit nem lehetett vámpírsebességgel elvégezni, ezért jó időtöltésnek bizonyult.

- Köszönöm –mosolygott fel rám, majd felegyenesedett és csókot nyomott a számra. A dereka felé nyúltam, hogy magamhoz húzzam, de nevetve tolt el magától. – Tiszta föld vagyok, összekoszollak – magyarázta feltartott kezekkel. Egy pillanattal később már a mellkasomhoz simult, én pedig az ajkait faltam. Egyáltalán nem érdekelt, hogy a fehér ingem sárfoltossá válik.

- Tessék, öntözzétek meg ezzel! – jelent meg Isabella egy pohárral a kezében, ami tele volt vízzel.

- De ez nem jó! – Isis morcosan összepréselte a száját. – Láttam a könyvben, hogy öntözőkannával kell.

- Drágám, szerintem teljesen mindegy annak a magnak, hogy miből kapja a vizet… - próbálkozott Isabella, de a lánya makacssága nem volt ilyen könnyen megtörhető. A hátsó kamra felé pillantottam, és a kezem reszketni kezdett. Esme örülne neki, ha odaadnám… Biztosan örülne neki…

- Ott hátul van egy kanna – szólaltam meg rekedt hangon és a kamra felé mutattam. Isabella tekintetéből tudtam, hogy rájött, mi bajom. Szomorúan nézett rám, aztán mélyet sóhajtott.

- Biztos vagyok benne, hogy Isis a pohárral is megoldja majd – adta át a vizet Edannek.

- De, anyuuuu… - A tiltakozó hang annyira elkeseredett volt. Ökölbe szorítottam, aztán ellazítottam az ujjaimat, hogy elmúljon a reszketés, majd kinyújtottam Isis felé a kezem.

- Semmi gond, odaadom neki a kannát – feleltem Isabellának, aki pár pillanatig fürkészve figyelt engem, aztán bólintott. Isis közben felpattant a földről és a kezét az enyémbe csúsztatta. Ugrándozva haladt mellettem a sufniig, és mikor kinyitottam neki az ajtót, elkerekedő szemekkel nézett körbe, mintha egy kincseskamrába vezettem volna.

- Ezt is megkapom? – lépett egy gereblyéhez, ami kétszer akkora volt, mint ő.

- Amint nősz még egy kicsit, igen – mosolyodtam el halványan, de a torkom összeszorult, mintha a dohos levegő fullasztóan hatott volna rám. Szinte láttam, ahogy Esme a szerszámok között pakolászik, a nyitott ajtón keresztül befújó szellő meglibbenti a karamell színű tincseket, hallottam a nevetését…

- Nagypapa… - Isis aggodalmas hangjától a szellem képe semmivé foszlott. – Nagypapa, jól vagy? – érintette meg az oldalamat az apró kéz.

- Minden rendben – feleltem halkan. A sarokba sétáltam, és felemeltem a zöld öntözőkannát. – Tessék – adtam át Isisnek, aki ahelyett, hogy örült volna az előbb még annyira vágyott tárgynak, még mindig engem figyelt. Mosolyt erőltettem az arcomra, és leguggoltam elé. – Semmi baj… - nyomtam a számat a feje búbjára. Elpirulva lóbálta a kannát és egyik lábáról a másikra táncikálva toporgott előttem.

- Köszönöm, hogy nekem adtad – emelkedett rám végül a melegbarna tekintet, amiben a gyermeki hála helyett azt a mély szeretetet láttam, ami pontosan tudta, hogy mit is jelent számomra ez az egyszerű tárgy.

- Ő is neked adta volna – húztam magamhoz a pici testet. Kivételesen az érintése nélkül is tökéletesen éreztem a belőle áradó érzéseket, és ezek kicsit megnyugtattak. A halk szipogást hallva puszikkal borítottam el a puha arcot, aztán megtörölgetve a könnyektől most már őszintén rámosolyogtam. – Gyere, adjunk vizet annak a magnak! – fogtam ismét kézen, hogy visszavigyem a kerthez.

A gyerekzsivaj pár órára elfeledtette velem, hogy az otthonunk már nem több, mint egy lélek nélküli ház. Valószínűleg a többiek is ettől töltődtek fel időről időre, mert Isabella, Edward, Alice és Emmett is kiültek a kertbe figyelni, ahogyan egyre több mag kerül a földbe és a kicsik egyre koszosabbak lesznek.

Egyedül Rosalie kuporgott még mindig odafent a szobájában, bár többször is láttam meglibbenni az ablaka előtti függönyt.

- Ha Jasper visszatér, akkor kihúzhatunk még egy esetet a listáról – szólalt meg Edward. Edan éppen újabb lyukat kapart ki immár egy apró ásóval a húgának, aki közben Edynek magyarázta, hogy a nedves földet nem szabad a szájába vennie. Olyan volt, mint egy aprócska anyuka, aki a gyermekét tanítgatja nagy élvezettel.

- Történtek incidensek Magyarországon is. Aprócska ország, de sok a szegény ember. Senkinek sem tűnik fel, ha eltűnik egy-két hajléktalan az utcáról örökre… - feleltem elkomorodva. – Arót mindig is vonzotta az a kultúra, főleg a romák. A művészetük egészen egyedi… - emlékeztem vissza a cigányasszonyra, akivel Aro üzletelt, még mikor velük töltöttem egy rövid időszakot az életemből. Néhány gyönyörű festménnyel és fafaragással lett gazdagabb akkor a Volturi gyűjteménye.

- De tudja, hogy te tisztában vagy ezzel az érdeklődésével, nem valószínű, hogy pont oda megy… - vélekedett Edward.

- Vagy pont azért megy oda, mert úgy gondolja, nem tartom ennyire felelőtlennek – vontam meg a vállam. – Mindenesetre megéri megnéznem.

- Viszont, most én is veled megyek – nézett rám Edward komolyan.

- Rendben – egyeztem bele kelletlenül. – Mivel nagyobb az esélye, hogy tényleg ő az, biztonságosabb, ha ketten megyünk.

- Köszönöm – tette a kezét a vállamra, aztán visszasétált Isabella mellé. A szemem sarkából ismét libbenni láttam a fehér függönyt, de nem én voltam az egyetlen, aki észrevette. Emmett merev tekintettel bámult felfelé, aztán mikor az anyag ismét mozdulatlanná vált, felsóhajtott.

- Mindjárt visszajövök – szóltam oda Isisnek, aztán bementem a házba. Fogalmam sem volt róla, mit fogok mondani Rosalie-nak, de úgy éreztem, meg kell próbálnom változtatni a helyzeten.

Bár biztos voltam abban, hogy Rose hallja a lépteimet, mégis bekopogtam az ajtaján az illendőség kedvéért, de választ nem kaptam.

- Carlisle vagyok, bemehetek? – kérdeztem félhangosan. Pár pillanatig csend volt, aztán egy halk „Felőlem…” engedélyt adott a belépésre.

- Ha Emmett küldött… - kezdett bele Rosalie, de nem hagytam, hogy befejezze.

- Nem ő küldött. – A női alak háttal ült nekem az ágyon, és nem úgy tűnt, mint aki felém szeretne fordulni, ezért kénytelen voltam én megkerülni és elé sétálni. Igyekeztem, hogy az arcomon ne lehessen látni a reakciót, amit az egykor szép arc látványa kivált belőlem, de így is megrándult egy apró izom a számnál.

- Akkor miért jöttél? – Rosalie hangja elutasító és kemény volt, de nem törődtem vele.

- Nem láttalak, mióta… Esme… Gondoltam, beszélgethetnénk… - feleltem elakadó hanggal. A fekete tekintet végre rám emelkedett, és a düh mellett szomorúság jelent meg benne.

- Te… hogy vagy? – jött a halk kérdés.

- Vagyok… - adtam meg a választ, és láttam Rose arcán, hogy pontosan tudja, miről beszélek. Még léteztem, de már nem sok minden kötött ehhez a világhoz.

- És te? – nyúltam ki, hogy megfogjam a kezét, de mielőtt hozzáérhettem volna a heges bőrhöz, elrántotta előlem, és újra lesütötte a szemét. Mintha nem is azt a Rosalie Hale-t láttam volna magam előtt, akit a lányomnak tudhattam. A büszke tartás, kacér pillantás, magabiztos mosoly eltűnt, helyette pedig csak a földet fürkésző tekintet, a bizonytalanul összehúzott vállak és a takaróba markoló ujjak maradtak.

- Vagyok… - felelte ő is a kérdésemre.

- Mikor voltál utoljára vadászni? – kérdeztem, ami eszembe jutott a sötétlő tekintetéről. Ez volt a legkönnyebb téma, amit felvethettem, ezért jó nyitásnak tűnt egy beszélgetéshez.

- Három hete.

- Nem jó ez így… Kínzod magad és másokra is veszélyes, ha szomjas vagy… - csóváltam meg a fejem.

- Nem érdekel – dőlt el az ágyon Rosalie, és összehúzva magát kicsire átölelte a térdeit.

- A gyerekek sem érdekelnek? Isis, Edan… Edy? – soroltam a neveket. Rose arca megrándult, és lehunyta a szemeit.

- Nem fogom bántani őket.

- Tudom… De akkor is rendszeresebben kéne táplálkoznod – guggoltam le az ágy mellé, és ösztönösen kinyúltam, hogy megsimogassam az arcát. A hangos csattanástól, ahogy a női kéz elütötte magától az enyémet, meglepetten húzódtam vissza.

- Ne nyúlj hozzám! – kuporodott az ágy sarkába Rosalie és villámló tekintettel meredt rám.

- Sajnálom, nem akartam, én csak… - kezdtem mentegetőzésbe.

- Nem érdekel! Te vagy az orvos! Ha azt mondod, gyakrabban fogok enni, de ne merj hozzám érni! – kiabálta. Megadóan emeltem fel a kezeimet, miközben felálltam.

- Rosalie! Hagyd ezt abba! – Emmett hangja dühösen csattant az ajtóból.

- Semmi baj. Nem történt semmi… - próbáltam lenyugtatni mindkettejüket, de nem úgy tűnt, mintha figyelnének rám.

- Tudod, hogy milyen nehéz most Carlisle-nak, és képes vagy nekiesni? Én már hozzászoktam, de ő nem ezt érdemli! – lépett beljebb Emmett. Rosalie felpattant az ágyról, és ökölbe szorultak a kezei.

- Megszoktad és unod már, ugye? Hát persze… Nem a türelmedről vagy híres, nem igaz? – vonta fel a szemöldökét Rose hidegen, de mikor Emmett arca elsötétült, lehullt az álarca.

- Mondd csak ki! Mondd ki, hogy az én hibám! Hogy én tettem ezt veled! – Emmett teste megfeszült és zihálva fújtatott.

- Én nem ezt mondtam… - rázta meg Rosalie a fejét zavartan.

- Nyugodjatok meg, nem történt semmi… - sétáltam közelebb, és a kezemet a fiam vállára fektettem. Emmett mély levegőt vett, aztán az ablakhoz sétált és a párkányra tenyerelve próbálta lenyugtatni magát.

- Néha már képtelen vagyok elviselni ezt… - motyogta maga elé, mire Rosalie kisuhant a szobából.

Ez nem sikerült túl jól… - néztem szomorúan Rose hűlt helyét, de fogalmam sem volt, hogyan segíthetnék.

- Sajnálom… Nem akart megbántani téged – szólalt meg Emmett néhány percnyi csend után.

- Tudom, semmi gond – legyintettem. – Tudok segíteni… valahogyan? – néztem aggódva rá.

- Nem hiszem… - fordult meg hirtelen, aztán a földre csúszott és az ujjait a hajába fúrta. – Fogalmam sincs, hogy fogunk ezen túllépni – remegett meg a szája. Ebben a pillanatban inkább nézett kis egy elveszett kisfiúnak, semmint felnőtt férfinak. Odaléptem hozzá, és leültem mellé a földre.

- Idővel jobb lesz – próbáltam megvigasztalni.

- Nem hiszem, hogy ez most elég lesz… Rose gyűlöl engem – roskadt magába.

- Dehogy is gyűlöl! – tiltakoztam.

- De, igen, gyűlöl. Tudom – hajtotta az arcát a tenyerébe. – Miattam történt ez vele.

- Nem a te hibád volt, és biztos vagyok benne, hogy ezzel Rosalie is tisztában van. Egyszerűen csak… Annyit jelentett neki a szépsége, hogy nem képes feldolgozni az elvesztését.

- De hát, ő most is gyönyörű! – nézett fel rám döbbenten Emmett. – Az a pár heg… Semmiség. Lényegtelen. Rosalie a leggyönyörűbb nő a világon. A szemei, a mosolya, a haja, mindene…. Ő gyönyörű! – Lágyan elmosolyodtam a sötétarany tekintet heves csillogását látva.

- Tudom. De ő már nem hiszi el… Valahogy rá kell jönnie, hogy a szépséget nem a tökéletes bőr jelenti.

- Hogyan? Hogy tudnám rádöbbenteni? – Emmett kétségbeesve kapaszkodott a pillantásával az enyémbe, mintha a válaszom lenne az utolsó reménye.

- Nem tudom… Még nem tudom. De rá fogunk jönni. Minden rendben lesz – paskoltam meg a hátát.

- Sajnálom. Nem kéne ezt is a te nyakadba varrnunk – szégyellte el magát, pedig semmi oka nem volt rá. Bár lelkifurdalást okozott a gondolat, de az, hogy mások problémájával voltam elfoglalva, kicsit elterelte a figyelmemet a saját életem kilátástalanságáról.

- Lemegyek Edwardhoz, megkérdezem, hová ment Rose. Rendben leszel? – álltam fel a padlóról, de addig nem indultam el, míg Emmett nem bólintott egyet.

Edward, amint újra megjelentem, szó nélkül állt fel Isabella mellől, és hozzám sietett.

- A hegyekbe ment vadászni. Egyedül akar lenni – válaszolta meg a fel sem tett kérdésemet.

- Nem kellett volna felzaklatnom – dörzsöltem meg az arcomat.

- Megtetted azt, amit mi többiek is akartunk, csak nem mertünk eddig. Valakinek beszélnie kellett már vele – próbálta Edward levenni a felelősséget a vállamról. – Elkap pár szarvast és jobban lesz. Vagy legalább is ugyanúgy… - javította ki magát a kételkedő pillantásomat látva.

A nap többi része azzal telt, hogy Isabella próbálta bekönyörögni a gyerekeket a házba, hogy lemossa róluk a sarat, aztán megvacsoráztatta és lefektette őket. Miután jó éjszakát kívántam, felvonultam a szobámba, és az éjszakát a fal bámulásával töltöttem. Tudtam, hogy nem lenne szabad ismét átadnom magam az emlékeknek, mégis egyfajta édes bódultságot okozó fájdalom járt át a felvillanó képektől.

A női nevetést messziről hozta felém a szél. Olyan volt, mintha ezernyi apró csengettyűt hallgatnék. A fákat kerülgetve futottam az irányába, és mikor megláttam Őt, szinte éreztem, ahogy a szívem újra megdobban.

- Nézd! Nézd, mit találtam! – suttogta Esme, majd az ajkai elé emelte a mutatóujját, hogy maradjak csendben. Óvatos léptekkel sétáltam mellé, hogy végül az egyik bokor mögött észrevegyem azt a három apró rókakölyköt, akiknek a szívdobogását már távolabbról is hallottam. – Hát nem aranyosak? – nézett rájuk csillogó szemekkel. – Távolabb kéne mennünk vadászni, hogy az anyjuk nyugodtan meg tudja etetni őket – pillantott fel rám. Beleegyezően bólintottam.

...

Örültem annak, hogy az üzlet majdhogynem üres, mert így könnyebb volt Esmének. Még csak most kezdett hozzászokni az emberek közelségéhez a jó pár évnyi elszigeteltség után. Hetente egyszer bejártunk a város egyetlen kis boltjába, és felvásároltunk egy csomó élelmet, hogy az emberek ne gyanakodjanak ránk.

- Szerinted, ezt hogy tudják megenni? – fintorodott el Esme az orrom előtt lóbálva egy bűzlő szalámi rudat.

- Fogalmam sincs róla – ráztam meg a fejem.

Az ajtó feletti csengő halkan megszólalt, és léptek zaját hallottam. Egy felnőttét és egy gyerekét. Mivel ez egyáltalán nem volt különös, először nem is foglalkoztam vele, de a dühös hangra ismét felkaptam a fejem.

- Megmondtam, hogy itt nem szolgálunk ki ilyeneket!

- Kérem, nem magamnak lesz… - A női hang könyörgését hallva Esme rám emelte a tekintetét, aztán elindult az eladói pult felé. Egy huszonéves félvér lány toporgott a bolt elejében egy apró, talán öt éves kisfiú kezét szorongatva. – Csak egy kiló kenyeret… Van rá pénzem – nyújtotta a bankjegyeket Mr. Jones felé.

- Ki tudja, honnan loptad! Kifelé a boltomból! Most! Különben nem állok jót magamért… - fújtatott a férfi. A lány pár pillanatig még várakozott, hátha megszállja valamiféle jó érzés a boltost, végül sóhajtva eltette a pénzt a szoknyája zsebébe, és elhagyta az üzletet a fiúcskával együtt.

Észre sem vettem, hogy ökölbe szorult a kezem, míg Esme meg nem érintette.

- Gyere… - húzott maga után.

- Á, Dr. Cullen, Mrs. Cullen… Ezek lesznek? – változott negédessé a pár másodperce még bosszús hang.

- Nem. Meggondoltam magam, ezeket itt hagyom – tette le Esme a kosarat, és elkezdte kipakolni belőle az összes benne lévő dolgot. – Egy kiló kenyeret kérek, tejet, azokból az almákból is párat és ezt a szalámit mégis – hagyta a kosárban az említett árut.

- Ennyi lesz csak? – húzta el a száját a férfi.

- Ennyi, és ha megkérhetném, siessen egy kicsit… Nem érek rá egész nap itt ácsorogni! - Meglepetten pislogtam Esme felé, és valamiféle büszkeség öntött el. Még sosem hallottam senkivel így beszélni, de ez a Jones megérdemelte. Ahogy odalökte a férfinak a pénzt, azonnal felkapta a kosarát, és köszönés nélkül sietett ki az üzletből. – Arra mentek… - fogta meg ismét a kezem, és sietős léptekkel kerülte ki a szembe jövőket. A főutca végén értük be a félvér lányt a gyerekkel. – Várj! – Esme eleresztett, és kocogva tette meg az utolsó pár métert. – Tessék! – A lány szemei kerekre tágultak – hogy a mi látványunk okozta-e vagy a felé nyújtott kosár, nem tudtam eldönteni. – A tiéd. Tessék! – erősködött Esme.

- Kö… köszönöm – motyogta a lány, de ahelyett, hogy átvette volna, a szoknyáját kezdte tapogatni, és pár pillanat múlva előhúzta belőle ismét a pénzét. – Remélem, ennyi elég lesz rá, most nincs nálam több.

- Erre semmi szükség – rázta meg Esme a fejét. – Csak vigyétek. Ajándék.

...

- Mit gondolsz? – néztem Esmére. Az a fura kis ugrabugra szerzet éppen most rendezkedett be Edward szobájában a sebhelyes harcos segítségével. Általában mindenkinek megadtam a bizalmat, de a férfi, Jasper kissé távolságtartásra késztetett a viselkedésével és a szó szerint látható múltjával.

- Szerintem megérdemelnek egy esélyt. Alice olyan kedvesnek tűnik, mint egy kis kolibri, apró, szédítő, aranyos… Jasper pedig… igazán magányos lehetett eddig – sóhajtott fel együttérzően Esme.

- Magányos? – vontam fel a szemöldökömet. A férfi egyetlen szót sem szólt a tanácskozásunk alatt, csak Alice beszélt. Hidegnek és érzelemmentesnek tűnt, ahogy mozdulatlanul állt apró társa mellett és csak bámult minket.

- Igen, te nem láttad a szemében? Szinte könyörgött, hogy fogadjuk be – ült az ölembe Esme, és megsimogatta az arcomat. – Talán… Talán, lehetnék az ő anyjuk is. Te pedig az apjuk. Mint Edwardnak, Emmettnek és Rosalie-nak. Szeretném, ha Alice és Jasper is hozzánk tartozna.

- Én egy kicsit kételkedem Jasperben, de tökéletesen bízom a megérzéseidben – csókoltam meg. – Akkor most már heten vagyunk. Öt gyerek… Mit fognak gondolni rólunk az emberek? – nevettem fel.

- Ami a valóság. Hogy egy hatalmas, szerető család vagyunk – kaptam szívmelengető mosolyt válaszként.

...

Az ismerős dallamot csak jó fél perc után fogta fel az agyam. Automatikusan nyúltam a mobilom felé, bár még nem teljesen voltam tisztában azzal, hol is vagyok.

- Igen?

- Dr. Cullen? Vanessa vagyok. Harlan húga – hallottam meg az ismerős hangot. Meglepetten ültem feljebb a fotelben, és egy pillanatra átfutott a fejemen az a lehetetlenség, hogy álmodok.

- Hogy szerezte meg a számomat? – Harlannak sosem adtam meg, mindig én kerestem őt.

- Harlan lenyomoztatja minden ügyfelét, belógtam az irodájába, és belenéztem az aktájába – halkult el a lány hangja, mintha szégyellné magát.

- Értem… - Sejthettem volna, hogy így van, végül is, Harlan profi. – És miért szerezte meg a számomat? Valami baj van? A barátnője rosszabbul érzi magát? – soroltam a kérdéseimet.

- Nem, ő jól van. Magam miatt hívom… Én… - sóhajtott fel. – Istenem ez olyan nehéz…

- Ha a korábbi beszélgetésünkről van szó, szerintem mindent elmondtam, és arra kérem, felejtsen el, mert… - kezdtem volna, de a női hang félbeszakított.

- Nem. Nem arról van szó. Vagyis, a beszélgetésünkről, de nem arról, amire most gondol. Azt mondta nekem, hogy hajlandó lenne fedezni az iskolámat és egy lakást… Mikor azt hitte, hogy gyereket várok.

- Igen… - ráncoltam össze a homlokomat.

- Úgy is támogatna, hogy nem várok gyereket? – jött a kérdés egy fél perces csend után. – Én visszafizetném a pénzt utólag, mikor már dolgozom, nem alamizsnaként kérem vagy ilyesmi… Egyszerűen csak szeretnék innen kiszabadulni, és… - bicsaklott meg Vania hangja, mintha épp sírna.

- Jól van? Történt valami? – rándult össze hirtelen a mellkasom. Biztos voltam benne, hogy nem véletlen, hogy a lány felhívott, és az önérzetét félretéve pénzt kér tőlem.

- Jól… jól vagyok, csak… Segítene? – jött ismét a félénk kérés.

- Persze. Az ajánlatom így is áll – bólintottam.

- Köszönöm…

Varázslatos realitás 50.

- Na, mi újság csődörök? – Kat kibontotta magát a sál-kabát fojtogató kombinációjából, a fiúk mellé lehuppanva már csak az egyujjas kesztyűt próbálta lehúzni a kezéről, de nehezen boldogult. Az orra piros volt, a szemüvege pedig bepárásodott. A kinti hideg után mosolyogva nyújtózkodott és élvezte a kocsma meleg levegőjét.

- Peter anyja… - kezdett bele Ben, de Kat közbe vágott.

- Azt tudom, azt mondjátok, mi van a lánnyal.

- Naná, hogy a lány érdekel! Liz tudja, hogy már mások női után is koslatsz?

- Ben, tudod, a szexista megszólalásaid egyre inkább olyanok, mint egy kamion sofőrnek!

- Ó tényleg?

- Tényleg!

Peter csöndben figyelte a barátait. A megszokott álvita, mintha Ben egy igazi hímsoviniszta macsó lenne, aki meg van arról győződve, amiről minden férfi: egy lány azért leszbikus, mert még nem volt dolga jó férfival. Persze ez az egész csak megjátszás volt. Valójában mind a két srác imádta a fekete hajú boszorkányt és annak szelíd barátnőjét is.

- Persze, őt már tegnap felhívtad! – csattant fel Ben a sértődött mondatot Peternek címezve.

- Sértődjél meg ezen, kislány. Sírhatsz a vállamon, csak ne taknyozd össze.

- Hogy neked mindig milyen baromira értelmes válaszaid vannak, Katherina!

- Tudom, a képességied már ez is meghaladja, Benjamin.

Peter fejcsóválva kelt fel az asztaltól. Úgy gondolta ideje megszerezni a harmadik sörét. Nem állt szándékában lerészegedni, de kivételesen bántotta, hogy a barátai nem figyelnek rá. Mire visszaért az asztalhoz, a lány és a fiú már csöndesen mosolyogtak rá. Kat kezében ott volt Peter mobilja, aminek a kijelzőjén ennyi állt: 1 új üzenet CHARLOTTE

- Nem szeretnél valamit mesélni, Grál lovag? – kérdezte a lány. Peter nagyot sóhajtott.

- Előbb hadd olvassam el.

- Oké, de utána nagyon sok mondanivalód van nekünk!

- Ha idefigyeltek…

- Látod, már megint azért, mert ilyen vagy! – támadt Kat Bennek.

- Én, te voltál az aki…

Peter elmosolyodott. Legalább nyugodtan olvashatta az üzenetet.

Varázslatos realitás 49.

Charlotte a konyhaasztal mellett üldögélt, nem tudott aludni. Ujjai átfogták a forró bögrét, és néha-néha óvatosan belekortyolt a gyógyteába. Fintorogva ízlelgette, mert az íze pocsék volt, viszont, ha görcsölt a hasa, szinte azonnal segített rajta. Ez volt az egyetlen dolog, amiért utált nő lenni.

Persze, a férfiaknak ez sem okozott szenvedést. Nekik minden könnyebb volt. Nem nekik kellett fájdalmasan elveszíteni a szüzességüket, nem ők menstruáltak minden hónapban végigszenvedve minimum három napot, nem nekik kellett világra hozniuk egy gyereket kínok között, kevesebbszer nézték le vagy használták ki őket. Ők voltak a teremtés elkényeztetett koronái.

Charlotte sokadszorra is elhatározta magában, hogy semmi szüksége egy férfira sem. Eddig is jól megvolt nélkülük, ezután is jól meglesz.

Mikor aprót pittyegett a mobilja, meglepetten tette le a bögréjét. Általában csak a tanítványai keresték vagy néhány egyetemi szaktársa, ha szükségük volt a segítségére. De ők sem ilyenkor… Hány óra is van? – pillantott a mikró kijelzőjére. Huszonkét óra harminckét perc.

Kivette a telefont a tartójából és megnyomta a megfelelő gombokat. A szemei elkerekedtek, a levegő pedig a tüdejében akadt. Peter…

Most mit csináljon? Visszaírjon? Mit írjon? Mi van, ha Peter csak szórakozik vele? Miért írt egyáltalán azok után, hogy tegnap csak úgy elrohant?

Charlotte mély levegőt vett, aztán fél percnyi gondolkodás után pötyögni kezdett egy válasz sms-t.

Varázslatos realitás 48.

- … szinte szó nélkül leléptem. – Peter és Ben a kedvenc kocsmájukban ültek, mindkettőjük előtt egy üveg sör volt.

- És a tegnapban neked komolyan a csaj a legnagyobb gondod?!

Peter tétovázott a válasszal. Bennek igaza volt. Ezek után, hát…

- Igen.

- Huh. Milyen szakos?

- Matek. – Ben elgondolkozott a választ hallva. Matek szak…

- Lakótársam is! – És már kapott is a telefonja után. – Felhívom, megszerzem a lányka számát, mit is mondtál mi a neve?

- Charlotte. – Kezdett kimenni belőle a feszültség. Kifújta magából az idegességet majd intett a barátjának, hogy amíg telefonál, ő elmegy még egy sörért.

Mire visszament az itallal az asztalon, gyűrött cetlin egy telefonszám árválkodott.

- Varázsló vagy!

- Fenéket, sok az ismerős. Dave nem tudta a számát, de a barátnője igen. Állítólag a kiszemelted egy szende kis virágszál. Kedves, de mindig meghúzódik a hátsó sorokban, ráadásul…

- Nem akarom tudni – intette le Peter Bent.

- Biztos?

- Biztos. – A fiú kezében már ott volt a telefonja. Egy ideig töprengett mit tegyen, de nem akarta felhívni a lányt fél tizenegykor, hátha már alszik. Viszont egy sms-t bármikor el lehet olvasni!

Szia! Sajnálom, hogy eltűntem. Egy barátom barátjától van meg a számod, ezt is sajnálom, nem így kellett volna. Jól vagy? Peter

- Máris írsz neki? – Ben nem is értette mi történt a barátjával.

- Igen.

- Hű. Hát. Sok sikert.

- Haver, rám férne…

Varázslatos realitás 47.

Arra gondoltam, hogy péntek este 6-8-ig tarthatnánk egy kis beszélgetést a fórumon. Mindjárt kiteszek egy szavazást oldalra, hogy ki érne rá, ki szeretne eljönni, hogy fel tudjam mérni, hányan leszünk. :) Légyszi, szavazzatok majd, köszönöm. :)

Charlotte csak állt és nézte a félig még fehér, félig már palackzöld falat.

Valami rosszat tett? Vagy mondott?

„Sajnálom, de nekem most el kell mennem, most hívtak, hogy… mindegy. Mennem kell.” A tipikus telefonos trükk. Ha valaki rosszul érzi magát egy randin, akkor úgy tesz, mintha sürgős hívása lenne és el kéne rohannia valahová. Túl szép volt, hogy igaz legyen…

Nem mintha ez igazi randi lett volna, hiszen csak véletlenül futott össze Peterrel, és valójában nem is ismerte. Mégis jól érezte magát, és remélte, hogy a fiú is így van ezzel. Hát, megint tévedett. Sosem ment neki a jelek felismerése.

Kétségbeesetten kóborolt a hatalmas fák között. Már kezdett sötétedni, ő pedig annyira fázott, hogy kocogtak a fogai. Próbált ismét rátalálni a megfelelő jelzésre, ami visszavezeti a táborba, de hiába. Miért is kellett lemaradnia a többiektől… Most itt fog meghalni. Mi lesz, ha felfalják a medvék vagy a farkasok?

Ijedten pillantott körbe, és minden neszre felkapta a fejét.

Mikor már nem bírta tovább talpon, lekuporodott az egyik fa alá és összehúzta magát olyan kicsire, amilyenre csak tudta.

Most is ezt tette, csak azzal a különbséggel, hogy már nem volt tíz éves, jelenleg az ágyában feküdt és tudta, hogy nem jön érte egy hős megmentő sem, ahogyan akkor az a rendőr.

Varázslatos realitás 46.

Peter magára maradt a gondolataival – mikor Charlotte kiment a mosdóba lemosni a zöld csíkot az arcáról –, és nem tudtak mit kezdeni egymással. Inkább kézbe vette a nagy festőhenger helyett a kicsit, amivel az ablak melletti részeket kellett festeni és fura mintákat kezdett rajzolni egy üres falra.

Egy spirál egy…

- Tételezzük fel – gondolta magában –, hogy ez a lány nekem tetszik. Ebben az esetben rossz pontnak számít, hogy egyszer ott hagytam. Oké. Peter. De őszintén. Mi a garancia, hogy nem teszed meg megint? Semmi. Nyilvánvaló, hogy ismét cserben fogod hagyni. Jó, de egy jövőbeli cserbenhagyás lehetősége, vajon…

Peter rémülten összerázkódott, mikor megszólalt a mobiltelefonja. Nem sok ember hívta. Kat, az anyja és Ben az egyetlen ember, akit Kat mellett a barátjának tartott. A kijelzőn viszont egy ismeretlen telefonszám jelent meg. Peter torka összeszorult.

- Halló?

- Mr. Williams?

- Igen.

- Susanne McRee vagyok a Szent Sára kórházból. Az édesanyja…

- Mi történt vele? – Peter kezében megremegett az ecset és elcsúszott a minta amit éppen festett.

- … rosszul lett. Be kellene fáradnia a kórházba, telefonon többet nem mondhatok.

- Rendben. Azonnal ott vagyok!

Letette az ecsetet és felvette a kabátját. Fogalma sem volt arról, mi történhetett az anyjával. Az ajtóból fordult vissza, akkor jutott eszébe, hogy Charlotte-tól elfelejtett elköszönni. Bekopogott azon az ajtón, ami mögött a fürdőszobát sejtette.

- Mindjárt megyek! – Kiabált ki a lány, majd két perc múlva meg is jelent az ajtóban. Meglepődve mérte végig a már kabátban ácsorgó Petert.

- Sajnálom, de nekem most el kell mennem, most hívtak, hogy… mindegy. Mennem kell.

És ment. Valahol a kórház sarknál járva jutott csak eszébe, hogy nem csak a lány telefonszámát felejtette el elkérni, de még a reakcióját sem várta meg.

Varázslatos realitás 45.

Charlotte a fürdőszoba tükör előtt állt, és a zöld festéket dörzsölte a homlokáról. Nehezen akart eltűnni, de nem bánta. Kellett neki ez a pár percnyi egyedüllét, hogy átgondoljon mindent. Az izgatott bizsergést a testében, a szíve gyors kalimpálását, az arcán megjelenő halvány pírt. Még sosem érzett ilyesmit. Legalább is elérhető férfi iránt…

Pár éve volt egy film, aminek ha meglátta a főszereplőjét, azonnal izgatottá vált. Jóképű volt, tehetséges és az interjúk alapján kedves is. És persze a világ másik végében élt. Lehetetlen, plátói vágyakozás. Egyszerre volt kellemes és üres.

Peter viszont nagyon is itt volt. Néha olyan közel, hogy a kezük majdnem összeért festés közben, Charlotte pedig érezte az apró elektromos szikrákat. Ilyenkor elakadt a lélegzete és elfelejtette, mit is akart mondani. Vajon Ő is ezt érzi? – futott át az agyán újra és újra, de fogalma sem volt róla.

Néha úgy érezte, a férfiak egy másik bolygóról jöttek. Olyasmiket mondtak és tettek, amiket képtelen volt értelmezni. Mikor azt hitte, hogy flörtölnek vele, kiderült, hogy csak udvariasan viselkedtek, ha pedig kedvességnek vélt valamit, utólag rájött, hogy a fiúnak hátsó szándékai voltak.

Peter rámosolygott és csillogó szemekkel figyelte. Meghallgatta őt. Segített a festésben. Vele volt. Charlotte mégsem volt biztos benne, mit is jelent ez.

Összerezzent, mikor a halk kopogást meghallotta az ajtón.

- Mindjárt megyek! – kiabált ki, aztán tovább dörzsölte a zöld foltot.

Varázslatos realitás 44.

Azon elmélkedtem, hogy esetleg néha-néha csinálhatnánk egy beszélgetős bulit. A múltkori nagyon klassz volt. :) Mivel most már tudjuk, hogy annyi embert nem bír el a chat, amennyien összejönnénk remélhetőleg, ezért arra gondoltam, hogy fórumozhatnánk. Az talán nem tud összeomlani, és ha betartunk néhány szabályt, akkor mindenki szóhoz juthat és jó kis beszélgetések alakulhatnak ki. :)

Mostanában annyi jó téma merült fel a fejezetekben, amikről szívesen elmélkednék veletek, de nem tudom minden gondolatomat belesüríteni a fejezetekbe, mert az túl tömény lenne. És arra is kíváncsi lennék, ti hogyan vélekedtek ezekről a témákról (pl. most az utolsó fejezetben a prostitúcióról és az abortuszról). Nem tudom, hogy lenne-e ilyesmihez kedvetek, írjátok meg nekem, és akkor mondjuk, 2-3 hetente megbeszélhetnénk egy időpontot, amikor pár órát elbeszélgethetnénk egymással. :) Várom a véleményeteket... :)

Lánybarátok.

Katherina, aki olyan borzasztóan büszke volt makrancos ősére, hogy ő maga is így viselkedett. A barátnője Liz, egy mosolygós szőke lány volt és semmiben sem hasonlított sötét hajú, vad kedvesére. Kat festészetet tanult, mint Peter. Valahogy az első perctől szimpatizáltak egymással és Peter végre igazi barátra lelt benne, mert nem azt jelentette számára, amit a többi lány.

Semmi lehetőség. Semmi talán. Csak a barátság, a női közelség és szemszög. Sokan viccelődtek velük, de őket nem érdekelte.

Charlotte-tal teljesen más volt a helyzet.

Mire felfigyelt arra, hogy mit is tesz, már viccelődött és mosolyogva hallgatott.

– … és Kat első festménye. Na az élmény volt. Azt mondta olyan dalis időábrázolás lesz Van Gogh technikával… az egészből egy pixeles óra lett! – fogalma sem volt, hogyan jutottak el oda, hogy az első iskolai élményekről beszélgettek, de azt vette észre, hogy mesél Katherináról, az egyetemről és elbájoltam figyeli a lány nevetését.

Pontosan tudta, mi az, amitől jobb Charlotte közelében. Ő lehetne a barátja, mint Kat, de sokkal több. Sokkal, de sokkal több. A felismerés a tekintetét megbénította és csak azt vette észre, hogy a lány elpirulva őt nézi, majd szavakat formál a szájával.

– Mi az, összekentem magam? – és azzal a mozdulattal húzott egy zöld csíkot a jobb kézfejével a homlokára. Peter a szájába harapott, hogy ne nevessen fel.

– Pont most. Igen. Eléggé… – mondta és már vissza is fordult a falhoz fütyörészve tovább festeni. Csak magában tette hozzá, hogy „Hihetetlen, hogy még az, az idétlen zöld csík sem ront az összhatáson... sőt...”

Gyógyító pilleszárnyak 4. fejezet

4. JÓ FIÚ

A HANGULAT MOST TELJESEN MÁS VOLT Harlan piros lámpás házában, mint pár napja – már messziről hallani lehetett az emberi fülnek is hangos zenét és a zsivajt. Miközben a kísérőm átvezetett a földszinti termen, igyekeztem a padlót bámulni, de képtelen voltam kizárni a külvilágot. A pultnál egy vörös hajú lány búgott izgató szavakat egy kövér, üzletembernek kinéző férfi fülébe, aztán kézen fogta és megkerülve minket felvezette az emeletre. Egy másik lány, akinek valaha gyönyörű tekintete lehetett, de mostanra a kokain eltompította a fényét, a kanapén ült két kuncsaft között, akik ott fogdosták, ahol érték.

- Gyere, Carlisle, ezt fogd meg, milyen feszes! – Linford belemarkolt a mellette ülő lány mellébe, aki nevetve hajtotta hátra a fejét. Fogalmam sem volt, mit keresek itt. Zavartan figyeltem a barátomat a kurtizánnal és csak arra tudtam gondolni, hogy apám meg fog ölni, ha rájön, hogy merre jártam.

- Én… inkább hazamegyek – pattantam fel és az ajtó felé siettem.

- Várj meg itt, ne mozdulj! – hallottam Linford utasítását a lányhoz, aztán megéreztem a kezét a vállamon. – Most meg mi a baj?

- Semmi, csak ez nem nekem való – ráztam meg a fejem.

- Ugyan már, ne mondd, hogy nem izgatnak fel azok a kerek halmok és a hátsója… Ez az igazi mennyország – pillantott hátra izgatottan a lányra, aki amint észrevette, hogy figyelik, megrebegtette a szempilláját. – Vagy talán apucitól félsz? – húzta el gúnyosan a száját.

- Nem – hazudtam elpirulva. – Csak… Mennem kell – húztam ki magam a keze alól, aztán feltépve az ajtót kisiettem a folyosóra. Szerencsére Linford érdekesebbnek találta a lány társaságát, így nem jött utánam, hogy tovább győzködjön.

Sietős léptekkel mentem le a lépcsőkön és vágtam át a hallon, ahol a kuncsaftokat fogadták. Valószínűleg meg sem álltam volna a kijáratig, ha az egyik kanapé felé nem pillantok. Meglepetten meredtem a könyvre, hátha csak káprázik a szemem. Pár pillanat múlva a könyv lejjebb ereszkedett és egy barna szempár bújt elő mögüle.

- A… Bibliát olvassa, hölgyem? – nyögtem ki nagy nehezen a szempárhoz tartozó nőnek. Olyan harminc év körüli lehetett, vagy tizenöt évvel idősebb, mint én. A bőre fehér volt, hosszú fekete haja pedig csigákban omlott a vállára.

- Meglep? – vonta fel a szemöldökét, de elmosolyodott.

- Ön is itt… dolgozik? – jött az újabb ostoba kérdés tőlem, amibe belevörösödtem.

- Igen, itt. Geraldine vagyok, leülsz? – húzódott arrébb, és megcsapkodta maga mellett a kanapét.

- Nekem mennem kéne… - motyogtam magam elé, ám a kíváncsiságom legyőzött. – De talán pár percig még maradhatok. – Valahogy ide nem illőnek éreztem a Bibliát, és érdekelt, hogy egy kurtizán miért pont ezt olvasgatja. Mély levegőt véve foglaltam helyet a nő mellett, aztán a kezemet tördelve próbáltam rájönni, mit is kéne mondanom.

- Tudod, hiszek Istenben – törte meg a csendet a nő. – Szeretném megérteni, mit miért tesz velünk…

- Apám mindig azt mondja, hogy ezt egy halandó sosem értheti meg. Csak el kell fogadnunk, hogy Isten mindig tudja, mi a helyes és a jó, és az ő akarata szerint kell cselekednünk – mondtam vissza azt, amit a fejembe vertek.

- De hogy akarhatja Isten, hogy olyasmiben higgyünk, amit nem értünk? – kérdezte Geraldine. Elgondolkozva vontam össze a szemeimet, és belemerültem életem egyik legizgalmasabb beszélgetésébe.

Mikor másnap reggel Geraldine ágyában ébredtem, meglepett, hogy nem érezek egy cseppnyi szégyent sem. Ő volt a leggyönyörűbb és legokosabb nő, akivel valaha találkoztam, én pedig ahelyett, hogy bűnösnek éreztem volna magam, amiért vele vesztettem el a szüzességemet az éjszaka során, sokadszorra is szeretni akartam. Az oldalamra fordulva felemeltem a fejem, és végigcsókoltam a nyakát és a melleit, miközben ő álmosan nyújtózkodott egyet.

- Ne ilyen mohón, szép hercegem… - kuncogott fel a hajamba túrva. – Lassan menned kell, mert ha az apád itt talál, még a végén felégeti az egész házat velünk együtt… - tréfálkozott, de én cseppet sem találtam viccesnek. Gondterhelten ültem fel az ágyban. – Hé, ne vegyél komolyan… Nem akartam elvenni a kedved.

- Nem, igazad van. Jobb, ha megyek… - bújtam ki a takaró alól fáradt sóhajjal, aztán öltözni kezdtem. Mikor elkészültem tétován fogtam meg a kabátomba rejtett pénzes zacskót, végül előhúztam és kivettem belőle öt aranyat. – Tessék… - nyújtottam Geraldine felé, de ő megrázta a fejét.

- Tartsd meg, hercegem – térdelt fel az ágyon, hogy megcsókolhasson, aztán a két keze közé vette az arcomat. – Bárki bármit is mond neked Carlisle, te jó fiú vagy – nyomott egy csókot az arcomra is, aztán mosolyogva bólintott egyet és az utamra eresztett.

Ökölbe szoruló kézzel mentem az emeletre, miközben a csukott ajtók mögül jövő nyögések zaja összefojt a fejemben. Vajon meddig élnek így ezek a nők? Van köztük olyan, aki képes lesz tovább lépni vagy majd egy sikátorban végzik túladagolva a drogot, mert tisztán képtelenek elviselni ezt a világot?

Ahogy kinyílt előttem az ajtó, megkönnyebbültem. A sérült lány még mindig az ágyban feküdt, és amíg vele kellett foglalkoznom, legalább elterelhettem kicsit a figyelmemet arról, mi folyik körülöttem.

- Hogy érzi magát? – érdeklődtem, miközben az ágyhoz sétáltam.

- Jobban – jött a válasz egy halvány mosoly kíséretében, miközben a kék szempár fürkészve pásztázott végig.

- Ennek igazán örülök. Rendesen kapta a gyógyszereket és cserélve lett a kötése? – mértem fel az ellátás minőségét.

- Igen, Vania gondoskodott rólam – bólintott a lány, miközben leültem az ágy szélére.

- Helyes, akkor megnézném a sebet – köszörültem meg a torkomat engedélykérően. A lány egy pár másodpercig értetlenül meredt rám, aztán felkuncogott.

- Mármint, engedélyt kér tőlem, hogy felhúzhassa a hálóingemet? – kérdezte vidám hangon, de mikor rápillantottam, a tekintete pont az ellenkezőjéről árulkodott.

- Igen, ha megengedné… - vontam meg a vállam.

- Persze. Persze, csinálja csak – egyezett bele. – Tudja, vicces…

- Micsoda? – nyúltam óvatosan a vékony anyag felé, és felhúztam addig, hogy hozzáférhessek a gézkötéshez. Ahogy láttam, Vania érthetett a dologhoz, mert szépen visszafedte a sebet az új gézlapokkal.

- Hogy most már vagy tíz éve az engedélykérése volt a legkedvesebb gesztus felém egy olyan férfitól, aki a hálóingem alá nyúlt.

- Tíz? - ráncoltam össze a homlokomat, miközben jól megnéztem magamnak a lány arcát. Huszonöt évesnél nem lehetett több.

- Tizennégy évesen, mikor az első kuncsaftom elvette a szüzességemet, megkérdezte, jól vagyok-e… Végül is, kedves dolog volt tőle – sütötte le a szemét.

- Hogy… hogy tud így élni? – csúszott ki a számon a kérdés. Egyszerűen képtelen voltam felfogni.

- Választhattam, hogy vagy éhen halok, esetleg megfagyok az utcán, vagy elviselem… ezt… - mutatott szét. – Nem olyan rossz, mint amilyennek tűnik – halkult el a hangja. – Harlan jobban bánik velünk, mint más tenné. Rendes ételt és ruhákat ad, nem veszi el az összes pénzt és vigyáz ránk.

- Vigyáz? – pillantottam le a szépen gyógyuló sebre, miután félretettem a kötést az éjjeliszekrényre.

- Ez kivételes eset volt – védekezett azonnal a lány. – Tényleg nem lehetett semmit látni a pasin előre. És miután ez megtörtént, Harlan bosszút állt értem. Ő jó ember. – A hangja túl szenvedélyesnek hangzott ahhoz képest, hogy éppen a stricijéről beszélt.

- Igen, tudom, hogy a maga módján jó ember – ismertem el.

- Más biztosan nem hagyta volna, hogy végigpihenjem ezt a pár napot, hanem ahogy fel tudok állni, visszaküld dolgozni.

- Szépen gyógyul a seb, elégedett vagyok – tereltem másra a témát, mert fogalmam sem volt róla, mit felelhetnék. Talán arra várt, hogy megerősítsem, Harlan azért bánik jól vele, mert érdeklődik iránta… Vagy csak pusztán meg akarta osztani egy idegennel az érzéseit, amelyeket nyíltan nem vállalhatott…

- Vania érdeme. Találkozott már vele odakint ma este? – A kérdéstől összeszorult a torkom. Valamiért rossz érzés lett volna Vaniát is azok között a lányok között látni lent. Talán, mert én segítettem a világra és még mindig az ártatlan gyermeket láttam benne, vagy mert az ő nevét tudtam, míg a többi lány csak néhány névtelen idegen volt.

- Nem, még nem – feleltem rekedt hangon.

- Sokat beszélt magáról. Azt mondta, kedves és… gyönyörű – mért végig ismét a női tekintet. – Igaza volt.

- Nagy szerencséje, hogy nem kapott fertőzést, továbbra se hagyja fedetlenül a sebet – vágtam le gyorsan egy újabb nagy alapú gézdarabot, miközben igyekeztem figyelmen kívül hagyni, hogy zavarba jöttem.

- Vania nem valószínű, hogy bevallaná magának, de Ön tetszik neki. Mármint férfiként – Mozdulat közben megállt a kezem és a gézlap megremegett az ujjaim között. – Ezt csak azért mondom el, mert tartozom neki… Esetleg, ha ő is tetszik magának, akkor…

- Feleségem van – vágtam rá azonnal. Mikor felfogtam a szavaimat, a mellkasom fájó érzés szorította össze, mert olyan igaznak éreztem.

- Ó… - A lány arca csalódottá vált. – Vania tudja? – vonta össze a szemöldökét.

- Nem tudom – ráztam meg a fejem. Fogalmam sem volt róla, Harlan mennyit mesélt rólam neki.

- Szerintem nem. Utálom, hogy el kell keserítsem – sóhajtott fel, mire halkan felnevettem.

- Életében csak egyszer látott, nem hiszem, hogy annyira elkeseredne…

- Ez nem így megy egy nőnél, doktor – biggyedtek le a rózsaszín ajkak, mintha valami ostobaságot mondtam volna. Zavartan megráztam a fejem, aztán lefedtem a sebet.

- Ha jó a közérzete és nincsenek fájdalmai, akkor felkelhet már az ágyból, de óvatosan mozogjon és ne fárassza ki magát. Mondja meg Harlannak, hogy szerintem még nem kész a munkára, rendben? – néztem rá nagyon komolyan. Igyekeztem orvosszerepben maradni, mert így sokkal könnyebb volt.

- Rendben.

- Pár nap múlva megint eljövök egy ellenőrzésre. Addig vigyázzon magára! – húztam vissza a hálóinget a helyére.

- Már megy is? – A női ujjak megragadták a csuklómat. Meglepetten pillantottam a kezemre.

- Várnak otthon – feleltem összeszoruló torokkal. A mellkasomat feszítő érzés, amely eddig tompán lüktetett, most erősödni kezdett. Isis… Isis tényleg vár rám otthon. Ő vár rám – győzködtem magam, de a fájdalom nem akart csökkenni.

- Vania mindjárt itt lesz a vacsorámmal vagy reggelimmel, vagy nevezzük, aminek tetszik – nevetett fel. – Itt kicsit fordítva működik az idő… Éjszaka élünk, nappal alszunk, mint a vámpírok – vigyorgott rám, mire összerezzentem. Vajon tudja? Harlan neki is elmondta? Nem úgy tűnt, mint aki tudja, mibe trafált bele…

- Tényleg nem tudok maradni – húztam ki finoman a kezemet a gyenge szorításból. – Adja át Harlannak és Vaniának az üdvözletemet – kértem, aztán egy biccentés után kisiettem a szobából.

Hugh megint a folyosón várt, és amint kiléptem, elindult a lépcsők felé, én pedig követtem.

- Doktor, de jó, hogy még itt van! – Vania éppen felfelé sietett a lépcsőn, így félúton találkoztunk. – Most szóltak csak, hogy fent van Sarah-nál…

- Igen, de már végeztem – feleltem, miközben a fal mellé húzódtam, hogy a lány majd el tudjon menni mellettem.

- Értem… - harapta be az alsó ajkát. – És nagyon siet? Szükségem lenne a segítségére – ült ki halvány pír az arcára.

- Csak nem beteg? – mértem végig aggodalmasan. Nem úgy tűnt, mintha valami kórral küzdene, de sosem lehetett tudni.

- Nem, nem vagyok beteg – rázta meg a fejét, aztán bizalmasan közelebb hajolt hozzám. A levegő a tüdőmben akadt – bár az emberek általában kedveltek, kevés olyan akadt közöttük, aki ennyire bizalmasan mert viselkedni velem. Főleg, ha tudták, mi vagyok… Még Harlan is megtartotta azt a bizonyos három lépés távolságot, pedig ő egyáltalán nem félt tőlem. Csak óvatos volt. – Nos… Én… Az abortuszról lenne néhány kérdésem… - pislogott fel rám ártatlan tekintettel, miközben én meghökkenve bámultam vissza rá. Abortusz? – csúszott le a pillantásom a hasára. Istenem, ilyen fiatalon…

- Természetesen – bólintottam kelletlenül. Ez volt az a téma, amelyben orvosként pártatlannak kellett maradnom, ám magánszemélyként nem tudtam az lenni. Hittem, hogy az apró embrió ugyanúgy embernek számít, mint bárki más és elvenni az életét gyilkosság. De azt is tudtam, hogy vannak helyzetek, mikor a fehér és a fekete nem elkülöníthető, így próbáltam nem ítélkezni. Mindenesetre mindig gyűlöltem ilyen beavatkozást végezni és amennyire csak tudtam, kerültem ezeket a helyzeteket.

- Feljönne velem a szobámba? – nyelt nagyon Vania, aztán mikor bólintottam, intett Hugh-nak, hogy hagyjon minket magunkra. A férfi egy figyelmeztető pillantás után lesétált a lépcsőkön, mi pedig visszaindultunk az emeletre.

- Sajnálom, hogy feltartom, csak nincs kihez fordulnom… - nyitotta ki előttem az egyik ajtót Vania. Előre engedtem, aztán én magam is beléptem. Ez a hálószoba más volt, mint amiben az előbb jártam. Az ágy kicsi, a falon rajzok, a polcokon személyesnek tűnő tárgyak és sok-sok könyv. Egész… otthonosan festett. Mint egy átlagos fiatal lány szobája.

- És a bátyja? – érdeklődtem. Vania nem mert szólni neki az ügyről?

- Ő azt mondta, hogy nem ért az ilyesmihez, ha többet akarok tudni, menjek a könyvtárba – legyintett fujtatva egyet. Meglepetten kerekedtek el a szemeim. Harlan ennyivel elintézte, hogy az egyetlen húga teherbe esett ki tudja melyik kuncsafttól? Egyáltalán miért nem ügyeltek a védekezésre? Egy ilyen helyen ennek kéne lennie a legfontosabb szabálynak.

- Nem hiszem, hogy erről elég elolvasni pár könyvet – sóhajtottam fel, miközben ismét eszembe jutott, amin pár napja elmélkedtem. Talán tényleg segíthetnék, és ez egy jel, hogy meg kell tennem. – Maga az eljárás nagyon gyors, egyszerű és szinte veszélytelen, de arra kérem, gondolja át. Az a magzat, akit a szíve alatt hord, a saját gyermeke. Lehet, hogy most úgy véli, könnyen fogja viselni, de… Lelkileg nem könnyű feldolgozni egy ilyen élményt – hadartam el, még mielőtt meggondolhattam volna magam, miközben fel-alá járkáltam. – Valószínűleg úgy gondolja, nincs túl sok lehetősége ilyen körülmények között felnevelni egy gyereket, de talán, én tudnék segíteni… Rengeteg pénzem van, támogathatnám, elvégezhetné az iskolát és biztonságos otthont teremthetne a kicsinek és magának.

- Maga most… meg akar venni? – A zöld tekintet döbbenten fúródott az enyémbe.

- Nem! Nem, dehogy is! – ráztam meg a fejem. Hát persze, biztosan félreértette… - Természetesen semmit sem kérek cserébe a segítségemért.

- Pénzt adna nekem csak úgy? – jelentek meg apró ráncok a női homlokon. – Mert azt szeretné, ha fel tudnám nevelni a babámat? Miért? – A kérdés meglepett, de igyekeztem nem kimutatni.

- Mert nem igazán vagyok az abortusz híve, ha van más választás is. Minden élet szent – mondtam el a nézeteimet.

- Nem, félreértett. Miért pont én? Annyi lány van itt, akiken segíthetne. És nem csak itt, az egész világon – tárta szét a karjait. – Miért segítene pont nekem?

- Nem tudom – vallottam be, és elgondolkozva mértem végig. – Talán mert én voltam az első, akire rápillantott – húzódott halvány mosolyra a szám. – Emlékszem még azokra a hatalmas szemekre, és a hangjára, ahogy felsírt. Elég nehéz szülés volt, és… Én csak örültem, hogy hallom a sírását.

- Nem várok kisbabát.

- Nem? – zavarodtam össze a hirtelen jött vallomástól. – Akkor nem értem… Talán valamelyik másik lány? – jutott eszembe.

- Nem, nem. Szerencsére senki sem terhes. Mármint… Örülnék egy kisbabának, de félő, hogy nem várna rá túl jó sors… - ült le az ágya szélére Vania. A tartása kissé feszült volt, úgy tűnt, sikerült megsértenem. – Házi dolgozatot kell írnom arról, hogy az abortusznak milyen hatásai lehetnek egy nőre testileg és lelkileg. Ehhez kéne a segítsége.

- Ó! – nevettem fel enyhén kínosan érezve magam. – Sajnálom, én csak… Azt hittem…

- Azt gondolta, hogy egy kuncsaft felcsinált. Érthető, hiszen csak egy prosti vagyok, nem igaz? – villant rám a zöld tekintet.

- Én nem ítélkezem – próbáltam megmagyarázni.

- Persze, hogy nem – döntötte félre a fejét Vania. – Csak azonnal azt gondolta, hogy terhes vagyok.

- Sajnálom, igaza van – ismertem be bűnbánóan. Pár pillanatig csend volt, én pedig már azon gondolkoztam, hogy talán el kéne mennem, de Vania végül felállt az ágyról és elém sétált.

- Semmi baj. Nehéz nem ítélkezni. Harlan szerint maga jó ember… vagyis… vámpír… - motyogta az utolsó szót. Sejtettem, hogy Vania tudja a titkomat, de ez most bizonyossá vált. Nem tudtam, Harlan miért mondta el neki, de úgy tűnt, nem kell aggódnom a következmények miatt. – Milyen… milyen vámpírnak lenni? – nézett fel rám. Nem félt tőlem és nem is undorodott, egyszerűen csak érdekelte a válasz.

- Nem is tudom… Ez… bonyolult – nyögtem ki. Nem voltam hozzászokva, hogy erről beszélek valakivel. A családom pontosan tudta, milyen a vámpírlét, lévén, hogy ők is azt élték, mások pedig vagy nem tudták, mi vagyok, vagy nem mertek ilyesmiket kérdezni tőlem.

- Talán elég okos vagyok, hogy megértsem. Tegyen egy próbát! – mosolygott rám Vania. Visszahuppant az ágyára és törökülésbe húzta a lábát, aztán az ölébe vett egy nagyobb méretű plüssmackót. Kicsit olyan érzésem volt, mintha esti mesét kellene mondanom egy gyereknek.

- Nehéz, mert sosem változunk. Nem maradhatunk egy helyen sokáig, nem lehetnek igazi barátaink. Csak egymásra számíthatunk – kezdtem bele, miközben leültem én is az ágy szélére, tisztes távolságba Vaniától.

- Harlan mondta, hogy családként élnek – birizgálta a mackó fülét a női ujj. – Azt is mondta, hogy… elvesztette a párját nemrég. – Lehajtottam a fejem és a halványzöld ágyneműt kezdtem fixírozni. Nem akartam erről beszélni. Nem tudtam erről beszélni. – Sajnálom, nem kellett volna felhoznom… És… a vér? – váltott témát gyorsan Vania. – Szokott vért inni, mint a filmeken a vámpírok?

- Csak állati vért.

- Akkor ezért nem veszélyesek… - hümmögött Vania, mire halványan elmosolyodtam.

- Téved, veszélyesek vagyunk. Veszélyes vagyok.

- De nem öl embert – ráncolódott össze a pisze orr bosszúsan, amiért nem érti, amit mondok.

- Nem, nem ölök embert. Mert nem akarok. De a többségünk embervéren él, és még a hozzánk hasonlók mellett sem lehet tökéletes biztonságban egy ember. Bármikor összeomolhat az önuralmunk – magyaráztam, miközben figyeltem a beszélgetőpartnerem reakcióit. Nem úgy tűnt, mint akit sikerült megijesztenem.

- Sok veszélyes embert láttam már, de ön mellett nem érzem úgy, hogy bajom eshetne – takarták el szégyenlősen a hosszú szempillák a zöld tekintetet. Kényelmetlenül igazgatni kezdtem az ingem ujját. Kezdtem úgy érezni, hogy valójában nem is egy házi dolgozat miatt vagyok itt.

- Ez is a vámpírsághoz tartozik. Az emberek többsége tart tőlünk, de egyben vonzódnak is hozzánk. – Ha Vanessa fejében romantikus álmok születtek velem kapcsolatban, jobb volt csírájában elfojtani azokat, mert én képtelen lettem volna viszonozni őket. Meg kellett értenie, hogy csak a vámpírkáprázat miatt érdeklődik irántam.

- Szóval, ha egy ember úgy érzi, tetszik neki egy vámpír, akkor az csak emiatt a vámpírdelej miatt van? – vonta fel a szemöldökét.

- Elég valószínű – bólintottam.

- De nem biztos… - harapta be a száját és mintha reményt láttam volna a vonásain.

- Nem, nem biztos – ismertem be kelletlenül. – Az egyik fiam egy embernőbe szeretett bele, és ő is viszonozta az érzéseit.

- És mi lett velük? – Vania hangja izgatottnak csengett.

- A lányból alakváltó farkas lett, összeházasodtak és most van két szép unokám – mosolyodtam el.

- Unokák? – hökkent meg Vania, miközben engem az lepett meg, hogy nem az alakváltó farkasokra kérdezett rá. – Persze… Mindig elfelejtem, hogy öregebb, mint látszik. Mármint… Nem öreg, csak… - kezdett zavartan dadogni, mire önkéntelenül felnevettem.

- Semmi baj. Több száz éves vagyok, nyugodtan viselem az öreg jelzőt – mosolyodtam el. Vania zavartan ölelte magához a hatalmas játékmedvét és elgondolkozva nézett rám. A pillantása kezdett zavarni, mintha belém akart volna látni. – Talán jobb lenne, ha a házi dolgozata témájáról beszélnénk inkább – vetettem fel gyorsan. Kezdtem kényelmetlennek érezni, hogy magándolgokról beszélgetünk. Vania elvörösödött, aztán mély levegőt vett.

- Az igazság az, hogy nincs is semmilyen házi dolgozat.

- Nincs? – vontam fel a szemöldököm.

- Nincs. Csak kitaláltam, hogy kettesben beszélgethessünk – húzta ki a gumit a hajából. A fekete tincsek lágyan hullottak le a nyakába felkavarva a levegőt. Az orromat végigbizsergette a fűszeres jázminillat. – Sajnálom, remélem, megbocsát nekem… - húzta a csuklójára a gumit. Az arcát még mindig pír fedte és nem mert rám pillantani. Összezavarodtam a viselkedésétől, mintha egy kislány és egy csábító nő váltakozott volna benne pillanatról pillanatra. Talán úgy vélte, hogy ha megjátssza az ártatlan lánykát, akkor majd érdeklődni kezdek iránta…

- Az attól függ, miért akart velem beszélgetni…

- Mert érdekesnek találom – vonta meg a vállát.

- Mert vámpír vagyok? – A beavatott emberek egy része azért próbált közeledni egy-egy vámpírhoz, mert abban reménykedett, hogy őt is átváltoztatják. Reméltem, hogy ez a lány nem annyira ostoba, hogy erre vágyjon.

- Nem – vágta rá azonnal. – Persze olvastam pár vámpíros könyvet, láttam filmeket, és érdekel, hogy milyen is az ön fajtája, de… Én másképp találom érdekesnek.

- Ha arra célozgat, amit már a barátnője is pedzegetett, akkor szörnyen sajnálom, de verje ki a fejéből – tértem a lényegre.

- A barátnőm? Sarah? – Bólintottam, mire szégyenlősen belefúrta az arcát a barna plüssfejbe. – Ó, mondtam neki, hogy ne szóljon egy szót sem… Mit mondott? – mormolta alig hallhatóan.

- Csak annyit, hogy tetszem Önnek. – A zöld szemek előbújtak a medve rejtekéből és érdeklődve várták a reakciómat.

- És Ön mit felelt? – Fájóan akadt a levegő a tüdőmben. Vártam pár másodpercet, hogy múljon az érzés, aztán kicsit elferdítettem az igazságot.

- Hogy lehetetlen a dolog.

- Miért?

- Mert… én soha többé nem leszek képes szeretni egy nőt sem – mondtam ki. Olyan voltam, mint egy törött váza, amelyből akkora darabok hiányoztak, hogy lehetetlenség lett volna összeragasztani.

- És a szex? Szeretkezni sem fog soha többé egy nővel sem? – A kérdéstől zavarba jöttem. Sokszor vágyakoztam Esme csókjai és érintése után, de hogy szerelem nélkül akarjak egy másik nőt…

- Ez a kettő nálam összefügg.

- Higgye el, itt megtanultam, hogy van, mikor a kettőnek semmi köze egymáshoz – nézett rám dacosan.

- Nézze, kisasszony, azt hiszem, ennek a beszélgetésnek semmi értelme… - álltam fel az ágyról. Kissé udvariatlanul viselkedtem, de másképp nem tudtam volna határozottan elutasítani a közeledést ebben a helyzetben. – Jobb, ha most megyek – indultam az ajtó felé, mire Vania talpra ugrott. A plüssmackó a nagy lendülettől legurult a padlóra és mielőtt megállt volna, vetett két bukfencet.

- Várjon! – Vania kinyúlt felém, de aztán mégsem érintett meg. – Csak még egy valamit hadd kérdezzek… - Biztatásnak vehette, hogy nem mozdulok, ezért mély levegőt vett. – A pillangóm… Megtartotta? – nézett a szemembe mélyen. Pár másodpercig nem feleltem, aztán mégis kimondtam.

- Eltört. – A lány tekintetében lévő csillogás kokain nélkül is tompává vált. Bólintott egyet, aztán az ablakhoz sétált.

- Viszontlátásra, doktor!

Megjegyzés: Fogalmam sincs, mit szóltok Carlisle emlékéhez, de ne feledjétek, hogy ő egy másik korban élt, ahol a kurtizánok voltak a legszebb, legokosabb, legműveltebb nők, bejárásuk volt a legjobb helyekre, hatással voltak a politikai vezetésre és a legtöbbször csak a vallási fanatikusok és a papok utálták őket, és még ők is néha meglátogatták a piros lámpás házakat titokban. :D Szóval, az egy másik kor volt, más felfogással. :)