.

A könyveimet megrendelhetitek itt: http://konyvmolykepzo.hu/cimke/spirit-bliss

A Gyógyító pilleszárnyak című ficem be lesz fejezve mindenképpen. Az utolsó fejezete még idén várható, dec. 31-ig megleszek vele, ígérem! :)


2010. február 28., vasárnap

Meglepetés...

Nos, nem, a meglepetés nem a saját könyvemmel kapcsolatos sajnos. Pedig jó lett volna. :D Nem is valamilyen más szemszögből megírt novella. Hanem...

Elkezdtem A múlt árnyait megírni Edward szemszögből. :D Egyelőre csak az első fejezet van meg, de szép sorban fogok haladni. Remélem, hogy örültök neki. Régen elég sokszor kértétek, csak akkoriban nem volt időm rá, viszont, most, hogy nincs egyetem, ez is belefér. :)

Mivel ez egy hosszabb lélegzetű dolog lesz, így nem akarom összekeverni a főblogomon A jelen boldogságával, ezért az alblogomra fogom feltenni A múlt árnyai - Edward nézőpont új fejezeteit mindig. :)



Az első fejezetet itt találhatjátok: http://twilightfic2.blogspot.com/



Kíváncsian várom a véleményeteket! :)

2010. február 24., szerda

A jelen boldogsága - 10. fejezet

10. JUHARSZIRUP




VALAKI FELEMELT A FÖLDRŐL, és az ágyamra helyezett. Éreztem, ahogyan egy hűvös kar szorosan magához ölel, és még közelebb bújtam az ismerős illatú testhez. A hajamat és homlokomat egy ajak hintette csókokkal, míg a hátamat ujjak cirógatták gyengéden. Lassan elapadtak a könnyeim, és szörnyen fáradtnak éreztem magam. Mély sóhajjal hunytam le a szemeimet, és ajkaim vakon kezdtek kutakodni a mellettem fekvő ajkai után. Mikor megtaláltam őket, azonnal elmélyítettem a csókot. Éreznem kellett Edwardot. Tudnom kellett, hogy megéri feladni az anyaságot az igaz szerelemért. Ahogy megéreztem az egyedi zamatát, azonnal könnyebb lett.

- Isabella… - A halk suttogó hang meg akart állítani, de nem hagytam magam.

- Kérlek, szükségem van rád! – feleltem, miközben kezemet befúrtam a férfiing alá, és végigsimítottam a márványkemény, sima mellkason. Muszáj volt megérintenem őt, de ennyi nem volt elég. Abbahagytam a simogatását, és ujjaim a nadrágjához vándoroltak. Éreztem, hogy megfeszül a teste egy pillanatra, de hagyta, hogy kicsúsztassam a helyéről a gombot, és lehúzzam a cipzárt. Még sosem érintettem őt ennyire nyíltan és gátlások nélkül, de most körülfonni őt az ujjaimmal, és érezni, hogy kíván, megnyugtató és egyben felemelő érzés volt.

Fölé gördülve húztam magam térdelő helyzetbe, és magamba fogadva azonnal mozogni kezdtem. Csípőm vad ütemet diktált, miközben lehunyt szemmel húztam Edward kezét a mellemhez. Finoman masszírozott, de én most nem erre vágytam. Ráfektettem a kezem az övére, aztán összeszorítottam az ujjait. Az enyhe fájdalom, amit éreztem, élővé tett. Biztosított róla, hogy Edward ott van mellettem, bennem. A részem és az életem.

Fogalmam sincs, mennyi idő után, kielégülten és fáradtan bújtam Edwardhoz, és megpróbáltam aludni egy keveset, de a pillantása szinte égette az arcomat. Éreztem, hogy figyel engem, és szinte láttam magam előtt az aggódó ráncokat a homlokán.

- Semmi bajom… - motyogtam magam elé még mindig csukott szemmel.

- Ezt te magad sem hiszed el – hallottam meg Edward hangját fél percnyi csend után. – Ha elmondod, talán…

- Nem tudsz segíteni! – jelentettem ki, és az arcomat belefúrtam a nyakhajlatába.

- Mert nem tudom megadni neked azt, amire vágysz? – kérdezte kitalálva a kiborulásom okát. Nem akartam erről beszélni. Nem volt mit mondanom. Bármennyire is próbálkoztam, nem tudtam elfelejteni az érzést, hogy anya akarok lenni, de azt is tudtam, hogy nincs mit tenni. Mi értelme lett volna újra és újra beszélni róla, ha megváltoztathatatlan a jövőm.

- Hol a testvérem? – tértem ki a válaszadás alól. Mostanra tisztult ki a fejem annyira a gyászból és a kéjből, hogy rájöjjek, valaki kivette a kezemből őt, és most nincs a szobában.

- Alice vigyáz rá. Jót tesz neki most Jasper közelsége, azt hiszem… - felelt Edward szomorkás hangon.

- Biztosan megijedt miattam… - szorultak össze az ujjaim a takarón. A kisgyerekek megérzik, ha a mellettük lévő felnőttnek valami baja van. Pont, mint Jasper… A feszültség, a fájdalom, a boldogság, minden érzés kihat rájuk. Ha az öcsém csak feleannyira átérezte a fájdalmamat, akkor szörnyen megijedhetett. – Sírt… - jutott eszembe hirtelen. Hallottam a fülemben a hangját, miközben a földön zokogtam, de nem fogtam fel, hogy mit is jelent. Talán, jobb is, hogy nincs saját gyerekem. Rossz anya lennék. Csak bántanám őt, ahogyan a testvéremet. Nem tudnék rendesen gondoskodni róla, mert önző vagyok. Mert csak a saját gondjaim érdekelnek. A saját fájdalmam.

- Isabella… - Edward megemelkedett, én pedig rájöttem, hogy megint potyognak a könnyeim. Megráztam a fejemet, és összeszorítottam a számat. Nem akartam Edwardot is bántani, épp elég volt, hogy én szenvedek. – Kérlek, mondd el! Esküszöm úgy érzem, megszakad a szívem, pedig ez lehetetlenség már… - simult az erős tenyér az arcomra. Felnyitottam a szememet, és Edward tekintete olyan fájdalmas volt, mintha csak ő maga is átélte volna, amit én.

- Pocsék anya lennék – mondtam ki hangosan is a gondolataimat, bármennyire is magamba akartam fojtani őket. Edward arcvonásai ellágyultak, a tekintete pedig kavargó mézzé változott.

- Csodálatos anya lennél – érintette egy másodpercre a száját az enyémhez. – Annyira sajnálom, hogy elveszem ezt tőled. Ha bármit tehetnék…

- Elég, hogy velem vagy – leheltem apró csókot az arcomat simogató kézre, aztán halk sóhajjal bújtam vissza Edward nyakához. A szám nem hagyta abba a kényeztetést, és pár pillanat múlva hallottam, hogy Edward légzése felgyorsul. – Gyere! – húztam magamra.

Óvatosan hatolt belém, és az összeolvadásunk után lágyan hullámzott együtt a testünk. Ezúttal a szeretkezésünk olyan volt, mintha egy felhőn lebegtem volna. Puha, lassú, finom… Éreztem, ahogy újabb könnycseppek csorognak végig az arcomon, de nem tudtam volna megmondani, hogy a gyönyörűség vagy a fájdalom miatt. Talán, mindkettő…

Másnap reggel fáradtan ébredtem, és magamban megfogadtam, hogy soha többé nem fogok sírni. A szemeim feldagadtak és égtek. Fintorogva néztem szembe a tükörképemmel, és nem nagyon akaródzott elhagynom a fürdőszobát. Edward arcán látni az önvádat, amit én okoztam neki, rosszabb volt, mint a saját érzéseim. Végül persze, az iskola miatt nem volt más választásom, mint kimenni…

Hallottam, hogy Edward a konyhában matat, hogy összedobjon nekem valamit reggelire, de először Alice és Jasper hálószobája felé indultam. Mielőtt még kopoghattam volna, kinyílt előttem az ajtó.

- Gyere be! – lépett hátrébb a küszöbről Jasper. Elpirultam az aggodalmas pillantástól, amivel az arcomat fürkészte. Nem akartam, hogy gyengének tartsanak, vagy ami még rosszabb, sajnáljanak.

- Szia, Isabella! – köszöntött Alice. Az ágyon feküdt a könyökén támaszkodva, mellette pedig az öcsém éppen egy játékautót próbált darabokra szedni. Azonnal odamentem hozzájuk, és végigsimítva a puha bababuksin egy puszit nyomtam a tetejére. Még mindig lelkiismeret-furdalásom volt, amiért kiborultam a testvéremmel a karomban, de úgy tűnt, hogy ő már el is felejtette a dolgot. Hatalmas vigyorral mutatta meg nekem a játéka letört ajtaját.

- Uh, ugye, figyeltetek, hogy ne nyelje le a darabokat? – vontam össze a szemöldökömet aggodalmasan.

- Persze – bólintott Alice kissé sértődötten. Bocsánatkérően néztem rá, mire megenyhült az arckifejezése. Tudtam, hogy vigyáznak az öcsémre, csak ösztönösen csúszott ki a számon, amit a vészjelző vijjogott a fejemben. – Rosalie vett neki egy csomó játékautót. Azt hiszem, Edy baba számíthat rá, hogy minimum a tizenötödik, maximum a tizennyolcadik születésnapjára kapni fog egy… Hát, ha addig nem jön ki valami új és jobb márka, egy Mazdát, ezüst színűt – meredt a távolba Alice tekintete. Felnyögtem a gondolattól, hogy a kisöcsém egy sportkocsiban fog repeszteni a veszélyes utakon. Ahogy most ránéztem, olyan törékenynek tűnt. Ösztönösen emeltem a karjaimba, kivéve a kezéből a játékautót – minden veszélyforrás játékos előzményét.

- Nem lesz szüksége autóra – jelentettem ki. – Lesz neki egy farkasa, aki elszállítja biztonságosan bárhová – pusziltam meg a babaarcot. Edward kapálózva próbált visszahajolni az ágyhoz a játéka miatt, és nyűgösen nyöszörgött.

- Bárhová? – kuncogott fel Alice. – Azért azt megnézném, ahogyan berohansz egy plázába farkasként Edy babával a hátadon.

- Hát, akkor majd megtanulok én vezetni! – csattantam fel bosszúsan. – Lemegyünk reggelizni! – fordítottam hátat az ágynak.

- Valami rosszat mondtam? – hallottam még Alice halk kérdését Jasperhez, ahogy kiléptem a folyosóra. Mire leértem a lépcsőkön már el is párolgott az indokolatlan harag, amit éreztem. Nem is értettem, mi ütött belém…

- Sajnálom, Alice… Csak rossz passzban vagyok… - motyogtam magam elé, de tudtam, hogy úgyis hallotta. Megpróbáltam vidámabb képet nyújtani, ezért mosolyogva léptem be a konyhába, de Edwardot nem tudtam becsapni.

- Hogy érzed magad? – kérdezte, miközben elém tett egy hatalmas torony sziruppal leöntött palacsintát.

- Jól – bólintottam, aztán a testvéremet átvettem a bal karomba, hogy a jobbal meg tudjam fogni a villámat. – Huh, ez jó édes… - nyögtem fel az élvezettől becsukott szemmel.

- Azt mondják, hogy az édesség boldogsághormonokat termel – felelt Edward.

- Oh… - néztem le a palacsintára, aztán felmosolyogtam rá. – Azt hiszem, igaz… - emeltem még egy falatot a számhoz. Edward kissé megkönnyebbülten engedte ki a levegőt a tüdejéből. Rossz érzés volt, hogy aggodalmat okoztam neki. Gyorsan elpusztítottam a tányéromon lévő ételt egy-egy kisebb falatot az öcsémnek ajándékozva – bár Edward készített neki sárgarépapürét, ő mégis azt akarta inkább, amit én eszem -, aztán felálltam a székről.

A világ hirtelen mozdult meg, én pedig alig bírtam megtartani a karomban lévő testet. Szerencsére, Edward azonnal mellénk ugrott, és megtámasztott.

- Vedd át… - suttogtam. Éreztem, ahogy az öcsém súlya eltűnik a kezemből, és végre mindkét kézzel megtámaszkodhattam a pulton.

- Carlisle! – Edward hangja hangosabb volt, mint kellett volna. Biztos voltam benne, hogy már megint aggódik értem. – Isabella megint szédül… - mondta valószínűleg az apjának. A szemeim csukva voltak, és igyekeztem mélyeket lélegezni. Egy kéz megfogott a könyökömnél fogva, és lenyomott a székre. Éles, bántó fény hasított a szemembe, ahogy valaki felhúzta a szemhéjamat. A nemtetszésem kinyilvánításaként morgolódva próbáltam elhúzni a fejemet.

- Jól van, ezt vedd be! – A számhoz nyomtak valami tablettát. Szétnyitottam az ajkaimat, aztán hagytam, hogy megitassanak egy pár korty vízzel. Pár perc múlva úgy éreztem, jobban vagyok, ezért kinyitottam a szemeimet. A világ forgása tényleg leállt szerencsére, csak még egy kicsit gyengének éreztem magam.

- Isabella? – Edward rémült pillantással rázogatta a kezében kisebbik névrokonát. Olyan szépek voltak együtt… Mély levegőt vettem, és csak aztán szólaltam meg.

- Jól vagyok. Elmúlt.

- Jól van, üldögélj még pár percet… - simított végig az arcomon Carlisle, aztán Edward felé fordult. – Te is érzed? – kérdezte tőle.

- Igen – szimatolt bele a levegőbe Edward, mielőtt válaszolt volna.

- Mit? Mit éreztek? – kérdeztem izgatottan. Tudtam, hogy Carlisle a képességeinek köszönhetően sokkal többet meg tud állapítani illatok és hangok alapján, mint egy átlagos orvos, de nem értettem, mire gondol.

- Befalt egy csomó juharszirupot – tette hozzá Edward.

- Hé, mi van már? – csattantam fel.

- A vérednek sokkal édesebb az illata, mint korábban. Megugrott a vércukorszinted – kezdett bele a magyarázatba Carlisle végre, hogy aztán azonnal abba is hagyja.

- És ez mit jelent? – ráncoltam össze az orromat bosszúsan egy mély szippantás után a levegőből. Én nem éreztem más illatúnak a véremet, de valószínűleg csak azért, mert folyton belélegeztem az illatát, és megszoktam.

- Teleetted magad cukorral, amitől túlságosan megugrott a vércukorszinted. Nem tudom, hogy ez a farkasoknál lehetséges-e egyáltalán… Nem hallottam még olyat, hogy egy farkas beteg lenne… - elmélkedett Carlisle aggodalmasan fürkészve az arcomat.

- Beteg? – szorult össze a gyomrom. – Mi bajom?

- Cukorbetegségre tippelnék, ha ember lennél… De a korábbi vérvizsgálatok nem mutattak ki semmit. Nem értem, még sosem szúrtam el ilyesmit… - rázta a fejét kételkedve. – Leveszek egy kis vért, aztán lefekhetsz pihenni.

- Mi? Nem, nekem iskolába kell mennem. Nem lóghatok folyton, mert gyanút fognak – tiltakoztam azonnal.

- Ha beteg vagy, az nem lógás. A cukorbetegség nem vicc! – Meglepetten pislogtam Carlisle-ra. Még sosem láttam ennyire szigorúnak. Nem értettem az okát… - Hozom a táskámat – sietett ki a konyhából.

- Ez meg mi volt? – tátogtam oda Edwardnak még mindig döbbenten.

- Még sosem volt olyan, hogy ne tudta volna, kinek mi a baja. Aggódik érted, és bosszantja, hogy pont veled kapcsolatban nem jön rá a megoldásra, miközben idegen embereken erőfeszítés nélkül segít – magyarázta Edward a plafon felé emelve a tekintetét, mintha azon át olvasná ki Carlisle fejéből a gondolatokat. – Úgy gondolja, tudnia kéne, hogy mivel gyógyíthatja meg a lányát – nézett vissza rám Edward. Egyszerre kavargott a tekintetében ugyanaz az aggodalom, ami Carlisle-t is ette és a meghatottság.

- Nem kéne aggódnia, tényleg nincsen semmi bajom – pattantam fel a székről, hogy bebizonyítsam. – És unom már, hogy folyton csapoltok. Esküszöm, akkor is kevesebb vért vesztenék, ha innátok – forgattam meg a szemeimet. Nagyot sóhajtottam, mikor Edward szemei összeszűkültek. Nem értette a poént…

- Köszönöm, hogy átvetted – nyújtottam ki a karomat az öcsémért.

- Gondoltam, nem örülnél neki, ha le találna pottyanni – köszörülte meg zavartan a torkát Edward, mikor az öcsém érdeklődve rátalált a gallérja szélére, és némi húzogatás után megpróbálta megenni az anyagot.

- Most már visszaadhatod, mielőtt leeszi rólad a ruhát. Báááááár… - képzeltem el egy pillanatra a bizarr lehetőséget egy vigyor kíséretében. Edward közelebb lépett hozzám, de ahelyett, hogy átadta volna a testvéremet, hozzám hajolt.

- Ha ruha nélkül akarsz látni, csak egy szavadba kerül… - Az ő vigyora sokkal kápráztatóbbra sikerült. Egy másodpercig elkerekedett szemekkel pislogtam rá, aztán hirtelen az öcsém füléhez kaptam, és rászorítottam a tenyerem.

- Ne előtte, az istenért! – szisszentem fel. – És add már ide! – próbáltam meg átvenni tőle az apró testet, de nem hagyta.

- Szó sem lehet róla. Jön egy újabb szédülés, és leejted – rázta hevesen a fejét.

- Inkább valld be, hogy szereted tartogatni – húztam gunyoros mosolyra a számat, de az Edward arcán végigsuhanó fájdalmas érzés rádöbbentett, hogy ez most tényleg nem volt jó poén. – Sajnálom… Én…

- Semmi baj. – Edward visszalépett a fal mellé, mikor Carlisle megjelent a táskájával a kezében. A vérvétel a szokásosan zajlott. Már kezdett tényleg napi rutinná válni, és a vértől való rosszullétem még enyhén sem jött elő.

- Most pedig menj fel pihenni – zárta le a kis kémcsövet Carlisle.

- Kérlek… Hadd menjek iskolába! – néztem rá a lehető legmeghatóbb kiskutyaszemekkel. Nem akartam itthon ücsörögni, hogy a rossz gondolatok újra megszállják a fejemet. Az iskolában nem volt időm és lehetőségem összeomlani, de a szobába zárva mivel terelhetném el a figyelmemet…

- Isabella, ez tényleg nem játék… - sóhajtott fel Carlisle.

- Tudom – bólintottam. – De Edward ott lesz velem, és vigyáz rám. Ha valami baj van, azonnal hoz is haza. Igaz? – pillantottam segélykérően életem párjára.

- Ne nézz rám! Én sem tartom jó ötletnek, hogy elhagyd a házat ilyen állapotban – emelte fel szabad kezét bocsánatkérően.

- Áruló! – nyújtottam ki a nyelvemet felé.

- Isabella velünk jön az iskolába – hangzott fel Alice hangja a konyhaajtóból. – Láttad? – kérdezte Edwardtól, aki elhúzta a száját, de bólintott. – Gyere, menjünk a kocsihoz! Addig Edward felviszi a kicsit Esmének és Rosalie-nak – nyújtotta ki felém Alice a kezét. Gyorsan egy puszit nyomtam a testvérem halántékára, aztán megfogtam Alice-t, és hagytam, hogy maga után húzzon.

- Köszi – suttogtam neki már az előtérben. – Megőrültem volna itthon…

- Nem én irányítom a látomásaimat – vonta meg a vállát. Aggodalmas pillantást vetett az emelet felé. Csak most jutott eszembe, hogy a máglya óta most először látom Alice-t külön Jaspertől.

- Ha itthon szeretnél maradni, miattam nem muszáj… - kezdtem volna, de Alice megrázta a fejét.

- Mint mondtam, nem én irányítom a látomásaimat. Iskolába fogok menni ma – jelentette ki valószínűleg inkább saját magának, mint nekem. Kinyitotta előttem a bejárati ajtót, aztán kiterelt rajta.

Alice bármennyire is nyugodtnak akart látszani az autóút alatt, nem nagyon sikerült neki. A vámpírok általában képesek voltak mozdulatlan szoborként egyhelyben ülni, de Alice körme most idegesen kapargatta a bőrülést, a tekintete pedig ide-oda ugrált az utastér és a kinti táj között.

- Ha nyomot hagysz, mérges leszek… - szólalt meg Edward úgy két perccel az indulás után. Annak köszönhetően, hogy tövig nyomta a gázpedált, már majdnem félúton voltunk.

- Hagyd békén! – figyelmeztettem. Egy kissé megijesztett, hogy nekem kell megvédenem Alice-t. Máskor biztosan visszaszólt volna valami csípőset, de most úgy tűnt, hogy észre sem vette a kis párbeszédünket. Edward valamit még morgolódott magában halkan, de többet nem szólt rá Alice-re.

Gyorsan megérkeztünk az iskolához, de nem bántam. A nyüzsgés, az emberek közelsége legtöbbször idegesített, de most kifejezetten élveztem. Amíg a folyosón várakoztunk a kémia terem előtt – a tanár nem engedett be egyedül minket, mondván, semmi kedve új állást keresni, ha felrobbantaná valamelyikünk az iskolát -, figyeltem a körülöttem lévők beszélgetését. Csak most jöttem rá, hogy eddig nem is igazán tudtam, kikkel járok egy iskolába – sőt, még azt sem, hogy kikkel járok egy órára.

Az előző életemben tisztába voltam a régi iskolám minden pletykájával – hogy ki kivel jár, kit utál, mit csinált a hétvégén -, de most, hiába hallgattam végig, hogy egy Susan Harris nevű lány bele van zúgva valami Trevorba, és hogy Bonnie Evans egy házibulin úgy berúgott, hogy összehányta a szülei drága szőnyegét, valahogy egyáltalán nem hozott izgalomba, amit megtudtam.

- Baj van? – kérdezte Edward a fülemhez hajolva.

- Nem, semmi gond – ráztam meg gyorsan a fejemet. Bosszantott, hogy bármennyire is igyekszem, már nem érdekelnek azok a dolgok, amelyeknek érdekelniük kéne. Még csak tizenhét éves voltam – igaz, közeledett a következő születésnapom -, mégis más voltam, mint a többiek. És nem csak a farkasságom miatt. Megváltoztam, és velem együtt az igényeim is változtak. Nem értettem, hogy a többieket hogy érdekelhetik ilyen apró butaságok, miközben az élet sokkal nagyobb és fontosabb dolgokról szól.

- Sziasztok! – lépett elénk Russel hirtelen. Örültem, a társaságának, és annak is, hogy megzavarta az előző gondolatmenetemet, amiről biztosan tudtam, hogy nem lett volna túl vidám vége.

- Ó, jó, hogy itt vagy! – mosolyodott el végre Alice – túl boldogan. Mindhárman kissé meglepődtünk a lelkes fogadtatástól, de mikor Alice előhúzott egy listát a táskájából, már kezdtem sejteni az öröme tényleges okát. – Készítettem egy zenelistát, de ha van valami kedvenced, akkor szólj, és letöltöm neked. Ez pedig az ételek listája. Amiket a múltkor vettünk, már nem frissek, úgyhogy újból el kell mennünk vásárolni, és most te is velünk jössz! – közölte.

- Uh, igen, erről elfelejtettem szólni nektek – csaptam a homlokomra. – Te meg honnan…? – fordultam Alice felé. – Erről is… tudod, mid volt? – halkítottam le a hangomat.

- Igen. Ezért kellett ma eljönnöm – vonta meg a vállát.

- Szóval, iskola után vásárolni megyünk megint… - borzongott meg Edward. – Készülj fel a szenvedésre – nézett bizalmasan Russelre. – Ha a nők egyszer beszabadulnak egy bevásárló-központba, ég óvjon minket férfiakat – sóhajtott fel színpadiasan.

- Na szép! Mióta vagy ilyen soviniszta? – tettem csípőre a kezemet.

- Ez nem sovinizmus, ez tény – válaszolt Edward helyett Russel fülig érő szájjal.

- Láttál már ilyet? Összefogtak! – karoltam át Alice vállát. - Ez bosszút kíván! – pillantottam rá. Jó volt látni, hogy Edward megpróbál kicsit barátkozni Russellel, és reméltem, hogy Alice-t is még jobban felrázza majd ez a kis nemek közti civakodás. Ezen kívül, ez a viccelődés kicsit segített elhitetni magammal, hogy még mindig ugyanaz vagyok, aki régen voltam – egy felhőtlen életet élő tinédzserlány -, még ha valójában csak pillanatnyi színjátékot is játszottunk.

- Na és, hogyan akartok bosszút állni? – vigyorgott ránk Edward, aztán megkopogtatta a fejét. Összepréselt szájjal gondolkoztam egy percig, aztán elvigyorodtam. A tervem egyszerű volt és mégis nagyszerű!

- Majd mindenki időben megtudja! – kacsintottam Alice-re, mire visszamosolygott. Tudta, hogy azért nem mondok neki semmit még, nehogy Edward kiolvassa a fejéből.

- El az útból fiatalok! – terelt szét minket a kulcsot rázva Mr. Bromwell, hogy az ajtóhoz férjen, aztán félreállva az útból beengedett minket. Alice és én léptünk be először a terembe, a fiúk pedig követtek minket.

- Van okunk tartani tőlük? – hallottam meg Russel halk suttogását. Alice-szel összenevettünk.

2010. február 22., hétfő

Elhamvadó kötelék - Maria/Jasper/Alice novella (2. rész)

Elkészült a Maria/Jasper/Alice novella 2. része is. Remélem, hogy tetszeni fog, én nagyon élveztem írni. És egy csomó elrejtett utalás van benne az eredeti könyvekből, és a személyiségeket is igyekeztem a lehető legjobban kifejteni, minden szónak és apró rezdülésnek jelentősége van. Szóval, jó olvasást hozzá! :)




Elhamvadó kötelék (2. rész)


Maria:


Jasper a hátamat védve küzdött két újszülöttel egyszerre, miközben én az egyik idősebb vezetőjüket próbáltam megállítani. Juan és Josephine délről jöttek egy közepesen nagy és erős csapattal, hogy átvegyék az uralmat tőlünk Észak-Mexikó felett. Monterrey és Texas után szereztük meg ezt a területet, és a sikereinkkel felkeltettük a többi vámpír figyelmét. Veszélyesnek tartottak minket. Féltek, hogyha nem állítanak meg még az elején, akkor nem marad más választásuk, mint a végleges halál vagy a behódolás.

Több sereg is megpróbált végezni velünk, de én és Jasper kitartottunk. Igaz, hogy újabb és újabb katonákat kellett gyártanunk, de Jasper képessége és harci tudása előny volt számunkra. A jelenleg minket támadó ellenséges csapatokat Josephine vezette. Ő volt az igazi harcos, Juan inkább csak amolyan látszatvezető volt, de túlságosan elkényelmesedett hosszú élete során. Nem volt valami megerőltető legyőzni.

Láttam a szemében, hogy mire készül, ezért mikor előre lendült, oldalra vetődtem, és ugyanazzal a lendülettel irányt is váltottam. Egy szempillantás alatt a hátán voltam, lábaimat szorosan a derekára fűztem, és a nyakát átölelve hangos reccsenéssel téptem le a fejét. Annyira lefoglalt a győzelem mámora, hogy csak a tudatom mélyén hallottam meg Jasper kiáltását.

Hatalmas csattanással terültem el a földön, és Josephine máris felettem térdelt a nyakamat szorítva. Az arca eltorzult a dühtől. Számíthattam volna rá – egy hozzánk hasonló sosem bocsátja meg, ha valaki elveszi tőle a párját. Megpróbáltam kiszabadítani magam a markából, de túl erőssé tette a fájdalma. Már éppen kezdtem azt hinni, hogy ennyi volt, mikor hirtelen felemelkedett rólam, és egy kidőlő fa hangját hallottam. Jasper szó szerint letépte a testemről és arrébb hajította.

- Jól vagy? – simított végig gyengéden az arcomon. Csak ritkán mert hozzám érni engedély nélkül, ezért tudtam, hogy megijedt. Apró reszketéssel futott végig rajtam az ő riadalma, de aztán rögtön át is váltott a sajátomba.

- Vigyázz! – sikoltottam. Jasper karja a magasba lendült, hogy védje magát, aztán Josephine-nel együtt végigszántották zuhanás közben a földet. Láttam, ahogy az éles fogak belemarnak a férficsuklóba, és nem eresztik.



Jasper:


Maria dühösen száguldozott fel-le a kastély egykori tágas ebédlőjében. Óvatosan és kis adagokban küldtem felé a nyugalom hullámait. Ha túl gyorsan nyugodott volna le, akkor tudta volna, hogy én vagyok a hunyó, és később még mérgesebb lett volna rám a manipuláció miatt. A sarokban térdelő két emberlány riadtan kapaszkodott össze. A harcok után szerezte őket pár másik egyeddel Nettie és Lucy, hogy mind megerősödhessünk ismét. Őket itt hagyták nekünk.

A félelmük majdnem olyan erős volt, mint Maria haragja, a kettőt együtt érezni pedig eléggé kimerítő és kiborító volt. Igyekeztem mély levegőket venni, hogy kitisztítsam a mellkasomat, és bár őket is enyhén nyugtattam, nem néztem a leendő vacsoráink felé.

- Hogy történhetett ez? – állt meg végül Maria előttem. A szemei még mindig villámokat szórtak.

- Egyszerűen csak túl sokan voltak. Ha az újabb csapat késik egy keveset, akkor győzhettünk volna – próbáltam megértetni vele. Josephine elég fürge és erős volt, de Mariával ketten elbánhattunk volna vele, míg a seregünk az ellenséges újszülöttekkel végez, de az utolsó pillanatban húsz újabb újszülött érkezett egy Ricardo nevű vámpír vezetése alatt, aki Luisianából jött. Így is sokat elpusztítottunk közülük, de Josephine és Ricardo is megúszta, nekünk pedig vissza kellett vonulnunk.

- Tudhattam volna, hogy összefognak ellenem! – túrt a hajába idegesen Maria. – Jó… Jól van, semmi gond… - vett végül egy mély levegőt. – Új sereget hozunk létre, és visszavágunk. Erősebbek leszünk, mint korábban – bólintott, mintha csak magát próbálta volna meggyőzni.

- Igen, úgy lesz! – erősítettem meg a terveit, mire végre rám mosolygott. Hallottam, ahogy a fiatalabbik nő a fal mellett élesen beszívja a levegőt, ahogy Maria fogai megvillantak az ablakon át besütő holdfényben.

- Megmentettél engem… - nézett rám Maria kacéran, és éreztem a testemen végigszaladó újabb érzést – a vágyakozást.

- Ez a feladatom. Te vagy az én Úrnőm! – feleltem, miközben álltam a tekintetét.

- Az Úrnőd… Ez tetszik… - simított végig az arcomon, aztán a hátam mögé került. Az apró kezek belekapaszkodtak a vállamba, és bár nem láttam Mariát, tudtam, hogy lábujjhegyre állt. Aztán a cirógató leheletet megéreztem a fülem mögött. – Bármit megtennél értem? – suttogta. Apró borzongás futott végig rajtam, és csak nehezen bírtam megállni, hogy úriemberhez méltatlanul megforduljak, megragadjam a pontosan a tenyerembe tervezett csípőt és…

- Bármit – sóhajtottam, még mielőtt a fantáziám legyőzhette volna az önuralmamat.

- Bár mindenki ilyen hűséges és megbízható lenne… - A nedves nyelv végigsiklott a tarkómon. – De legközelebb… - siklott a női kéz a nyakamra, majd hirtelen teljes erővel megszorította. Igaz, hogy nem volt szükségem levegőre, de a torkomból hörgés tört fel a fájdalom miatt. - …győzni akarok.

- Úgy lesz! – ígértem rekedt hangon, miután elengedett. Ha akartam volna, meg tudom védeni magam, de megérdemeltem a fájdalmat. Legközelebb még jobb munkát kell végeznem!

- Helyes – lépett ismét elém Maria. – A tiéd lehet mindkettő – intett fejével a sarokban ülők felé. A kisebbik nő elfehéredő ujjakkal kapaszkodott a nagyobb karjába megrettenve a mondat értelmétől – pedig még nem is tudta pontosan, hogy mi vár rá. Más vámpírok valószínűleg, jutalomnak vették volna Maria „ajándékát”, de én tudtam, hogy számomra büntetésként szánja. Tisztában volt vele, hogy amíg az első lányt megölöm, addig nem csak az ő halálfélelmét kell átéreznem, hanem a még életben lévőét is, aki végignézi a szörnyűséget, amit teszek. Dupla annyi kín, dupla annyi rettegés.

- Sajnálom… - néztem a két lányra, miközben az illatuk eltelítette az orromat. A fiatalabbik sírni kezdett – a fogaim belé martak először, hogy hamarabb túl legyen az egészen velem együtt.



Maria:


Tudtam, hogy mire készülnek. Ahogy megjelentem, mindig azonnal abbahagyták a pusmogást. Féltek tőlem, mint mindenki más. Tartottak tőle, hogy ellenük használom majd a hatalmamat. És irigyeltek. Árulók…

Mikor Lucyt és Nettie-t összeszedtem, senkik voltak. A mocsokban kellett bujkálniuk, mint a férgeknek. A segítségemmel mászhattak ki a fényre. Az én fejemben született meg a terv, én irányítottam a végrehajtását, és ha nem lettem volna, még mindig senkik lennének. De nekik nem elég a szabadság. Nem elég, hogy naponta akár kétszer-háromszor is ehetnek, vagy hogy nappal sétálhatnak a friss levegőn a kastélyom védő kőfalai mögött. Ők azt is akarják, ami az enyém. A hatalmat.

- Mit kerestek itt? – fordultam hátra, ahogy beléptek mindketten a lakosztályomba.

- Az újszülötteket elküldtük Jasperrel vadászni. Gondoltuk, jót tesz majd az idegeiknek, ha jóllakottak… - mosolygott rám kétszínűen Nettie. Kényszeredetten elhúztam a számat, aztán hátat fordítottam nekik, és a fésülködőasztalomhoz sétáltam.

- És ti nem vagytok szomjasak? – kérdeztem tőlük, miközben nyugodtnak tettetve magam leültem, és a kezembe vettem a fésűmet. Szerettem a hajamat, az volt az egyetlen dolog, ami által legalább egy kicsit változtathattam a külső megjelenésemen.

- Előtte el akartunk intézni valamit… - tartotta még mindig magánál a szó fonalát Nettie. Elintézni valamit… Hah… Hát, persze…

- Igazán? – vonta fel a szemöldökét a tükörképem. A fésű fokai akadály nélkül siklottak a tincseim között.

- Úgy gondoljuk, túl messzire mész. A vámpír klánok rossz szemmel nézik a terjeszkedésünket. Addig támadnak majd minket, amíg le nem győznek véglegesen… - lépett közelebb Nettie.

- Vagy amíg fel nem hívják ránk a Volturi figyelmét – szólalt meg most először Lucy. Ő kevésbé volt bűnös a szememben. Bár az irigység rá is jellemző vonás volt, őt inkább a vámpírvilág rendfenntartóitól való félelem vezérelte.

- A többi klán sem idióta. Ha miattunk idejönne a Volturi, az nem csak számunkra lenne végzetes – fejtettem ki a véleményemet.

- Mi – nyomta meg a személyes névmást Nettie. – nem így gondoljuk.

- És mióta van szokásban, hogy ti bármiről is gondolkodhattok? – tettem le a fésűt az asztalra, aztán hirtelen megfordultam a széken, és szembenéztem velük.

- Talán, itt az ideje, hogy változtassunk a szokásokon – lépett még közelebb. – Most úgysem zavarhat meg senki minket… - mosolyodott el megint elégedetten. Egy sakál képe ugrott be hirtelen, aki nem elég bátor az élő állattal megküzdeni, inkább megvárja, amíg az halottá és védtelenné válik. A különbség csak annyi volt, hogy én bár halott voltam, védtelen cseppet sem.

- Úgy gondolod? – kacagtam fel elégedetten. Nettie összezavarodott egy pillanatra. Azt hitte, hogy majd megijedek tőle, és könyörgök az életemért. Hát, tévedett. Ő fog könyörögni nekem, hogy ne öljem meg. Aztán pedig, mire végzek vele, azért, hogy öljem már meg… Én pedig kegyes leszek hozzá amiatt a sok-sok év miatt, amit velem töltött, és teljesítem a kívánságát. – Jasper! – kiáltottam el magam. Nettie tekintetébe döbbent rémület költözött, mikor rájött, hogy tudtunk a kis tervéről, és túljártunk az eszén.



Jasper:


Ahogy végeztem, fáradt sóhajjal ültem le a sikátorban hagyott láda tetejére. Ma éjszaka megint lelkiismeret-furdalásom volt. Ráakadtam egy mocsokra. Fiatal lányokat adott el vén kéjenceknek. Az egyiket megütötte, mert nem tudott eléggé a kuncsaft kedvére tenni. Éreztem a lány undorát, félelmét, tehetetlen dühét, és eldöntöttem, hogy szabaddá teszem. A stricije most ott feküdt kivérezve alig pár méterre tőlem. Csak azzal nem számoltam, hogy a lány is felbukkan, miközben táplálkozom. Tényleg szabaddá tettem… - hagyta el halk, kétségbeesett nevetés a torkomat.

- Te sem szereted ezt az életet… - hallottam meg az ismerős férfihangot a sikátor bejárata felől.

- Kevés szeretni való van benne – feleltem Peternek. Három éve tette Maria a családunk tagjává, de ő már akkor is más volt, mint a többi újszülött. Sokkal… civilizáltabb. Vele nem csak a harcot gyakoroltuk, hanem néha beszélgettünk is. Emberkorában sok könyvet olvasott, és ezt a szokását vámpírként is folytatta. Filozófia, tudomány, hadügy… A témarepertoárja színes volt, és ezáltal szórakoztató. Fogalmam sem volt, mikor kezdtem őt a barátomnak tartani, de magamnak be kellett ismernem, hogy így érzek iránta. Peter volt vámpíréletem első barátja.

- Tudod… Ezt még el tudom fogadni. Embereket átsegíteni egy jobb világba, hogy kényszerűen a szomjunkat oltsuk – ült le velem szemben egy másik ládára. – De mi értelme van a közülünk valókat halomra gyilkolni? Nem azért tesszük, mert nincs más választásunk, hanem érdekből, hatalomvágyból. Amiatt bűnösebbek vagyunk, mint ezért – mutatott a két holttestre a betonon.

- Ha mi nem öljük meg őket, ők ölnek meg minket – emeltem rá a pillantásomat. Már sokszor vitáztunk erről Peterrel, és nem volt hajlandó megérteni, hogy a mi világunk a harcokról szól. Úgymond a „vérünkben van” az egymással való viszálykodás… Ha Maria sejtette volna, hogy miken gondolkozik, valószínűleg, őt is megölette volna velem. De én valamiért megtartottam magamnak ezt a titkot. Maria pedig úgy gondolta, hogy Peter túl jó harcos ahhoz, hogy vele is végezzünk, mint a többi újszülöttel, így tovább maradhatott mellettünk, mint az szokás volt.

- Ki tudja… - szólalt meg Peter álmodozó arcot vágva. – Talán, mi is élhetnénk boldogan…

- Bolond vagy! – nevettem fel halk keserűséggel.

- Lehet – vonta meg a vállát, aztán az ég felé emelte a tekintetét, és furcsa boldogságérzet futott végig rajta, amit nem tudtam hová tenni.



Maria:


Tudtam, hogy megint eljött az idő. Az utolsó harcunkat épphogy csak megnyertük, ezért új és erősebb seregre volt szükségem. De ehhez előbb el kellett takarítani a régit. Kapkodva vettem fel azt a selyemhálóinget, amelyről tudtam, hogy Jaspert mindig izgalomba hozza. Ha sejtette volna, hogyan szereztem – egy nászútra készülődő pár női tagjának a bőröndjében találtam, miután elfogyasztottam az újdonsült férjével együtt -, valószínűleg, kedvetlenebb lett volna. Néha túlságosan érzékeny volt. Ezért is kellett megadnom neki pár dolgot, mielőtt közöltem volna vele az új feladatát. Nem mintha kényszernek éreztem volna a szeretkezést vele. Nem csak jó harcos, de ügyes szerető is volt. És így a gyönyörön kívül legalább más hasznom is származott az együttléteinkből. Kettős élvezet – nevettem fel magamban, miközben végigsimítottam a hófehér hálóing anyagán. Nekem sokkal jobban állt, mint annak a nőnek állt volna, így még szívességet is tettem azzal, hogy sosem hagytam viselnie.

- Gyere! – megvártam, hogy Jasper udvariasan kopogjon, és csak aztán kapta meg a bebocsátást.

- Hivattál… - állt meg az ajtóban, de hallottam, ahogy a lélegzete szokás szerint kihagy egy pillanatra. Elégedetten elmosolyodtam, aztán kezeimmel hátulról megtámaszkodva nekidőltem a fésülködőasztalnak. Sosem közeledett felém magától, annak ellenére, hogy kívánt. Csak akkor mutatta ezt ki, ha engedélyt adtam a számára.

- Úgy van, hivattalak… - haraptam be az alsó ajkamat. – Éhezem… - sóhajtottam fel megjátszva a segítségre szoruló szegény lánykát. A hosszú évtizedek után néha vicces volt kilépni a saját életünkből, és Jasper élvezte, ha egy kis időre elfeledkezhetett arról, kik is vagyunk.

- Hozzak neked ételt, szép hölgy? – pillantott Jasper tettetett tétovasággal az ajtó felé.

- Ne! Ne menj el! – tiltakoztam. – Félek egyedül a sötétben… - sütöttem le a szemeimet szégyenlősen. Egy kicsit sajnáltam, hogy nem tudok elpirulni, az hitelesebbé tette volna a játékunkat.

- Nem kell félned! Nem hagyom, hogy bajod essen… - jött a válasz kissé rekedtes hangon. Óvatosan felpislantottam a szempilláim alól, és Jasper lélegzete újra kihagyott egy ütemet. A szűzies szerep láthatóan felizgatta őt, ez a tudat pedig engem ajzott fel teljesen.

- Megvédesz engem bármitől és bárkitől? – kérdeztem félénken, miközben Jasper közelebb lépett hozzám.

- Megvédelek – ereszkedett fél térdre előttem. A kezemet nyújtottam felé reszketést színlelve, ő pedig megfogta, és könnyed csókot lehelt rá. Lassan emelkedett fel, aztán az állam alá nyúlt, és addig tolta felfelé a fejem, amíg a szemembe nem tudott nézni.

- Mit csinálsz, jó uram? – suttogtam elhaló hangon.

- Csak lecsókolom a félelmet az ajkaidról – hajolt hozzám közelebb. Egy ideig hagytam, hogy finoman kóstolgassa a számat – hadd legyen boldog a gyengéd érzésektől, amelyeket velem is éreztetett -, aztán nem bírva tovább gyomorral ezt a nyáladzást nekitaszítottam a szemközti falnak. Nem volt ideje csodálkozni a játékunk irányváltozásán, mert azonnal rávetettem magam, és kielégítettem az éhségemet magam.



Jasper:


Peter nyugtalansága és lelkiismeret-furdalása felidegesített engem is. Már az újszülöttek jó részével végeztünk, ahogyan Maria megparancsolta nekünk, de a benne lévő feszültség nemhogy csökkent volna, hanem inkább egyre nőtt. Mielőtt nekikezdtünk volna a feladatunknak, próbáltam beszélni vele, de egyre csak győzködni próbált, hogy amit teszünk nem helyes, és az újszülöttek között van olyan is, aki még tele van lehetőségekkel, és megérdemelné a további létét. Arra kért, hogy gondoljam át Maria parancsát, de nemet mondtam. Ő volt a vezetőm, azt kellett tennem, amit mond!

Ahogy az elhagyatott tisztásra megérkeztünk Xavierrel – a következő újszülöttel a halállistánkról -, azonnal rávetettem magam, és még mielőtt lehetősége lett volna védekezni, letekertem a fejét. Szerettem gyorsan végezni velük, hogy ne érezzenek túl sok fájdalmat, és szinte fel se fogják, hogy mi történik. És így legalább Peternek csak akkor kellett segítenie, ha nagyon szükséges volt.

- Ez így nem helyes – rázta a fejét, ahogy a máglyára dobáltam a testrészeket. Kezei ökölbe voltak szorulva, és nem nézett rám. Talán, vissza kellene küldenem őt… - merült fel bennem, de végül mégsem tettem.

- Hozom a következőt – szóltam oda neki, mire komoran bólintott. Visszaszáguldottam a kastélyhoz, és megkerestem az egyik női vámpírt. Charlotte-nak hívták, és épphogy csak elmúlt egy éves. Azt mondtam neki, hogy vadászni viszem, és egyáltalán nem gyanakodott. Egyfelől azért, mert elő szokott fordulni, hogy gyakorlás címén Maria, Peter vagy én elvittünk magunkkal egy-egy újszülöttet, másfelől, mert a bizalom érzéséből adagoltam neki egy kisebb dózist a képességemmel.

Alig pár perc alatt megérkeztünk a tisztásra, és megint azonnal cselekedni akartam, mikor a lángoló düh érzése megállított. Peter őrjöngött magában, a levegő szinte forrt körülötte. Meglepetten vizsgálgattam őt, megfeledkezve arról, hogy gyorsan akartam végezni Charlotte-tal. Jobb harcos voltam Peternél, de a megfeszülő teste és a morgó hang, amely feltört a torkából, elővigyázatosságra késztetett.

- Mi folyik itt? – Charlotte döbbenten pislogott Peter felé. Egy tizednyi másodpercig azt hittem, hogy minden rendben lesz – Peter lehajtotta a fejét, és vett pár mély lélegzetet -, ezért is lepett meg, amikor hirtelen meghallottam a hangját.

- Meg akar ölni, menekülj! – A vérvörös női szemek elkerekedtek a rémülettől, aztán Charlotte megperdülve rohanni kezdett a fák között, Peter pedig követte őt.

Tudtam, hogy utánuk kéne mennem, és biztos voltam benne, hogy mindkettejüket képes lettem volna megállítani és elpusztítani, mégsem tettem. Csak álltam egyhelyben, mozdulatlanul, és figyeltem, ahogyan az egyetlen barátom eltűnik a szemeim elől.

- Bolond... – ráztam meg a fejem hitetlenkedve, mikor elöntött az irigység érzése. És fogalmam sem volt, hogy Peterre vagy magamra értettem-e.



Maria:


A düh elementáris erővel söpört végig rajtam. Nem azért, mert Peter és Charlotte megszöktek. Nem volt szükségem rájuk, a haláluk is csak egyfajta takarítás lett volna, nem létszükséglet. Azért voltam mérges, mert Jasper nem tett semmit, hogy megakadályozza a szökésüket. Amióta megteremtettem, ez volt az első eset, hogy ellenkezett velem. Tapasztalatból tudtam, hogy ahová befészkelte magát az ellenkezés mételye, onnan nem lehet úgy kivágni, hogy biztosak legyünk benne, nem is nő vissza és nem burjánzik el esetleg még jobban.

- Megszegted a parancsomat! – Akkora pofont adtam Jaspernek, hogy a feje enyhén megbicsaklott.

- Sajnálom – szorultak ökölbe a kezei, amitől még dühösebb lettem. Vajon azon gondolkozik, hogy visszaüssön-e? Képes lenne rám támadni? És ha igen, meg tudnám védeni magam? Ezernyi kérdés kapott lángra a fejemben még inkább elbizonytalanítva. Nem akartam elveszíteni Jaspert! Ő volt az egyetlen, akihez kötődtem. Annyi évtizedet együtt töltöttünk, tényleg elárulna engem? Ahogyan Nettie és Lucy tették? A bizonytalanság és a félelem végigsuhant a testemen furcsa megrázkódtatást okozva. Kezemet a mellkasomra szorítottam, és értetlenkedve pislogtam magam elé az ismeretlen érzésektől. Kivételesen biztos voltam benne, hogy ezek nem Jaspertől erednek, hanem tőlem. De mi ez? Miért fáj a gondolat, hogy Jasper elárul, és végeznem kell vele?

- Sajnálod? – kérdeztem vissza hisztérikus hangon, miközben a folyékony méreg elárasztotta a számat. – Sajnálod? Nekem nem elég a sajnálatod! Parancsot adtam, és te nem hajtottad végre! Elárultál!

- Ez… Ez nem igaz! – Jasper szemei döbbenten elkerekedtek. Annyira ártatlannak látszott. Vajon tényleg egy bárány, vagy csak farkas, aki felvette a bőrét? A düh ismét végigszáguldott rajtam. Hangos csattanással taszítottam Jaspert a falhoz. Egyik kezem a torkára szorult, de ő nem ellenkezett.

- Én vagyok az Úrnőd! Azt kell tenned, amit parancsolok neked, megértetted? – sziszegtem az arcába teljesen kiborulva.

- Igen, értem – suttogta halkan. A megjátszott kezességétől halk morgás tört fel a torkomból, és mielőtt még átgondolhattam volna, fogaim az arcába martak. Éreztem, ahogy megfeszül a teste, de még mindig nem tett semmit. Zihálva eresztettem el, és megrendülten léptem hátrébb tőle. Az álla gyorsan begyógyult, de fogaim a méreg miatt csúnya sebhelyet hagytak maguk után. Már megbántam, hogy elveszítettem a fejemet, de ezt nem ismerhettem be neki. Nem láthat gyengének, mert akkor tényleg semmibe vesz majd!

- Ezt azért kaptad, hogy ne felejtsd el, kihez tartozol. És így legalább mások is látják majd… - hátráltam az ajtó felé remegve. Jasper olyan fájdalmas tekintettel nézett vissza rám, hogy muszáj volt elhagynom a szobát. Órákon keresztül futottam a kastély melletti erdőben, de a mellkasomat szorító érzés nem akart elmúlni.



Jasper:


- Te meg hogy kerülsz ide? – Hitetlenkedve néztem Petert, aki mosolyogva pillantott vissza rám. Mostanában szerettem az erdőben tölteni az időmet, mert Maria viselkedése és hangulatváltozásai kiborítottak, de az, hogy egyik este Peter sétál majd ki a fák közül úgy, mintha az elmúlt öt év nem is történt volna meg, fel sem merült bennem. Azt hittem, soha többé nem fogom látni.

- Érted jöttem, barátom – nyújtotta felém a kezét, és gondolkodás nélkül megölelt. Ledermedve álltam a közvetlenségétől.

- Értem? – Ennél többet nem voltam képes kinyögni.

- Azt akarom, hogy velem gyere – felelte, mire még inkább megdöbbentem. – Velem és Charlotte-tal olyan életet élhetnél, amilyenre mindig is vágytál. Tudom, hogy ez nem tesz téged boldoggá… - tárta szét a kezeit körbemutatva. – Te harcosnak születtél, de nem azért, hogy hatalomért harcolj, hanem hogy elvekért.

- És hová mehetnénk? – csúszott ki a számon. Eredetileg azt akartam mondani neki, hogy tűnjön el, mielőtt Maria rájön, hogy visszajött, és ne próbáljon bevonni az őrült álmaiba, de valahogy a szám nem akart engedelmeskedni.

- Északon olyan élet van, amire mindig is vágytunk – felelte lelkesen. – Öt éve nem harcoltunk. Öt éve nem kellett megküzdenem egy közülünk valóval sem.

- Az nem létezik, hacsak nem zárkóztatok be egy barlangba a világ elől – morogtam hátat fordítva neki. Hinni akartam, hogy igazat mond, de tudtam, hogy lehetetlenség, amit állít. Folyamatosan támadtak minket az ellenséges vámpírok, és még ha el is határoztuk volna, hogy többé nem harcolunk, akkor sem álltak volna le. Ölsz vagy téged ölnek meg – ez volt a világunk szabálya.

- Pedig nem zárkóztunk. Bejártuk egész északot, összebarátkoztunk egy csomó társunkkal. Az a világ teljesen más. Ott békében élünk egymás mellett. Megosztozunk a területen, a táplálékon. Nem háborúzunk egymással. Higgy nekem, Jasper! – fektette a kezét a vállamra.

- Miért jöttél vissza? Miért akarod, hogy veled menjek? – rándultam meg az érintésétől.

- Mert a barátom vagy. Azt akarom, hogy boldog legyél.

- Szeretem Mariát – mondtam ki a valósnak vélt érzéseimet.

- Szolgálod Mariát – javított ki engem, mire dühösen fordultam felé. Mit tudhat ő az én érzéseimről? – Megszoktad, mert nem ismersz más életet. De a megszokás nem egyenlő a szerelemmel. Csak… gondold át – emelte fel megadóan a kezeit a haragomat látva. – Egy hét múlva visszajövök ide. Ha eljössz, magammal viszlek egy új életbe. Ha nem… - váltak hirtelen szomorúvá a vonásai. - …akkor remélem, hogy a lehetőségekhez képest boldog leszel itt.

- Nem fogok eljönni! – jelentettem ki határozottnak tűnő hangon, és ismét hátat fordítottam neki.

- Meglátjuk barátom… - hallottam még a halk választ, aztán egy suhanó hang jelezte számomra, hogy Peter elment.



Maria:


- Jasper! – szólítottam, miközben feltűztem a hajamat. Ahogy az ajtó felé fordultam, azt vártam, hogy már ott fog állni, ahogyan mindig, de a küszöbön most csak a hűlt helyét találtam. Bosszankodva csaptam le a fésűmet az asztalra. – Jasper! – kiáltottam megint. Semmi.

A szoknyám alját felhúzva rohantam végig a folyosókon, míg végül a kertben kötöttem ki. Ha megtalálom, meg fogom büntetni, amiért nem jött azonnal a hívásomra – határoztam el.

- Pablo! – kiáltottam oda az egyik újszülöttnek, akit alig három hónapja hoztam létre. – Jasper merre van? – Azonnal elém rohant, és kissé meghajolt előttem.

- Kiment az erdőbe – felelte a kérdésemre.

- Amint visszaért, szólj neki, hogy jöjjön a szobámba! – parancsoltam, aztán összepréselt szájjal vonultam vissza a lakosztályomba. Mostanában Jasper folyton elmászkált itthonról. Ha emberek lettünk volna, és nem tudtam volna, hogy én vagyok az egyetlen nő az életében, akkor arra gyanakodtam volna, hogy megcsal.

A karjaimat magam előtt összefonva ültem a szobám ablakpárkányára, ahonnan beláttam a kert nagy részét, és magamban dühöngve vártam. Ott találtak mozdulatlanul a virradat első sugarai. Négy napon keresztül.

- Áruló – suttogtam magam elé az ötödik napon, miközben furcsa bugyborékoló zokogás tört fel a mellkasomból.

2010. február 16., kedd

A jelen boldogsága - 9. fejezet

Aki tegnap nem járt erre, az a fejezet után talál egy Alice/Jasper/Maria novellát is. Vagyis, az 1. részét. :) Csak gondoltam, szólok, hátha valaki nem veszi észre... :)


9. …




REMEGŐ GYOMORRAL VETTEM ÁT a telefont, hogy aztán a fülemhez emeljem. Tettem pár lépést a veranda széle felé, hogy legalább a látszata meglegyen annak, hogy ez egy magánbeszélgetés, bár tudtam, hogy ha két házzal arrébb vonulnék, a farkasok akkor is hallanának minden egyes szót.

- Halló! – szólaltam meg végül.

- Isabella… - Edward hangján hallottam, hogy elmosolyodott.

- Mi történt? Gianna elment? Miért jött? – szakadtak fel belőlem a kérdések, amelyekről az utóbbi pár órában sikerült egy kissé elfeledkeznem.

- Elmondok mindent, amint hazaértél – ígérte Edward.

- És az a minden nem az lesz, hogy „ne üsd bele az orrodat, mert mi majd mindent elintézünk”, ugye? – haraptam be kételkedve az alsó ajkamat. Cullenék – főleg Edward – folyton meg akartak mindentől védeni, ami azzal járt együtt, hogy eltitkoltak előlem dolgokat. Az őrületbe tudtak kergetni ezzel…

- Nem. Tényleg elmondok mindent. Ez most rád is tartozik – komorult el a hang a telefonban. A gyomrom enyhén megrándult. Mi miatt jöhetett Gianna, ami velem is kapcsolatos, és ami miatt Edward hajlandó beavatni… - Szólj kérlek Jonathannak és Joshuának is, hogy jó lenne, ha ők is jönnének. Amit megtudtunk, minden a környéken lévő alfát érdekelhet. És hozd magaddal Russelt. Muszáj megbeszélnünk pár dolgot…

- Oké… - motyogtam. – De minden rendben van, ugye?

- Egyelőre semmi gond. Nincs mitől félned – próbált megnyugtatni Edward. – Várlak itthon, siess vissza hozzám…

- Rohanok – húzódott mosolyra a szám. – Szeretlek, szia! – nyomtam ki a telefont, miután Edward viszonozta a köszönést. – Hallottátok… - fordultam vissza Nate felé egy fáradt sóhajjal.

- Benjamin megúszta egy időre a fejmosást – vette át tőlem a mobilját Jonathan, aztán visszament a házba Joshuáért.

- Mit szólnál hozzá, ha most gyorsabb módszert választanánk a hazaúthoz? – léptem Russel mellé. Minél előbb meg akartam tudni mindent, és megőrültem volna, ha gyalog, emberi tempóban kell haladnunk, de nem akartam rákényszeríteni Russelre a dolgot. Fogalmam sem volt, hogyan viszonyul az állati alakomhoz. Ha fél tőle vagy taszítja őt, akkor valahogy majdcsak kibírom a lassúságot.

- Gyorsabb? – nézett rám Russel értetlenül.

- Átváltozom, te pedig felpattansz a hátamra… - magyaráztam neki várva a reakcióját. A szemei először elkerekedtek, aztán vigyor ült ki az arcára.

- Csúcs… - nyögte teljesen elvarázsolva. Hitetlenkedve megráztam a fejemet. Mikor én először láttam Nate-éket farkas alakban, halálra rémültem tőlük, Russel viszont láthatóan élvezte ezt az egész helyzetet, és egy cseppnyi félelem sem volt benne. Inkább mintha valamiféle mesébe csöppent volna, ahol minden csodálatos, és a veszélyek nem valósak. Nyugtalanul túrtam a hajamba. Eddig azt hittem, hogy a hirtelen jött stressztől viselkedik ennyire furcsán, de úgy tűnt, tényleg nem fogja fel, mibe is keveredett. Muszáj valahogy megértetnem vele, hogy ez az egész nem egy játék. Hogy itt igenis tényleg megsérülhetnek vagy meghalhatnak az emberek, és nem feltétlenül „Boldogan éltek, míg meg nem haltak” a vége a történetünknek.

- Azt hiszem, erről később még beszélnünk kell… - ragadtam karon, mikor Nate és Joshua kiléptek az ajtón.

- Te pedig tartsd távol magad Lupétől, legalább addig, míg vissza nem érünk! – terelte ki a házból Benjamint Jonathan. – Remélem, megértetted. Még egy ilyen galiba, és hivatalosan megtiltom egy hétre, hogy egyáltalán ránézz! – fenyegetőzött. Benji riadt tekintettel nézett fel rá.

- Nem tennéd… - mondta, bár a hangja bizonytalannak tűnt.

- Próbálkozz, és megtudod. Most pedig eredj haza, inkább tanulnál, és a matematika tudományoddal akarnád elkápráztatni a szívszerelmedet, mintsem ilyen ostobaságokat csinálj… - morogta Nate, aztán egy mozdulattal a lépcsők felé lódította Benjamint.

- Jól van, jól van. Megyek tanulni, és nem csinálok semmi mást – morogta durcásan Benji, aztán elrohant a házuk irányába. Jonathan fáradtan sóhajtott egyet, aztán megrázta a fejét.

- Na jó, menjünk, még mielőtt kitalálja, hogy szerenádot ad Lupénak, vagy valami hasonló… Teljesen meg van bolondulva – indult el az erdő felé.

- Csak szerelmes – próbáltam meg védelmembe venni Benjit. Nagyon jól tudtam, hogy mit érezhet, és mennyire nehéz lehet neki most.

- A szerelem elmebetegség – horkantott fel Nate ironikusan. Joshua öles léptekkel előzött meg minket, hogy aztán a fák közé vetve magát azonnal átalakuljon és rohanni kezdjen a határ irányába. – A francba, nem úgy gondoltam… - túrt bele a hajába Jonathan. Ha Russel nem lett volna velünk, megkérdeztem volna tőle, hogy áll most a barátságuk Joshuával, de ezt inkább négyszemközti témának tartottam.

- Akkor találkozunk Cullenéknál! – változott át Jonathan is, amint az erdő takarásába értünk.

- Oké – intettem neki. – Átváltozom, te pedig ülj fel a hátamra, karold át a nyakamat olyan erősen, ahogy csak tudod, és ha szédülsz, csukd be a szemed! – adtam ki az utasításokat Russelnek. Mikor bólintott, besétáltam egy fa mögé, levettem a ruháimat, a bokámra kötöttem őket, aztán már farkasként léptem elő.

Russel csodálattal teli pillantást vetett rám. Lassan kinyújtotta a kezét, végigsimított a fejemen, aztán elmosolyodott.

- Még farkasnak is csinos példány vagy – vigyorgott rám. Halkan vakkantva megráztam a fejemet, megpróbálva közölni vele, hogy bolond, aztán behajlítottam a mellső lábaimat, hogy felmászhasson a hátamra. Mikor futni kezdtem a hosszú karok szorosan kapaszkodtak a nyakamba, és hallottam, hogy az emberi szív hevesebben kezd dobogni. Először azt hittem, hogy mégis csak sikerült a gyorsaságommal megrémisztenem Russelt, de pár perc múlva enyhült a szorítása, és egy élvezettel teli kiáltás tört elő a torkából.

Alig pár percbe telt, hogy elérjük a határt, és nem sokára Jonathant beérve már a Cullen háznál voltunk. Edward a verandán várt ránk. Az arca megrándult, mikor Russelre és rám nézett, de ez volt minden reakció, amit le tudtam olvasni a vonásairól. Lehet, hogy még mindig féltékeny? – kuncogtam fel magamban.

Joshua a háztól nem messze állt, valószínűleg, nem akart kettesben maradni Edwarddal még mindig. Miután letettem Russelt a hátamról, gyorsan ismét takarást kerestem az átváltozáshoz és felöltözéshez. Siettem, mert az Edward illatú ingről eszembe jutott, hogy nem sokára nem csak a ruhaanyagból érezhetem a közelségét.

Úgy rohantam oda végül Edwardhoz, mintha napok óta nem találkoztunk volna, és a többiek pillantásától egyáltalán nem zavartatva magam, megcsókoltam. Nem tudom, honnan jött ez a hirtelen érzelemkitörés, de Edwardot mosolygásra késztette, engem pedig az ő mosolya késztetett heves szívdobogásra. Átkarolta a derekamat, és befelé húzott a házba, miközben nyitva hagyta az ajtót a többieknek.

Mivel a nappaliba mentünk, ezért megnyugodtam egy kicsit. Talán, ez azt jelenti, hogy nincsen olyan nagy baj – a súlyosabb gondoknál mindig az ebédlőasztalt ülték körbe Cullenék. Carlisle azonnal felállt a helyéről, ahogy beléptünk, hogy illően fogadhassa a háza vendégeit.

- Kérlek, üljetek le! – mutatott a kanapé felé. Ő és Esme egy-egy fotelben foglaltak helyet. Esme az ölében tartotta az öcsémet, aki mikor meglátott, kivette a szájából az eddig rágcsált csörgőt, és szélesen rám vigyorgott. Viszonoztam a mosolyát, majd körbepillantottam. Alice és Jasper az ablak mellett, Rosalie és Emmett pedig a szoba egyik sarkában álldogáltak. Valószínűleg, direkt húzódtak a háttérbe, hogy hagyjanak egy kis szabad teret Jonathanéknak. Mi Edwarddal lecövekeltünk az ajtóban, amit nem bántam, mert a karja még mindig a csípőmön nyugodott, és olyan közel húzott magához, hogy az oldalam az övéhez simulhatott.

- Hallottunk az új látogatóról… - szólalt meg Nate elsőként megzavarva a kellemes érzést, amit Edward közelsége keltett bennem. Carlisle összefűzte a kezeit a térdén, és bólintott.

- Igen, de kivételesen, nem hozzánk jött.

- Akkor végezhetünk vele? – kérdezte meglepetten Jonathan. Russel kitágult pupillával kapta fel a fejét. Úgy tűnt, végre komolyan veszi a helyzetet. – Nem élvezi a Cullenék védelmét? – Nate arra számított, hogy Carlisle ismét megkéri majd, hogy kíméljék meg a vendégük életét.

- Nem élvezi. És ha rajtunk múlna, azt mondanám, tegyétek, amit tennetek kell – felelte tárgyilagosan Carlisle, de mindannyian tudtuk, hogy ez csak a mondandója fele volt.

- Ha magukon múlna? – emelkedett a magasba a sötét szemöldök.

- A vámpír a Volturi embere. Ha baja esik, megbosszulják, ez pedig egyet jelent a biztos halállal – néztek az aranybarna szemek komolyan Jonathanra.

- Ennyire veszélyesek?

- A számuk nagyobb, mint a miénk együttvéve – próbálta meg összefoglalni Carlisle a Volturi erejét. A hangja még mindig tárgyilagos volt, én mégis apró remegéssel reagáltam az utalására. Ha harcra került volna a sor, Cullenék hajlandóak lettek volna a farkasok mellé állni a „biztos halál” ellenére – ahogyan Carlisle mondta. - És olyan képességekkel vannak megáldva, amelyek még azt is lehetetlenné teszik, hogy egyáltalán megpróbáljunk ellenük harcolni.

- Mint például? – szólt közbe Joshua.

- Egyikük képes az összes érzékszervet egyszerre lebénítani. Vakság, süketség, bénaság… Észre sem veszed, ahogyan széttépnek és elégetnek – lökte el magát az ablaktól Jasper, aminek eddig támaszkodott, majd megállt Esme foteljének a háta mögött. – A testvére iszonyatos fájdalmat tud okozni egyetlen pillantásával. Olyat, hogy semmi másra nem vagy képes, csak ordítani – folytatta. Most már láthatóan reszkettem. Edward keze nyugtatóan végigsimított az oldalamon, de kivételesen ez nem hatott.

- Szóval, nem ölhetjük meg a vámpírt. Megértettük – bólintott Jonathan megfeszülő arccal. – De miért van itt egyáltalán?

- Miattatok. – Felkaptam Edwardra a tekintetemet, és csak most vettem észre, hogy a vonásai ugyanolyan aggodalmat mutatnak, mint amilyet én is érzek. – Megpróbáltuk megkeresni Maria kapcsolatát, de nem jött össze. Egyszerűen nem volt nyom, amin elindulhattunk volna… Gianna azt mondta, hogy ez az ember felkereste a Volturit néhány információval. Elmesélte az itt történteket, a megbízatását, és cserébe az átváltoztatásáért kiadta az információkat arról, hogy farkasok élnek Forks közelében.

- Maria mesélt neki Jade-ről, és miután ő meghalt, Jade pedig elment, megszűnt a feladata. Új vámpírt kellett keresnie, aki megadja neki, amire vágyik. A vámpírlétet – vette át ismét a szót Jasper. – Sajnálom, az én hibám, hogy a Volturi tudomást szerzett a farkasok létezéséről.

- Nem te vagy a hibás, hanem Maria – szóltam közbe azonnal, még mielőtt magára vállalna ok nélkül minden felelősséget. – És mit akar a Volturi tőlünk?

- Egyelőre csak kíváncsiak voltak. Alice valószínűleg, azért nem látta korábban, hogy Gianna idejön, mert a farkasokkal kapcsolatos volt a megbízása. Aro csak annyit mondott neki, hogy szaglásszon egy kicsit körbe a környéken, hogy mi a helyzet veletek. – Minden fej ismét Carlisle felé fordult. Örültem, hogy Nate-ék nem vetettek Jasper szemére semmit, épp elég volt az önvád, amit az arcán láttam. – Eredetileg nem is akarta felvenni velünk a kapcsolatot, csak így alakult… Nem tudott ellenállni az illatnak – pillantott Russelre Carlisle. -, emiatt a farkasoktól független döntést hozott, és végül az történt, ami.

- Miért érdekeljük a Volturit? Ha esélyünk sincs elpusztítani őket, nem értem, miért nyomoztatnak utánunk… - Joshua kérdése logikusnak hangzott. Én sem értettem, mit akarhat a Volturi tőlünk.

- Nem félelemből érdeklődnek… - mosolyodott el Carlisle halványan. – Különlegesnek tartanak titeket már elbeszélés alapján is. Aro kíváncsi mindenkire, akiről úgy gondolja, a hasznára lehet. Valószínűleg, azon elmélkedik, hogy ti hogyan szolgálhatnátok őt...

- Szolgálni? Egy vámpírt? – horkant fel Joshua undorral és felháborodással az arcán, de mikor kapott tőlem egy elég csúnya pillantást, zavartan megköszörülte a torkát.

- A lényeg, hogy most Gianna visszament az eddig szerzett információkkal. Látott téged – nézett rám Carlisle. -, ennél több információt nem tud titokban szerezni. Meglátjuk, hogy mit lép Aro ezek után.

- Amiatt, hogy lebukott… Meg… Meg fogják büntetni Giannát? – Russel hangja halk volt, és ahogy minden szempár rászegeződött, fülig vörösödött. Emmett a halk röhögést Rosalie egy pillantására azonnal beszüntette.

- Gianna még kezdő, Aro tudta ezt, mikor ideküldte. Valószínűleg, számított rá, hogy a lebukás is a pakliban van, csak nem érdekelte. Mindegy volt számára. Nem hiszem, hogy komolyan megbüntetné – felelt végül Edward a kérdésre.

- Szóval, akkor várunk… Ennyi? – tárta szét a kezeit Nate.

- Igen – bólintott Edward.

- Meddig?

- Nem tudjuk. Lehet, hogy akár évekig… A Volturi nem siet, ha nincs oka rá.

- Akkor azt hiszem, egy ideig még jegelhetjük ezt a kérdést. Köszönjük az információkat! – biccentett Carlisle felé Jonathan még mindig feszült arccal, aztán felállt. Joshua követte a példáját.

- Nate, várj! Beszélnünk kell! – Alice csilingelő hangja furcsának hatott az előbbi téma után. Odaszökkent Jonathanhoz, és belekarolva – mintha csak régi barátok lennének – kivonszolta magával a szobából. Kérdőn fordultam Jasper felé, mire ő eltátogta az „esküvő” szót. Vettem egy mély levegőt, hogy lenyugtassam magam. Szóval, még mindig úgy tűnik, hogy az Alice által mondott időpontban megyek férjhez…

Nem volt időm ezen gondolkozni, mert amint a szobából mindenki távozott, Edward a kanapé mellé húzott Russelhez.

- Kérni szeretnék tőled valamit… - szólalt meg. Russel csak fél perc után jött rá, hogy a szája nyitva maradt.

- Igen? – nyögte ki végül.

- Kérlek, ne használd a képességedet. Ha szükséges, megvédelek Dave-éktől, de ha a Volturi fülébe jut, mit tudsz, biztos, hogy nem húzzák évekig az érkezésüket, és nem csak baráti látogatásra jönnek majd… Nem szabad megtudniuk, hogy különleges vagy.

- Ezt mondta a farkasvezér is – húzta el a száját Russel. – És megígértem Isabellának, hogy nem törlöm senki memóriáját csak úgy.

- Rendben – bólintott Edward. – Akkor most hazaviszlek… Carlisle ír neked egy igazolást a mai napra, hogy ne kerülj bajba a suliban. És lehetőleg, többet ne akarj kémkedni utánunk… - hajolt le Edward megtámaszkodva a bal kezével a kanapé karfáján, hogy az arca egy vonalba kerüljön Russelével. Hallottam, hogy Russel lélegzete elakad, és a bőre sápadttá vált.

- Edward, ne ijesztgesd – csaptam a kemény mellkasra. Tényleg nem volt szép, hogy Russel be akart szökni a Cullen házba, hogy kutasson utánunk, de most már lényegtelen apróságnak tűnt. Azóta megtudta, mik vagyunk, így nem volt többé oka nyomozgatni.

- Sa… sajnálom… Én csak kíváncsi voltam – dadogta Russel. – De nem teszem többé.

- Helyes – egyenesedett fel Edward. – Akkor… Mehetünk? – intett az ajtó felé. Russel remegő lábakkal tápászkodott fel a kanapéról, mire Edward halkan felkuncogott.

- Elég legyen – suttogtam oda neki, miközben a könyökömet finoman az oldalába nyomtam. – Ne ijeszd el az egyetlen emberi barátomat!

- Bocsánat – vigyorgott rám elégedetten, aztán az ajtóban csókot nyomott az ajkaimra. – Mindjárt jövök… - sietett el Russellel együtt a garázs irányába.

Miután becsuktam az ajtót, éppen azon kezdtem gondolkozni, hogy mihez is kezdhetnék magammal, mikor Esme – még mindig az öcsémet cipelve – és Rosalie lesétáltak a lépcsőkön.

- Vigyáznál egy kicsit Edwardra? – nyújtotta felém a testvéremet Esme óvatosan. Átvettem az apró testet a karomba, és úgy igazítottam, hogy kényelmesen el tudjon feküdni a vállamon. – Be kell mennünk a városba pár dologért…

- Persze, persze, vigyázok rá. Sajnálom, hogy folyton rátok sózom – vágtam bűnbánó arcot. Tudtam, hogy Esme és Rose is örömmel foglalkoznak a testvéremmel, de nem helyezhettem a vállukra minden felelősséget vele kapcsolatban.

- Ugyan, ez számunkra egyáltalán nem teher – mosolygott rám Esme, és egy tincset finoman a fülem mögé simított.

- Tudom – mosolyogtam vissza. – Jó vásárlást! – köszöntem el tőlük, aztán a konyha felé indultam Edwarddal a karomban.

Gyorsan készítettem egy szendvicset magamnak, és megpróbálkoztam egy kis almapürével Edwardnál, de végül csak én ettem meg a saját részemet.

- Na és, most mit csináljunk, pöttöm? – kérdeztem kicsivel később tőle a nagyobb Edwarddal most már közös szobánk padlóján ülve. Tétován néztem körbe, de az öcsém megoldotta a kérdést. Kimozgolódta magát az ölelésemből, aztán elmászott a szekrényig, és belekapaszkodva talpra húzta magát. Apró ujjai begörbülve próbáltak támaszt nyerni a sima fafelületen, hogy aztán elindulhasson oldalazva a szekrény mentén.

Nevetve figyeltem, ahogyan esetlenül tipegnek a lábacskái, amíg fenékre nem esett. Egy másodpercre ijedten hallgattam el, hogy aztán a sírást hallva azonnal odamásszak hozzá, és a karomba vonjam ismét.

- Hé, nincs semmi baj. Csak egy kis hopp volt – próbálkoztam a megnevettetésével úgy, ahogyan régen anyu tette velem. Valahányszor elestem gyerekkoromban, magához ölelt, rázogatni kezdett, és a hopp szót ismételgette nekem. – Nem is fáj már, igaz? – nyomtam egy puszit a pufók, sós ízű arcocskára. Edward amint megnyugodott, azonnal megint mocorogni kezdett, én pedig kényszerűen engedtem ismét szabadon. Jó érzés volt magamhoz ölelni, érezni az illatát, tudni, hogy szüksége van rám.

- Mit találtál? – másztam ismét utána, mikor egy újságot lerántott a kis asztalkáról, ami az ágy mellett állt. Valami természetmagazin volt, ami pont néhány tengeri hal képénél nyílt ki. – Nézd csak, halacskák! – mutattam a színes képekre. Edward a földre tette az újságot, és mindkét kezével ránehezedve közelebb hajolt a papírhoz. – Mit mond a halacska? – kérdeztem tőle, majd megmutattam neki, hogyan tátognak ezek az állatok. Edward érdeklődve figyelt engem, majd a száját a magazinban lévő képhez illesztette, és cuppogó hangot kiadva tátogni kezdett. Ismét nevetnem kellett.

Az ágy felé nyújtózkodtam, hogy leemeljek róla egy párnát, mikor megéreztem az apró kezet, ahogy a ruhámat húzogatja.

- Mindjárt, pindur! – próbáltam meg elérni az ujjaimmal a párna egyik sarkát, de a rángatás nem maradt abba.

- Mammma… - Megdermedtem mozdulat közben, mintha hirtelen valaki lefagyasztott volna. – Mammmmma… - Éreztem, ahogy a kis kéz ismét a ruhámba kapaszkodva próbálja felhívni magára a figyelmet. Lassú mozdulattal fordultam felé még mindig hitetlenkedve.

- Mit mondtál, kincsem? – kérdeztem halk hangon.

- Mamma – csapkodta meg a térdemet Edward, aztán az újságot a kezébe véve megrázta azt, jelezve, hogy figyeljek már oda rá.

- Azt mondtad nekem, hogy mama? – vettem a karomba tökéletesen figyelmen kívül hagyva a magazint. Ez volt élete első igazi szava, ha a brrrr-t nem számítjuk. – Mondd még egyszer! – nevettem fel, miközben nem tudtam levenni a pillantásomat az arcáról. – Mondd újra!

- Mammma – ráncolta össze az orrát Edward kissé morcosan, miközben a lapokat gyűrögette a markával.

- Te beszélsz! Istenem, kimondtad az első szót! – öleltem magamhoz kacagva minden tiltakozása ellenére, mire felháborodottan nyöszörögni kezdett. Hallottam az első szavát, nekem mondta ki! Mama… Ő… A mamájának hisz… Az édesanyjának…

Hirtelen rándulást éreztem a mellkasomban, és a nevetésemet eltorzította a rám törő zihálás, hogy végül keserves zokogásba forduljon át. Az anyjának hisz, de nem vagyok az. Sosem leszek. Sem az övé, sem másé. Sosem hallom majd a saját kisbabám szájából ezt a szót. Soha… Soha… Soha…



- Isabella… Isabella, könyörgök, nézz rám! – Hallottam a babasírást, és éreztem, hogy valaki kiveszi a testvéremet a kezemből, de nem tudtam tenni ellene. Felhúztam a lábaimat, és átkarolva őket zokogtam tovább.

2010. február 15., hétfő

Egy kígyó ölelésében - Maria/Jasper/Alice novella (1. rész)

Nos, ez a mai meglepi. Egy Maria/Jasper/Alice novella első része. Ez a novella 3 részes lesz majd, és elmeséli Jasper múltját és jelenét is (az én fictrilógiámban lévő jelenét). :) Remélem, hogy tetszeni fog. :) Jó olvasást! :)



Egy kígyó ölelésében (1. rész)



Maria:


A romos ház, amelyben meghúztuk magunkat, iszonyatosan büdös volt. Ha még mindig ember lettem volna, biztos, hogy prüszkölni kezdek. Por, doh, rothadó fa, szennyvíz… Undorító. Bosszantott, hogy alkonyatig nem mehetünk ki az utcára. Itt várunk a mocsokban, mint a patkányok, miközben a prédáink tudatlanul járhatnak-kelhetnek odakint. Mintha egy istent rongyokba öltöztettek volna, miközben szolgái a legszebb kelméket viselik.

Monterreyben teljesen más volt a helyzet régen. A város szélén állt egy hatalmas kastély, elzárva a külvilágtól. Az emberek nem mertek a közelébe menni, mert bár fogalmuk sem volt róla, mik is vagyunk valójában, megvolt bennük a természetes félsz. Aki pedig mégis elég bátor és ügyes volt, hogy átmásszon a magas kerítésen, az megfelelt vacsorának. Azzal a férfival éltem ott, aki átváltoztatott. Egy apa a vérszerinti apám helyett, aki életem első fogása volt…

Aztán egy ellenséges vámpírsereg megölte a teremtőmet, engem pedig menekülésre késztetett. Gyűlöltem őket, amiért elvették az otthonomat. Ez a gyűlölet hajtott, hogy a tervemet véghez vigyem, és ennek a tervnek egy része feküdt most a mocskos padlón ordítva a kíntól. Egy igen vonzó része…

Jasper Whitlock… Ízlelgettem a nevét pont úgy, ahogyan három nappal ezelőtt a vérével tettem. Volt benne valami, ami jobban vonzott, mint az előző négy újszülött esetében. Őket megharaptam, hagytam, hogy átváltozzanak és szolgáljanak. Ennyi volt. Puszta bábok voltak a kezemben. Elég szánalmas bábok, akik azt sem vették észre, hogy madzagokon lógnak, melyeknek a vége az én kezemben fut össze. De ő…

Bár már két napja nem ettem, mégsem mentem Nettie-vel, Lucyval és a harcosainkkal vadászni az este. Nem tudtam volna kiélvezni a gyilkolást, miközben ez a fiatal test fájdalmasan vonaglik. Nem azért, mert szántam a kínok miatt, hanem mert ki akartam élvezni minden másodpercét a szenvedésének. Furcsa kéjes érzést jelentett figyelni, hogyan lesz egy egyszerű – bár nagyon is különleges – halandó az én közbenjárásomnak köszönhetően félisten.

Mert abban már akkor biztos voltam, mikor először megláttam, hogy ő nem közönséges báb lesz. Inkább… Nem mertem befejezni a gondolatot, mert nem voltam biztos abban, hogy jó ötlet-e a társammá tenni valakit, aki ilyesfajta karizmával rendelkezik. Az élvezeteken szívesen osztoztam volna vele, de a hatalom és a vezetés az enyém volt. Arról nem voltam hajlandó lemondani semmiért és senkiért sem. Megszenvedtem és megdolgoztam érte. Kiérdemeltem, és még egy ilyen különleges személy sem veheti el tőlem.

Egy másodpercig erőteljes düh kerített a hatalmába. Elgondolkoztam rajta, mi lenne, ha befejezném a három nappal ezelőtt megkezdett gyilkosságot. Mintha a fájdalomtól ordítozó férfi máris puccsot szervezett volna ellenem. Aztán rápillantottam az arcára, és elnevettem magam. Úgy viselkedtem, mint egy ostoba gyerek, aki félti a kedvenc babáját a másiktól, pedig annak csak a faragott katonák kellenének.

Csak meg kell adnom Jaspernek a faragott katonákat… Úgy kell irányítanom, hogy a tehetségét ne ellenem használja, hanem értem. Igen, így lesz – léptem hirtelen közelebb hozzá, és leguggoltam mellé, hogy még közelebbről szemlélhessem az amúgy is tökéletesen látott porcikáit.

Imádni fog engem…



Jasper:


A kín elviselhetetlen volt, és úgy tűnt, mintha már egy örökkévalóság óta tartana. Sosem éreztem még ilyesmit, pedig volt már részem fájdalomban. Az egész életemet azzal töltöttem, hogy másoknak segítettem, másokért harcoltam, mégis a pokolra kerültem volna?

Az ereimben forró lávaként keringett a vér, a fejem pedig eszeveszetten lüktetett. Hallottam a saját ordításomat és átkozódásomat, és néha, mikor sikerült kinyitnom a szemeimet egy-egy pillanatra, láttam azt a démont is, aki ezt tette velem. Hogy hagyhattam, hogy ez történjen? Sok ütközetben vettem már részt, és szemtől-szemben is harcoltam másokkal, miért nem védekeztem? El kellett volna taszítanom magamtól, vagy meg sem kellett volna állnom. Igen, tovább kellett volna lovagolnom…

A düh, majdnem olyan erősen, mint a testemet emésztő lángok, felparázslott bennem. Gyűlöltem a szellemnőt és önmagamat is. Elképzeltem, ahogyan kinyúlok felé, és megragadom a torkánál fogva. Vajon a démon telt ajkai elkékülnének az oxigénhiánytól? Ahogy felvillant előttem a gyönyörű arc eltorzulva, nem voltam biztos benne, hogy képes lennék megtenni. Még akkor sem, ha a nő az alvilágból jött, hogy magával vigye a lelkemet.

A szellemlány közelebb jött hozzám, mellém guggolt. A fájdalom még mindig emésztett belülről végigkúszva a testemen a mellkasom felé igyekezve. Azt hiszem, könyörögtem a halálért kínzómnak, de ő csak mosolygott rám. Nem kegyetlenül, ahogyan vártam volna azok után, amit velem tesz, hanem kedvesen, megértően. A keze kinyúlt, és végigsimított az arcomon. Hűvös volt az érintése, és bár nem sokat segített az engem perzselő kínokon, mégis jól esett. Oldalra fordítottam a fejemet, hogy még közelebb jussak az ujjaihoz.

- Hamarosan túl leszel rajta… - hallottam a csilingelő hangot a fülemnél. Lehunytam a szememet, de egy újabb égető hullám miatt egy másodpercnyi nyugodalmam sem volt. Olyan hangos ordítás hagyta el a mellkasomat, hogy egy pillanatig hihetetlennek tűnt, hogy én adtam ki. Aztán a saját üvöltésemen áttört egy másik hang. A démoni angyal halkan énekelni kezdett nekem. Nem mindig értettem a szöveget, de voltak benne csillagok és hold… Azt hiszem, egy régi altató volt. Hát ez várna rám? Örök álomba ringat ez a hang?

Nem akartam meghalni. Összeszorított fogakkal szívtam be újra és újra a levegőt a tüdőmbe, mintha ez segítene életben maradni. Egy ideig el is tudtam hitetni magammal, hogy sikerülhet, aztán hirtelen a fülemben lüktető hangos dobogás, amiről eddig a természetessége miatt tudomást sem vettem, lassulni kezdett. Rémülten néztem fel ismét a nőre, aki még mindig cirógatott. Biztos voltam benne, hogy a tekintetemben látszik a halálfélelem, ő mégsem rémült meg egy cseppet sem.

- Ne félj… Minden rendben lesz - suttogta ismét. A hangja furcsa nyugalommal volt átitatva, és fogalmam sincs miért, de hittem neki. A tűz lenyugodni látszott a testemben, egyre kevésbé perzselt. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Legalább nem kell tovább szenvednem – futott végig a gondolat a fejemben, miközben a szívem egyre lassabb ütemben pumpálta a vért az ereimben, aztán egyszer csak megállt.



Maria:


Felkeltem Jasper mellől, és kicsit távolabb húzódtam a mocskos fal mellé. Bár egyáltalán nem féltem tőle, azért észszerűbbnek tűnt megtartani a távolságot. Egy újszülött hatalmas erővel bír, és az első időkben a legtöbbjük csak nehezen kezelhető. Hallottam, ahogy a férfi mellkasban dobogó szív abbahagyja a munkát, és tudtam, hogy már csak másodperceket kell várnom.

Jasper szemhéja hirtelen pattant fel, és az arcán ugyanaz a döbbenet volt látható, mint a legtöbbünkén átváltozás után. Lassú mozdulattal ült fel maga elé nyújtva a kezeit. Megbabonázva bámult egy pillanatig a márványkeménnyé vált végtagra megmozgatva az ujjait, mintha kételkedne abban, hogy az még mindig őhozzá tartozik.

- Jasper… - próbáltam meg felhívni magamra a figyelmét. Olyan gyorsan pattant fel a földről, hogy emberi szem biztosan nem tudta volna követni a mozgását. Halk morgás tört elő a torkából, ami bár ijesztő volt, hatásosabb lett volna, ha nem jár együtt egy meglepett arckifejezéssel. – Semmi baj, Jasper.

- Mit… mit tettél velem?

- Halhatatlanná tettelek – mosolyogtam rá. Láttam, hogy az izmai pattanásig feszülnek, ezért a bennem hirtelen felgyülemlett feszültség ellenére megpróbáltam a lehető legnyugodtabb hangon folytatni, hogy eltereljem a figyelmét. Az újszülöttek esetében az volt a legveszélyesebb, hogy könnyen összezavarodtak. Fogalmuk sem volt, mi folyik körülöttük, mik is ők valójában, csak az ösztöneik vezették őket. Ha pedig ez az ösztön veszélyt szimatolt, akkor automatikusan védekezett. – Soha többé nem árthat neked ember. Nem fognak rajtad sem fegyverek, sem betegségek. – Láttam rajta, hogy képtelen elhinni, amit mondok, annak ellenére, hogy abban is biztos voltam, valahol mélyen érzi, hogy ez az igazság. Csak bizonyíték kell neki.

Feltartott kézzel, lassan lehajoltam a cókmókjához, amelyet magammal hoztam, miután a testét biztonságba helyeztem, és kiemeltem közülük egy vadászkést. Jasper gerince előre hajlott, és újabb morgó hangot hallatott. A még mindig feltartott tenyeremhez emeltem az éles pengét, és végighúztam a bőrömön. Fülcsikaró nyikorgó hangot adott ki a bőröm és a fém érintkezése, és a kés éle teljesen kicsorbult. Jasper vérvörös szemei elkerekedtek, mikor meglátta a sértetlen tenyeremet. Az ujjaimat összeszorítottam a penge körül, hogy végül apró fémforgácsként szórjam a padlóra.

- Mi vagy te? – Egyenesedett fel. Még mindig nem bízott bennem teljesen, de már nem volt olyan nyugtalan, mint eddig.

- A helyes kérdés az, mik vagyunk mi? – próbálkoztam egy lépéssel felé. Mivel nem görnyedt ismét védekező állásba, felbátorodtam egy kissé. – Vámpírok vagyunk – közöltem vele. Lehajtotta a fejét, így először nem voltam biztos abban, hogy hallott-e már rólunk – bár az emberek többsége, mondákból, rémtörténetekből ismerte a fajtánkat -, de mikor újra felnézett rám, tudtam, hogy igen. – Később elmondok neked mindent… De most biztosan szörnyen szomjas vagy már… - Marta végig a szomjúság az én torkomat is. Az ablak felé pillantottam, és örömmel nyugtáztam, hogy odakint már lement a nap.

- Szomjas – nyúlt Jasper a torkához. Még közelebb léptem hozzá, és kinyújtottam felé a kezemet.

- A nevem Maria. Bízhatsz bennem… Megmutatom, hogyan enyhíts rajta… Gyere velem… - néztem rá lágy tekintettel. Még sosem voltam ennyire közvetlen egyik teremtményemmel sem, de Jasper valahogy más volt. Hirtelen tört rám a bizalom érzése. Fogalmam sem volt, honnan jött, de tudtam, hogy Jasper nem fog rám támadni.

Keze lassan az enyémbe csúszott, aztán bólintott.



Jasper:


Hihetetlennek tűnt számomra ez az egész. Mintha valami bizarr álomba kerültem volna. Koromsötét volt, és olyan gyorsan rohantunk végig a városon, mint a szél, mégis láttam minden egyes házat, téglát, fát, sőt, még a faleveleken a bogarakat is. Többször felnevettem magamban, mint aki megőrült. Ez egyszerűen nem lehetett igaz…

Aztán hirtelen valami megállásra késztetett. A magasba emeltem a fejemet, és mélyen beszívtam a levegőt. Egy édes-fémes illat végigégette a torkomat hangos nyögésre késztetve.

- Ügyes – nevetett fel Maria elégedetten. – Nekem is találtál egyet rögtön… - Először nem értettem mire gondol, aztán rájöttem, hogy az illat, amit én egynek hittem, valójában kettő. Hasonlóak voltak, mégis érezni lehetett az apró különbségeket. – Ki kapja el előbb a prédát? – eresztett meg felém egy széles mosolyt Maria. Nem igazán értettem, hogy mit is jelent ez, csak azt tudtam, hogy iszonyatosan szomjas vagyok, és hogy kihívott valami versenyfélére. Rohanni kezdtem az illat irányába, és minél közelebb értem hozzá, annál inkább eluralkodott rajtam az ösztön.



Maria:


- Mit tettél velem? – Jasper öklei belecsaptak egy fába, ami recsegve dőlt ki. Hirtelen furcsa érzések száguldottak keresztül rajtam. Ugyanazok, amik az előbb vadászat közben. Csodálat, félelem, fájdalom… Még sosem éreztem semmi mást a vér okozta mámoron kívül, de most… Megrázkódtam, mintha le tudnám vetkőzni őket olyan könnyen, ahogyan rám telepedtek. Lehetséges lenne, hogy… Elképedve figyeltem Jasper őrjöngését, miközben a saját magamra koncentráltam. Perzselő dühöt éreztem.

- Felkelted a fél várost! – pisszegtem végül rá, de ez mintha még inkább feltüzelte volna. Egyre biztosabb voltam a megérzésemben.

- Nem érdekel! – fordult felém lángoló tekintettel. Egy másodpercig farkasszemet néztünk egymással, aztán megpróbáltam nyugalmat kényszeríteni magamra. Semmi szükség nem volt arra, hogy harcba bocsátkozzam egy újszülöttel. Főleg, ha tényleg igazam van… Egy ilyen képesség még nagyon is a hasznomra lehet. Lehunytam a szemeimet és mélyeket lélegeztem. Mire felpillantottam, Jasper a kidőlt fatörzs mellett ült a földön arcát a kezébe hajtva.

- Ehhez hozzá kell szoknod, mert mostantól nincs más választásod – ültem le mellé.

- Miért tetted ezt velem? – jött a suttogó kérdés a tenyere alól.

- Nem vagyunk rosszabbak, mint bármelyik ember – kezdtem jól megfontolva a szavaimat. – Ők állatokat ölnek és pusztítják a növényvilágot, hogy legyen mit enniük. Ez egyszerű körforgás. A fejlettebb és erősebb táplálkozik a gyengébből. Nem gyilkosok vagyunk, csak egyszerűen felettük állunk. Nincs más választásunk, mikor szomjasak vagyunk – próbáltam megmagyarázni neki úgy, ahogyan én láttam a dolgokat, bár finomítottam a valódi gondolataimon.

- De neked volt más választásod. Miért pont én? – nézett fel rám. A vöröslő szemekben keserűséget láttam, és ettől rosszul éreztem magam. Eddig senki iránt nem éreztem sajnálatot – se ember, se vámpír iránt. Jasper képessége elbűvölt…

- Mert különleges vagy – fúrtam a tekintetem az övébe. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, aztán hirtelen felpattantam, mert egy régen érzett bizsergés végigszaladt a testemen. – Együtt hatalmas dolgokat vihetünk véghez! – néztem vissza rá, aztán futni kezdtem. Hátra sem kellett fordulnom, hogy tudjam, Jasper követ engem. Megkapta az első játék katonáját.



Jasper:


Lehajtott fejjel álltam Maria előtt. Tudtam, hogy dühös rám. Éreztem. És igaza is volt részben. Ha egy sereget akarunk felállítani, nem ölhetem meg még a háború előtt a tagjait. De Samuel túl agresszív volt. Veszélyes. Nem rám, hanem Mariára. Előbb vagy utóbb baj lett volna vele… A többiek pedig egyszerűen bevadultak a harcunktól.

- Sajnálom… - motyogtam magam elé.

- Samuellel gond lett volna később – legyintett Maria bosszúsan. – De örültem volna, ha először velem beszéled meg a dolgot.

- Ezt kellett volna tennem – préseltem össze a számat. Dühös voltam magamra, amiért csalódást okoztam Mariának.

- Nem vagyok csalódott – éreztem meg az apró kezet az arcomon. Bocsánatkérően néztem fel Mariára. Sokszor akaratom ellenére is átadtam neki az érzéseimet. – Azért tetted, hogy megvédj és erősebbé tegyél. Samuel rossz választás volt. Az én hibám… - lépett távolabb tőlem, aztán sétálgatni kezdett körülöttem. Az illata végigborzongatott, valahányszor elhaladt előttem. – Máskor jobban megválogatom, hogy kit teszek a családunk részévé. Sajnos, nem gyakran találni olyan különlegességet, mint te – mosolygott rám. Izgatottan nyeltem egyet. Be akartam bizonyítani neki, hogy nem téved. Hogy tényleg különleges vagyok… - Új feladatot kapsz! – torpant meg hirtelen előttem ismét.

- Bármit megteszek, amit csak mondasz! – hajtottam le ismét a fejemet. Biztos voltam benne, hogy a hibám miatt valami könnyebb és kevésbé felelősségteljes feladatot akar rám bízni, és egy világ dőlt össze bennem a gondolatra, hogy már nem bízik bennem teljesen.

- Mostantól te felügyeled az újszülötteket. Te választod ki őket, te képzed ki őket, te teszel rendet köztük, ha szükséges. – Először fel sem fogtam Maria szavait. Aztán, mikor megértettem, hogy előléptetett engem, felkaptam rá a tekintetemet.

- De hát… - A hangom túl meglepett lehetett, mert Maria felkuncogott.

- Bízom benned. A tehetségedben – fektette a kezét a mellkasomra. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Éreztem a Mariából áradó vágyakozást, amit még csak néhányszor tapasztaltam emberi életemben. Olyan erőteljesen vibrált végig rajtam, hogy egy pillanatra elnyomta bennem a vér utáni vágyat, és csak egyetlen dologra tudtam gondolni. – Tudom, hogy mindent megteszel, hogy a lehető legerősebb sereget állítsd össze a számomra – hajolt közelebb hozzám. A bőröm bizsergett ott, ahol a lélegzete végigcirógatott. – És ha ügyes leszel, megjutalmazlak. – Öntudatlanul dőltem előre, hogy megcsókoljam, de még mielőtt megtehettem volna kacéran elhúzódott tőlem. – Később harcosom, később… - simított végig a hüvelykujjával az ajkaimon, aztán kiszáguldott a házból. Szaggatottan fújtam ki a levegőt, miközben megérintettem a számat.



Maria:


A győzelmi mámor úgy robogott át a testemen, mint az adrenalin, mikor még ember voltam. Nevetve rohantam végig a régi házunk szobáin. Nem számított, hogy amióta el kellett hagynom, eléggé lepusztult, a lényeg az volt, hogy visszaszereztem. Újra az enyém volt. Ahogyan egész Monterrey. Az én felségterületem.

Nehéz harc volt, de győztünk. A seregünk erős volt és képzett – Jasper tökéletes munkát végzett velük. Életem legjobb döntése volt átváltoztatni őt, és kinevezni hadvezéremmé. Monterrey csak a kezdet volt… Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy akár az egész világot meghódíthatnánk.

Feltéptem az utolsó szoba ajtaját – a régi szobámét -, aztán a kopottas ágyra vetettem magam. Olyan volt, mintha újra kislány lennék, aki megkapta élete legjobb születésnapi ajándékát.

- Jasper! - kiáltottam.

Tudtam, hogy még kint van a kertben és a többiekkel beszél, de meg fogja hallani a hívásomat. Nem tévedtem. Fél pillanatba sem telt, és máris megjelent a szoba ajtajában. Kéjesen nyúltam el az ágyon a fejem felé fektetve a karjaimat és felhúzva az egyik lábamat. Majdnem felnevettem a szeppentségét látva. Ember korában nem sok nővel lehetett dolga, mert bár a tekintete végigsiklott rajtam, utána azonnal le is sütötte a szemeit.

- Gyere ide hozzám! – nyújtottam ki felé a kezemet hívogatóan. Tett pár lépést az ágy felé, de tisztes távolságban megállt tőle. Egy mosolyt elfojtva térdeltem fel. – Tökéletesen kiképezted a sereget. Jó munkát végeztél, és jól harcoltál! – simítottam végig a nyakán, ahol egy félhold alakú sebhely jelezte a harc keménységét.

- Örülök, hogy elégedett vagy velem – nézett végre fel rám. A tekintetétől forróság öntött el. Tudtam, hogy ő is érzi az izgalmamat, és azt is észrevettem, hogy a légzése ugyanúgy felgyorsult, ahogyan az enyém. Közelebb csúsztam az ágy széléhez, és megfogva a kezét, magam felé húztam. – Én… Beszéltem a többiekkel is. Elengedtem őket vadászni estére, és… - dadogta ismét a padlóra szegezett szemekkel, de hagyta magát közelebb vonni. – Talán, nekünk is el kéne…

- Később… - sóhajtottam fel, miközben végigsimítottam a kemény mellkason. Érdeklődve figyeltem Jasper reakcióit, mikor az ujjaim nem álltak meg az övcsatjánál. Ha elakadó lélegzete és apró borzongása nem árulta volna el őt, akkor is tudtam volna, hogy kíván. A félreérthetetlen, áruló nyom keményen domborodott a markomban a nadrág anyaga alatt. – Előbb megjutalmazlak… - suttogtam izgatottan.



Jasper:


Zihálva dőltem hátra az ágyon, miközben a fejem és a testem zsibongott az új élményektől. Emberként kétszer voltam nővel. Egyszer a szomszédunkban lakó lánnyal, aki annyi idős volt, mint én. Egyszer pedig az egyik táborban egy nővérrel, aki a sebesült katonákat ápolta. Az első esetlen és kapkodó volt, a másodikat pedig, bár élveztem, a közelébe sem ért annak, amit most éltem át.

- Ez isteni volt… - sóhajtott fel Maria, miközben a fejét a mellkasomra hajtotta. Ujja körberajzolta azt a harapásnyomot, amit ő hagyott hátra rajtam az előbb. Vad és szenvedélyes volt, de még a fájdalmat sem bántam. Ezerszer kárpótolt a gyönyör miatta. Nem csak a sajátom, hanem az övé is. Az, hogy az őrületig fel tudok izgatni egy olyan istennőt, mint Maria, legalább annyi örömet okozott, mint a saját testem kéje. A képességem pedig még inkább fokozta az őrjöngésünket. Én gerjesztettem az ő vágyait, ő pedig visszaadta a sajátjait.

- Az. – Ennél többet nem voltam képes kinyögni.

- Tudod, mire gondoltam? – támasztotta meg az állát a rajtam fekvő karján Maria, hogy fel tudjon nézni az arcomba.

- Te tudsz még ezek után gondolkozni? – nevettem fel.

- Csak nehezen – kaptam egy elégedett mosolyt válaszként a szavak mellé. – Szóval, arra gondoltam, hogy a következő célpont legyen Texas, mit szólsz?

- Texas? – gondolkoztam el. Gondolatban visszapörgettem, mit is hallottam eddig az ottani helyzetről. – Ha jól tudom, régóta uralja egy elég nagyszámú vámpírsereg.

- Talán, túl nagy falat lenne a számodra? – vonta fel a szemöldökét csalódottan Maria. A gondolat, hogy gyengének tart a győzelemhez, jeges vízként zúdult végig rajtam. Egy hirtelen mozdulattal fordítottam a hátára, hogy fölé tornyosulva ismét beléhatoljak.

- Legyőzöm őket, és megszerzem neked Texast! – ígértem meg két erőteljes lökés között.



Folytatása következik…

2010. február 14., vasárnap

Boldog Bálint napot!

Igen, Bálint nap, nem Valentin nap. A Valentin napot csak nemrég vettük át az USÁ-ból, és nekem jobban tetszik a régi, magyar Bálint nap. :) Szóval... Mivel ma Bálint nap van, és a blogon a blogspoton regisztrált Rendszeres olvasók száma már majdnem elérte a 400-at, ezért úgy döntöttem, hogy ma kaptok egy kisebb meglepetést, holnap egy nagyobb meglepetést, kedden pedig jön az új fejezet. :)

Előre csak annyit a mai apró meglepetésről, hogy ez kivételesen nem Twilightos, és bár már jó pár hónapja írtam, mégis nektek és rólatok szól. Vagyis inkább rólatok és rólam. :) Lehet, hogy első olvasásra kicsit furcsa lesz, de próbáljatok elvonatkoztatni a szavak és mondatok eredeti értelmétől, és a felszín alá látni. Mert az elmondja, hogy mennyire fontosak is vagytok a számomra. :)

A korhatár a felszín miatt 18 év, bár a felszín alatt lévő dolgok egyáltalán nem korhatárhoz kötöttek. :)

Nos, akkor jöjjön a lényeg...



Gondolatok az olvasóhoz...


A lábaid előtt heverek, pőrén, alázatosan lehajtott fejjel. Rémisztő, de mégis borzongató érzés ilyen kiszolgáltatottnak lenni. Mindenemet láthatod, megérinthetsz. Kívül. Belül. Bár szégyellem, tudom, hogy bármit tehetsz velem, hiszen a tiéd vagyok. A tulajdonod. Lehet, hogy a következő pillanatban megsimogatsz, de az is lehet, hogy apró darabokra szaggatsz szét. Az életem a te kezedben van. Ha szeretsz, ölelj; ha gyűlölsz, ölj meg. Mindkettőt mosolyogva, önként fogadom. A te kezedtől még meghalni is gyönyör. Ha ölelsz, az pedig maga a mennyország.

Tudod, hogy hiába bántasz, én hűségesen újra és újra visszatérek hozzád, mert nélküled semmi vagyok. Nem létezek. Az egyetlen, amit nem bírnék elviselni, ha közömbösen néznél rám. Ha már arra sem tartanál méltónak, hogy arcul csapj néha. Te ismered minden gondolatomat, láthatod a szívemben rejtőző összes érzést. Jobban tudod, ki vagyok, mint én magam. Ismered a titkaim, az álmaim, a vágyaim és a félelmeim.

Te vagy a sorsom, a végzetem, a boldogságom, én pedig a te szolgád vagyok.



Boldog Bálint napot mindenkinek! És a holnapi meglepi már a ficemhez fog kapcsolódni. ;)

2010. február 9., kedd

A jelen boldogsága - 8. fejezet

Boldog születésnapot Fummie-nak! :)


8. MENTŐAKCIÓ



EGÉSZEN ADDIG ÖRÜLTEM, hogy a fiúk bevontak a szöktetési akcióba, amíg meg nem érkeztünk a célunkhoz. Igaz, hogy ez elterelte a figyelmemet az egyéb gondokról, amik elvileg sokkal veszélyesebbek voltak, mint a jelenlegi küldetésünk, mégis olyan idegesen kopogtam be az ajtón, mintha legalább is, egy oroszlánbarlangba kérnék bebocsátást. Csak Russel jelenléte nyugtatott meg egy kissé. Bosszúsan hallgattam, ahogyan Nate és Joshua a hátsó kertben Lupe ablaka alá lopakodnak, miközben igyekeztem jól elvégezni a munka piszkosabb részét, amit persze, rám bíztak – Russel felügyeletével egyetemben. Mindig a nőkre marad a neheze…

Az ajtó kinyílt, és Mrs. Donaghan jelent meg a küszöbön. Hagyományosabb indián öltözéket viselt, mint a fiatalabb la push-i nők, az arcán lévő ráncok pedig arról tanúskodtak, hogy sokat szokott mosolyogni. Azonnal kedves emberként könyveltem el magamban.

- Segíthetek, drágáim? – érdeklődött. Hirtelen döbbentem rá, hogy semmilyen álindokot nem találtam még ki a látogatásom okaként. Kinyitottam a számat, hogy megszólaljak, de végül csak néma tátogásra futotta. Elég bamba képet vághattam zavaromban, mert bár türelmesen várt a válaszomra, mégis az volt az érzésem, hogy azon gondolkozik, mi baj lehet a fejemmel.

- Jó napot kívánok! Én Isabella Black vagyok – mutatkoztam be végül hivatalosan is annak ellenére, hogy biztos voltam benne, tudja, ki vagyok. Bár nem beszéltünk még személyesen soha, La Push-ban és Forksban – közvetve vagy közvetlenül – mindenki ismert mindenkit. – Ő pedig, a barátom, Russel. Lupét keressük.

- Megtudhatnám, hogy mi okból? – érdeklődött kíváncsian. Az alsó ajkamba harapva Russelre pillantottam segélykérően. Vette a lapot, mert megköszörülte a torkát, aztán beszélni kezdett.

- Lesz… lesz egy kerti sütés, és gondoltuk, szívesen eljönne rá – hadarta gyorsan, ami hirtelen az eszébe jutott. Hálásan pislogtam rá, hogy kimentett a nehéz helyzetből.

- Igen. Nos, úgy véltük, hogy nehéz lehet újra beilleszkedni, és… - vettem át a szót megerősítve a meséjét. Mrs. Donaghan azonnal még kedvesebb mosolyt öltött magára. Valószínűleg, anyaként jól esett neki, hogy foglalkozunk a lánya érzéseivel.

- Ez egy igazán kedves gondolat. Gyertek… Gyertek csak be! – tárta szélesebbre az ajtót hálásan. Igazán barátságos nőnek tűnt. Benjamin szerencsésnek mondhatja magát, ha egyszer ő lesz az anyósa – vigyorodtam el magamban. Bár abban nem voltam biztos, hogy a nő is olyan szerencsésnek tartja-e majd, hogy egy túl fiatal farkas kerül a családba.

- Ó, nem! – tiltakoztam túl élénken, mire Mrs. Donaghan összevont szemöldökkel pillantott rám. – Mármint, nem akarunk zavarni… - javítottam ki magam udvariasan. – Csak tessék egy pillanatra lehívni Lupét, kérem… - próbáltam meg eltávolítani a lányt a szobájából, hogy Benjit végre kiszöktethessék a fiúk az ablakon át. Még mindig alig bírtam visszafojtani a kuncogást, ha elképzeltem, hogy ott kuporog a fürdőkád és a vécé között. Bár a komikuma ellenére, elég romantikus volt az, hogy nem bírt távol lenni a szerelmétől. Hirtelen alig bírtam legyőzni az erőteljes érzést, ami arra ösztönzött, hogy hagyjak itt mindent most azonnal, és keressem meg Edwardot. Végül csak azért nem tettem, mert Mrs. Donaghan hangja felrázott a gondolataimból.

- Ugyan, gyertek már! Éppen most készítettem egy kis teát és a muffin is mindjárt kész – ragaszkodott a kéréséhez a nő. Hallottam, hogy a ház háta mögött Jonathan halkan felmordul, de nem tudtam, mit tenni. Lupe édesanyja túl kedves volt ahhoz, hogy az ember lelkiismeret-furdalás nélkül visszautasíthatta volna. Talán, le tudjuk csalni Lupét az emeletről így is…

- Rendben, köszönjük szépen! – léptem beljebb magam után húzva Russelt. La Push-ban minden ház felépítése közel azonos volt – kert, veranda, nappali, konyha, ami egyben ebédlő is volt, előszoba, egy emelet két hálóval és fürdővel -, de mégis mindegyiken meglátszott az adott család ízlése. Lupéék kellemes családi hangulatban rendezték be az otthonukat, bár az én ízlésem számára túl régimódi és egyszerű bútoraik voltak, és ahogy láttam, nem volt tévéjük – legalább is, a földszinten biztosan nem. Automatikusan a nappali felé indultam – megszoktam, hogy általában a vendégeket ott szokták leültetni -, de Mrs. Donaghan a lépcső felé terelt a karjával.

- Menjetek fel nyugodtan! Mindjárt viszek fel egy-egy csésze teát és süteményt – ígérte vendégszeretően. – Balra a második ajtó – igazított útba minket.

- Most mit csináljunk? – súgtam oda Russelnek, aki bizonytalanul megrántotta a vállát. – Oké, majd csak kitalálunk valamit… - sóhajtottam fel, aztán halkan kopogtattam a megadott ajtón.

Lupe arca kíváncsi és kissé döbbent volt, mikor meglátott minket. Úgy látszott, az édesanyjától örökölte az őszinte és ösztönös kedvességet, mert azonnal mosolyra görbült a szája, annak ellenére, hogy még sosem találkoztunk. Ez jól esett, mert bár La Push-ban mindenki kedves volt általában egymással, a kívülállók mégis egyfajta tartózkodást váltottak ki az itteniekből.

- Üljetek csak le! – intett az ágya felé. Illedelmesen helyet foglaltunk szélén, miközben a gyomromban lévő feszültség egyre nőtt. A fürdőszoba ajtó felé pislogtam, ami résnyire nyitva volt. Örültem, hogy még nem kaptuk meg a teát, mert biztosan kiköptem volna, mikor észrevettem Benjamin mogyoróbarna szemeit felénk pislogni. Gyorsan Lupe-ra kaptam a tekintetemet, nehogy észrevegye, hogy mit figyelek. Közben ő leült velünk szemben egy székre, és várta, hogy elmagyarázzuk, miért is kerestük fel.

- Szóval, mi csak azért jöttünk, hogy meghívjunk téged – kezdtem bele. Még jó, hogy Russelnek eszébe jutott a kerti sütés ötlete ismét, és így volt egy megfelelő indokunk itt lenni. – Lesz nem sokára egy kisebb összejövetel Russeléknél, és gondoltuk, esetleg, lenne kedved eljönni…

- Ez… igazán kedves – ismételte meg majdnem szó szerint az anyja szavait Lupe. Tényleg szörnyen hasonlítottak egymásra… – De miért pont engem?

- Hát… - A pillantásom újra a fürdő felé vándorolt egy másodpercre, aztán elvigyorodtam. Talán, még segíthetek is egy kicsit Benjinek, hogy szíve választottja még inkább megkedvelje. A kerítőnő szerep gondolata egészen fellelkesített ahhoz, hogy elfelejtsem az eddig érzett feszültséget. Talán, mégis csak jó, hogy én kaptam meg az elterelő feladatát, és nem valamelyik fiú. Dupla hasznot húzhatunk – vagyis, leginkább Benji -, ha megfelelően keverem a szálakat.

- Benjamin ötlete volt igazából. – Hallottam, ahogy a fürdőszobában lévő szívverés felgyorsul, de a figyelmem ismét Lupéra irányult. Az arcbőre barnásvörössé vált, és az ő pulzusa is az egekbe szökött. Szóval, viszonozza Benji érzéseit… - öntött el valamiféle elégedettség. Bolondnak is tartottam volna, ha nem teszi. Egy olyan férfinak ellenállni, aki értünk él, lehetetlenségnek tűnt – akár bevésődött az ember, akár nem.

- Benjaminé? – ismételte meg elhaló hangon.

- Igen, Benjamin Clearwater. Úgy tudom, hogy a te diákod… - tettettem enyhe bizonytalanságot.

- Igen, persze. Csak… nem értem, hogy miért jutott eszébe ez az ötlet – dadogta zavarodottan. Látszott rajta, hogy milyen küzdelmet folytat saját magával. Pontosan tudtam, mennyire nehéz lehet neki. Távol tartani magad attól, akit szeretsz, iszonyatosan nagy erőfeszítést igényel, és hatalmas fájdalommal jár. Még mindig összeszorult a mellkasom, ha azokra az időkre gondoltam, mikor nem mehettem Edward közelébe a biztonsága érdekében.

- Azt hiszem, kedvel téged – tereltem el a figyelmemet a régi emlékekről, hogy inkább kiélvezzem Benjamin és Lupe zavarát. Lupe ajkai elnyíltak és lesütötte a szemeit, mint aki szégyelli magát. – Te vagy a kedvenc tanára – tettem hozzá.

- Persze… A kedvenc tanára – gyűrögette a szoknyáját, és mintha csalódottság suhant volna át a vonásain.

- Úgy gondolta, hogy ez segíthet újra otthon érezned magad közöttünk – magyaráztam. – Benji igazán figyelmes fiú – próbálkoztam meg egy kis dicsérettel, amivel halvány mosolyt csaltam Lupe arcára. A kopogás félbeszakította a beszélgetésünket.

Lupe azonnal felugrott a székről, és kinyitotta az édesanyjának az ajtót. Átvette tőle a tálcát, és mellénk helyezte az ágyra.

- Igazán köszönjük, Mrs. Donaghan! – hálálkodtunk Russellel a szíves vendéglátásért. A muffinok hatalmasak és ínycsiklandóak voltak. Nem bírtam ki, hogy ne vegyek a kezembe egyet, és ne harapjak azonnal belé. – Ez isteni… - nyammogtam élvezettel.

- Örülök, hogy ízlik – sugárzott fel Mrs. Donaghan arca. – Akkor beszélgessetek csak nyugodtan tovább – hagyott minket ismét magunkra. Lupe tényleg eléggé magányosnak érezhette magát ismét itthon, mert az édesanyjáról lerítt a hála, hogy végre valaki foglalkozik vele.

- Szóval, milyen újra itthon? – kérdeztem rá.

- Jó… - bólintott Lupe lassan.

- Ez nem tűnt túl határozottnak… Nehéz megszokni újra La Push-t a város után? – tudtam, hogy valójában semmi közöm az egészhez, de nem láttam Lupén, hogy ellenére lenne a faggatózásom.

- Mire visszajöttem, mindenki olyan más lett… - sóhajtott fel Lupe. – Persze, én is változtam – vonta meg a vállát kissé szomorúan. Halk súrlódó hangot hallottam a fürdőszoba felől, de úgy tűnt, a többiek nem vették észre. Mintha Benjamin ujjai végigsimítottak volna az ajtó fáján…

- Hát, akkor ideje új barátokat szerezni. Mi is újaknak számítunk erre felé és te is… - vontam meg a vállamat. – Miért ne segíthetnénk egymásnak? – mosolyodtam el. Lupe ajkai is mosolyra húzódtak válaszként és bólintott.

- Mikor is lesz az összejövetel? – kérdezte. Kezembe vettem a tálcáról az egyik csészét, és megkavartam a teát, miközben Russel nekilátott elpusztítani egy muffint.

- Hát… - gondolkoztam el, hogy mikor is lenne megfelelő az időpont. – Azt hiszem, hogy a hét… - A szavaimat halk morgó hang szakította félbe – Benjamin gyomra. Lupe a fürdőszobaajtó felé kapta a fejét, mire én a pániktól véletlenül magamra löttyintettem egy kis teát. Túl finom ez a süteményillat, a francba… – Bocsánat – szólaltam meg. – Ezek a muffinok olyan ízletesek, hogy a gyomrom szinte követeli az újabb falatokat – próbáltam meg menteni, ami menthető egy angyali mosollyal. Lupe összeráncolt homlokkal nézett rám, aztán a vonásai kisimultak.

- Egyél csak, amennyi jól esik. Anyám biztosan sütött még egy tepsivel – súgta kissé lehalkított hangon, mintha valami titkot árulna el. – Folyton süt… - kuncogott fel. – Szerintem, attól fél, hogy éhen halok, ha nem töm agyon.

- Az anyák már csak ilyenek – bólogattam lelkesen. Már éppen megtöröltem volna gondolatban a homlokomat megkönnyebbülésem jeleként, mikor egy újabb, még hangosabb korgás hallatszott ki a fürdőszobából. Az istenért, Benjamin!

- Ez nem te voltál… - állt fel a székről Lupe.

- Lehet, hogy csak a régi csövek… - próbálkoztam egy újabb kifogással, de Lupe elindult az apró fürdőszoba felé. – Lupe, kérlek… Még nem beszéltük meg a… - kétségbeesve pillantottam Russelre, de nem igazán volt mit tennünk. Nem ugorhattunk rá Lupéra, hogy lefogjuk, vagy parancsolhattuk meg neki, hogy üljön vissza a helyére. Az ajtó halkan nyikorogva nyílt ki, és a tekintetem, ahogyan Lupéé is, azonnal Benjamin ijedt arcára szegeződött.

- Benjamin… - motyogta maga elé Lupe, és rögtön ismét elpirult. Odalentről hallottam Nate-ék halk káromkodását, de most inkább nem foglalkoztam velük. – Te meg mit keresel itt?

- Töröljem a memóriáját? – suttogta Russel a fülembe. Benji pupillája kitágult, így tudtam, hogy hallotta, amit én. Lassan pislantottam felé, hogy jelezzem, nem hallucinált. Russel tényleg képes lenne rá.

- Úgy, hogy ne essen baja? – kérdezte Benji, mire Lupe összezavarodva fordult felénk.

- Mi folyik itt? – követelte a választ, bár azt észrevettem, hogy egyáltalán nem emelte meg a hangját. Nem akarta, hogy az édesanyja bejöjjön. Nem akarta bajba keverni sem Benjit, sem minket.

- Igen. Semmi baja sem fog esni. Csak nem emlékszik majd az utolsó pár percre… - magyarázta Russel figyelmen kívül hagyva Lupe kérdését. Láttam Benjaminon, hogy megerősítést vár megint tőlem, ezért bólintottam. Az arcára olyan ragyogó vigyor ült ki, amilyet azelőtt még nem láttam – pedig szinte állandóan jókedvű volt.

- Nem! Benji! – tiltakoztam, de már késő volt. Benjamin olyan közel lépett Lupéhoz, hogy a lány az ajtónak szorult. Hallottam, ahogy mindkettejük szívdobogása felgyorsul, és a légzésük kapkodóvá válik. Úgy éreztem magam, mint egy kukkoló, de mégsem tudtam elfordítani a fejemet. Annyira szépek voltak együtt, és színtisztán látszottak az érzelmeik, mikor egymásra néztek. Nem is értettem, mások hogy nem veszik ezt észre az iskolában…

Ahogy Benjamin lassan lehajtotta a fejét, olyan megbabonázva vártam a csókot, mintha csak egy romantikus film képei peregtek volna előttem, és az én számat is csalódott sóhaj hagyta el, akárcsak Lupéét, amikor a telt ajkak a szája helyett az arcához nyomódtak finoman.

- Nem tehetem meg úgy, hogy te elfelejted… Az nem lenne igazságos… - Benjamin hangja halk és rekedtes volt, én pedig csak most vettem észre, hogy a tüdőmben tartottam eddig a beszívott levegőt. – De azt el kell mondanom, hogy szeretlek. Szerelmes vagyok beléd az első pillanattól, és tudom, hogy te is az vagy belém. – Lupe egy másodpercig elkerekedett szemekkel bámult Benjaminra, aztán hirtelen összerezzent, mintha valamiféle álomból ébredt volna. Olyan rémülten fordult felénk – már amennyire a másik hozzápréselődött test engedte -, hogy egy pillanatig azt hittem, újabb gyilkos vámpírok bukkantak fel a hátunk mögött.

- Nyugalom, nem mondjuk el senkinek… - próbáltam csillapítani a félelmeit. Tanárként és felnőtt emberként sokat kockáztatott volna, ha valaki olyan fülébe jutnak a Benjamin iránti érzései, aki nem értheti meg a bevésődést, mert nem is ismeri.

- Nincs mit elmondani… Mi csak… mi… - dadogta, miközben megpróbált ellépni Benjamin mellett. Aztán elkövette azt a hibát, amit én szoktam Edwarddal – újra felnézett az arcára. Megbabonázva pislogott, mintha valamiféle szerelmi bűbájt szórtak volna rá.

- Menj! – szóltam rá Benjaminra. – Mi majd vigyázunk rá – ígértem. Benjamin egy másodpercig mozdulatlan maradt, aztán gyorsan újra megcsókolta a kipirult arcot.

- Szeretlek – lépett ki a fürdőszobából, és hátrálva az ablak felé indult. – Szeretlek, szeretlek, szeretlek – ismételgette tökéletes boldogsággal az arcán. El tudtam képzelni, milyen felszabadító érzés lehet a számára, hogy végre kimondhatta bármiféle következmény nélkül. – Szeretlek – mondta még utoljára, aztán átvetette a lábát a párkányon, és leugrott. Összerezzentem, mikor Lupe ajkait halk, riadt sikkantás hagyta el, de csak akkor jöttem rá, hogy mitől ijedt meg, mikor elindult az ablak felé. Fél úton megragadtam a karját.

- Semmi baja – mosolyogtam rá.

- Nem tudhatod… - zihálta még mindig teljesen felzaklatva.

- Tudom – néztem a szemébe, és láttam, hogy bár fogalma sincs, honnan, mégis hisz nekem. Hallottam, ahogy Nate-ék arról vitáznak halkan odalent, hogy el kéne tűnniük, de Benji nem volt hajlandó addig mozdulni sem, amíg nem volt biztos abban, hogy Lupéval minden rendben lesz. – Bízz bennem. Ami most fog történni, az a te érdekeidet szolgálja. Még nem vagy kész arra, hogy beavassunk. Még Benjamin sincs teljesen kész rá…

- Miről beszélsz? – Lupe hangján érezni lehetett, hogy az utóbbi pár perc történései tényleg megviselték.

- Szeret téged és te is őt. – Mielőtt még felhangzott volna a tiltakozás, folytattam. – De ez még túl bonyolult nektek. Még időre van szükségetek… - eresztettem el a csuklóját, aztán a szék felé tereltem. – Gyere ülj le! – nyomtam le őt, aztán Russel felé fordultam, és biccentettem neki, hogy teheti a dolgát.

Russel arca hirtelen megfeszült és a homlokán apró ráncok jelentek meg a koncentrálástól, míg Lupe tekintetéből a totális ürességet lehetett kiolvasni. Hirtelen egy zombis film jutott eszembe, amit még gyerekkoromban néztem meg titokban – a szüleim éppen éjszakások voltak, amikor ment, különben nem engedték volna. Aztán az üresség helyét átvette a zavarodottság, és Lupe laposakat pislogva nézett fel ránk.

- Mi történt? – motyogta.

- Egy kissé megszédültél… - feleltem gyorsan. – Lehet, hogy a vércukrod. Enned kéne neked is valamit – siettem az ágyon lévő tálcához.

- Megszédültem? – nézett körben elgondolkozva Lupe. – Sajnálom…

- Ugyan, mindenkivel előfordul – legyintettem, miután átadtam neki egy muffint. – Ha tudnád, én mennyit szédelgek mostanában… - nevettem fel remélve, hogy nem veszi észre, mennyire kényszeredett a jókedvem. Egy részem sajnálta, hogy ezt kellett tennünk. Lupe és Benjamin annyira összeillettek. Az embernek eszébe sem jutott a korkülönbség vagy a tanár-diák státusz, ha rájuk pillantott. Csak két szerelmes fiatalt látott, akik megérdemelték volna a boldogságot. Bárcsak tehetnék valamit… - sóhajtottam fel gondolatban.

- Miről is beszéltünk? – hunyta le a szemét egy pillanatra Lupe, mintha megpróbálta volna összeszedni a gondolatait.

- Hogy Russelnél lesz egy kerti sütés. Éppen azt mondtam, hogy vasárnap lenne, és meg akartam kérdezni, hogy el tudsz-e jönni… - tereltem vissza a szót az eredeti témánkra.

- Ó… Igen… - bólintott Lupe. – Persze, szívesen elmegyek.

- Helyes – vigyorodtam el elégedetten. – Akkor vasárnap felveszünk majd téged is. Olyan kettő körül, rendben?

- Kik lesznek még ott? – nézett hirtelen rám.

- Hát, a la push-i családom, Jonathan Uley-ék. – Tudtam, hogy ha Nate nevét megemlítem, akkor Lupe tudni fogja, kikről is van szó. Mindenki ismert minket, farkasokat a faluban, és annak ellenére, hogy senki sem tudta, mik is vagyunk valójában, pontosan tudták, hogy összetartozunk. – És a másik családom… Cullenék. – Furcsa volt, hogy Lupe nem rezzent össze a nevüktől, de aztán rájöttem, hogy ez azért lehetett, mert ő távol élt innen, és még nem hallott róluk túl sokat. – Meg persze, most már te… - mosolyodtam el.

- Akkor ott lesz… - Lupe zavartan hagyta félbe az önkéntelenül megkezdett mondatot, de nagyon jól tudtam, hogy kire gondol.

- Hát igen, ott lesz mindenki, aki számít – segítettem ki. – Azt hiszem, mi most már megyünk… Pihenned kéne egy kicsit. Sápadt vagy… - tanácsoltam neki.

- Igen, pihennem kéne… - ismételt meg engem még mindig kissé zavartan, aztán megpróbált felállni a székről.

- Ó, nem, maradj csak. Nem szükséges lekísérned minket, kitalálunk – nyomtam vissza finoman. Halk lábdobogás hangzott fel a kertből, én pedig tudtam, hogy a fiúk elindultak. – Vasárnap találkozunk! – intettem Lupénak a küszöbről, aztán mikor Russel is kilépett a folyosóra egy biccentés után, becsuktam magunk mögött az ajtót. – El sem hiszem, hogy megúsztuk – sóhajtottam egyet. – Kösz, Russel! Hálás vagyok, hogy segítettél – karoltam bele.

- Örülök, hogy segíthettem! – vigyorgott rám, aztán a vigyora halvány mosollyá lohadt. – Tudod… Most először örültem igazán, hogy képes vagyok erre…

- Én mondtam, hogy áldás is tud lenni. Csak attól függ, hogy állsz hozzá – szorongattam meg finoman a felkarját.

- Már mentek is? – sietett elénk Mrs. Donaghan, miközben egy törlőruhával felitatta a kezéről a mosogatásból visszamaradt habot.

- Igen, sajnos, mennünk kell. De nagyon szépen köszönjük a teát, és a muffin isteni finom volt, nem igaz, Russel? – dicsértem meg ismét a süteményt.

- Igen, az volt – helyeselt Russel is.

- Ennek örülök. Ha bármikor van kedvetek benézni, akkor gyertek csak. Szívesen sütök bármikor – lelkesedett Mrs. Donaghan. Valószínűleg, nem bánta volna, ha minél több időt töltünk a lányával, és akár össze is barátkozunk.

- Köszönjük. Vasárnap átugrunk, hogy együtt menjünk a kerti sütésre – tudattam a nővel, és jó érzéssel töltött el, hogy a boldogságtól csak úgy felragyogott az arca.

- Szóval, akkor vasárnap tényleg megtartjuk a party-t? – kérdezte Russel, mikor már a házak között sétáltunk.

- Persze – bólintottam. – Mi a baj? – kérdeztem rá végül. Russel arcáról lerítt, hogy valami zavarja, csak nem meri elmondani.

- De ugye, nem csak kényszerből akarod megrendezni? Nem azért találtam ki ezt az indokot, hogy megint felhozzam, és muszáj legyen megcsinálnunk. Csak egyszerűen ez volt az első, ami beugrott – magyarázkodott, mire felnevettem.

- Nyugi, ez már elsőre is egy nagyon klassz ötlet volt. Örülök, hogy mégis van lehetőségünk rá. Alice teljesen fel lesz dobva – haraptam be a számat kissé gondterhelten.

- Most meg neked van valami bajod – fürkészte az arcomat Russel figyelmesen. Halványan elmosolyodtam. Tetszett, hogy ennyire kiismertük már egymás reakcióit, ahhoz képest, hogy csak nemrég voltunk barátok.

- Csak azon gondolkoztam, hogy vajon mi sül ki abból, ha a farkasokat összezárjuk a vámpírokkal egy kertbe… - magyaráztam. Mindenképpen szerettem volna, ha mindkét családom eljön, de az, hogy egy kicsit enyhült a viszony közöttük, és Edwardot elfogadták amolyan sógorfélének, nem jelentette azt, hogy együtt akarnának szórakozni.

- Majd segítek megfegyelmezni őket, ha kell… - koppintott Russel a homlokára.

- Bár ilyen könnyű lenne – kuncogtam fel.

- Figyelj csak... – szólalt meg pár percnyi gondolkodás után Russel. – Ugye, Cullenék megbocsátják nekem, ha nem lesz vér az étlapon… vagyis itallapon… - zavarodott bele.

- Azt hiszem, el fogják nézni neked – kacagtam fel. – És ha nem, még mindig megkínálhatod őket. Elég csak félrehajtani a fejed – néztem fel rá komolynak tettetve magam. Egy másodpercre a tüdejében akadt a levegő, aztán elvigyorodott.

- Úgysem tudsz megijeszteni – lökött oldalba, majd halk sziszegéssel megdörzsölte a könyökét. – Miből vagy te, vasból?

- Olyasmi – lépkedtünk fel Jonathan tornácának a lépcsőjén, de még mielőtt kinyithattam volna az ajtót, az magától kitárult.

- Épp most jött meg – mondta Nate a telefonba, aztán felém nyújtotta. – Edward az.