.

A könyveimet megrendelhetitek itt: http://konyvmolykepzo.hu/cimke/spirit-bliss

A Gyógyító pilleszárnyak című ficem be lesz fejezve mindenképpen. Az utolsó fejezete még idén várható, dec. 31-ig megleszek vele, ígérem! :)


2011. április 20., szerda

Gyógyító pilleszárnyak - 23. fejezet

23. BÉKÜLÉS




ISIS GYORSABB VOLT, mint emlékeztem rá. Már a folyónál jártunk, mikor végre beértem. Csak pár lépéssel futott előttem, így tudta, hogy mögötte vagyok, de esze ágában sem volt megállni. Mintha nem csak előlem, hanem a világból is ki akart volna rohanni. Éreztem a könnyei illatát, elárulták a fájdalmát, csalódottságát, én pedig legszívesebben visszaforgattam volna az időt, hogy meg nem történtté tegyem, ami Vania és köztem történt.

- Állj meg! Kérlek! – kiáltottam Isisnek, de csak onnan tudtam, hogy meghallotta a hangomat, hogy még gyorsabb iramra váltott. Ösztönösen cselekedtem. Én is sebesebben kezdtem futni, és amint végre újra beértem az apró lányt, kinyúltam felé és a karjaim közé zártam. A kezemből kiestek az ajándékkönyvek, de szinte fel sem fogtam. Éreztem Isis csapkodását, hallottam a szidalmait és fenyegetéseit, mégsem eresztettem.

A földre zuhanva hempergőztünk a fűben. Kívülről nézve biztosan komikus jelenet lehetett. Egy felnőtt férfi és egy lányka összeolvadva, karok és lábak mindenütt, akár egy groteszk szobor, ami életre kelt. Néha-néha enyhe fájdalom hasított az oldalamba, ahogy az apró kéz teljes erejéből püfölt. Isis nem csak gyorsabb, hanem erősebb is lett. Néha elfelejtettem, hogy már nem kisgyerek.

- Eressz el! Undorító vagy! Bűzlesz! – jutottak el a haragos-kétségbeesett szavak a tudatomig, és bár fájtak, igyekeztem nem törődni velük. A dühös harc alig pár percig tartott, aztán átfordult valami sokkal rosszabba. Isis hangja halkabb lett és el-elcsuklott, miközben a teste ernyedtté vált az ölelésemben. – En… engedj… Nem akarom… Nem… - Fogalmam sem volt, miről beszél pontosan. A közelségemet nem akarja jelen pillanatban vagy engem nem akar soha többé?

Nem teljesíthettem a kérését. Még képtelen lettem volna elengedni. Túlságosan féltem attól, hogy akkor örökre megszökik előlem. Nem a szó tényleges értelmében, hiszen itt volt az otthona, a családja. A lelke bujdokolt volna el előlem, hogy soha többé ne kelljen érintkeznie az enyémmel.

- Cssss… - simogattam a hátát, a karját és az arcát, miközben nyugtató szavakat susogtam neki. Bocsánatot kértem, elmondtam, hogy mennyire szeretem, milyen nagyon szükségem van rá. Kitört belőlem minden, amit eddig elfojtottam. A visszautasítása okozta keserűség, a sok-sok hét magány, amikor a székemben ülve azon gondolkoztam, mit árthattam neki, amiért eltaszít magától.

- Olyan szörnyen fájt… Annyira, hogy elképzelni sem tudod… - motyogtam bele a hajába – friss rózsaillata volt. Megnyugodva feküdtünk a fűben, a karom még mindig körülötte volt, nehogy elmeneküljön, de csak feküdt félig alattam, félig mellettem, és az eget bámulta, miközben beszéltem hozzá. – Nincs mentségem. Megmagyarázni sem tudom, mert én sem értem. De kellett valaki… Hogy… Hogy én ne… - Mély levegőt vettem.

Hogy mondhatnám el egy gyereknek, milyen erős bennem néha az öngyilkosság gondolata? Hogyan értethetném meg vele, hogy minden szalmaszálba bele kell kapaszkodnom, mert tudom, hogy még dolgom van ezen a világon, mielőtt Esmével újra egyesülhetnék?

- Én is elég lettem volna? – A vékony, rekedt hang végigborzongatott. Isis mindig ragyogott, tele volt élettel, de most mintha lefedték volna egy kendővel, ami csak tompán engedi át a fényét.

- Tessék? – emeltem fel a fejem a nyaka hajlatából és visszafojtottam a lélegzetemet.

- Ha veled vagyok, és nem zárkózom el, akkor is… szükséged lenne Rá? – hunyta le a szemét egy pillanatra.

- Azt hiszem, nem. – Isis közelsége elég lett volna ahhoz, hogy boldog legyek – már amennyire még boldog tudok lenni. Nem szexre volt szükségem, ez csak másodlagos dologként funkcionált az életemben. Vania így tudott segíteni rajtam. Így tudtunk igazán egymásra hangolódni. Isistől elég volt egy pillantás, hogy megnyugodjak. Nem kellett hozzá testiség. Hogy is kellhetett volna, hiszen még csak egy gyerek… És persze, Edward lánya.

Zavartan húzódtam hátrébb, mintha csak most döbbennék rá, agyonnyomom őt. A légzése gyors volt, az arca pedig kipirult, biztosan túl nehéz voltam neki. Felültem és a lábaimat átkarolva bámultam a fákat. Nem szaladt el, továbbra is csak feküdt mellettem mozdulatlanul.

- Vania… Rendes lány. Nagyon… kedvel engem – szólaltam meg pár percnyi csend után. Isis lehunyta a szemét és megremegett a szája. Az arcát fürkésztem, hogy lássam, mit érezhet. – Jaj, istenem, hogy magyarázzam ezt el neked! – túrtam a hajamba kissé kétségbeesve.

- Szereted őt? – Isis szeme lehunyva maradt, mintha direkt meg akarná nehezíteni, hogy olvassak benne. Gondolkoznom sem kellett, hogy tudjam, mit érzek.

- Kedvelem, de ez nem szerelem. Köze sincsen ahhoz, amit Esme iránt érzek. Ahogyan annak sem érhet a nyomába, ahogyan téged szeretlek – próbáltam megértetni vele. – Szükségem van rá, hogy… könnyebb legyen – sóhajtottam fel. A szeme felnyílt és felém fordította a fejét.

- Gyűlölöm őt! – Az íriszében szikrák pattogtak, amik aztán beleolvadtak az ellágyuló barna kavargásba. – De téged szeretlek. – A mellkasomban forró bizsergés keletkezett. Kinyúltam és megérintettem az arcát. Éreztem, hogy megremeg, de nem húzódott el. - Ha… kell neked… Ha tényleg… kell… - nyelt nagyot. - …legyen. Ha ő az, aki… - csordult végig egy könnycsepp az arcán.

- Megmondom neki, hogy vége – döntöttem el azonnal. Fogalmam sem volt még róla, hogyan közlöm majd Vaniával, de ez volt a helyes lépés. El sem lett volna szabad kezdenem. Tévedtem, gyenge voltam.

- Mi? – Isis felült és döbbenten nézett rám. A pillantása izgatottan pásztázta az arcomat.

- Megmondom Vaniának, hogy vége. Nem akarom, hogy szenvedj! Hogy azt hidd, elfelejtettem a nagymamádat, téged, a családomat – térdeltem fel és közelebb másztam hozzá. – Lehet, hogy nem fogod elhinni, de te vagy a legfontosabb számomra! Ha te szenvedsz amiatt, hogy… Akkor én soha többé! Elég a munka és a tudat, hogy boldog vagy – hadartam feldúltan. Tudnia kellett, hogy mennyire fontos számomra. Mindennél és mindenkinél fontosabb. Önmagamnál is fontosabb.

Összerezzentem és megfeszült minden izmom, mikor felpattant mellőlem. Azt hittem, itt akar hagyni, de csak tett két lépést az egyik fa felé, aztán újra felém fordult. A vonásai teljesen megváltoztak. Elmosolyodott, én pedig ismét felismertem benne a gyermeket, aki pár hónapja volt. Mégis… Furcsa volt. Mintha a korábbi arca csak egy maszk lenne, amit most felvett. A múlt lenyúzott maszkja a jelen arcán.

- Nem kell, nagypapa – rázta meg a fejét. – Erre semmi szükség. Én… Sajnálom, hogy hisztiztem – harapta be a száját, miközben lesütötte a tekintetét. – Csak attól féltem, hogy már nem fogsz szeretni, ha… - fonta össze a háta mögött a karjait, és a sarkán előre-hátra hintázott.

- Isis – álltam fel a földről. Tiltakozva kinyújtotta maga elé a karját.

- Nem, ne! Néha túl önző vagyok. Tudom. Azt akarom, hogy mindenki csak engem szeressen, velem foglalkozzon. És ha valami nem úgy történik, ahogyan elképzeltem, akkor… De nem vagyok rossz! – nézett rám könyörögve, hogy higgyem el neki, amivel egyébként is tisztában voltam. – Ha ez boldoggá tesz… Én elfogadom.

- Isis… - próbáltam újra elmondani a véleményemet, de nem hagyta. Lehajolt a fűbe, hogy felvegye a meglepetéseimet.

- Elviszem ezt Edannek, és köszönöm a verseskötetet! – szorította magához mindkét ajándékot. – Most megyek… És kérlek, bocsáss meg nekem! – perdült meg, hogy aztán eltűnjön a fák között. Meglepetten álltam teljesen mozdulatlanul, miközben a hűlt helyét bámultam.

Ez a hirtelen hangulatváltás nem volt természetes. Persze, Isis mindig kicsit szeszélyes volt, de ez most másnak tűnt. Kiborult, aztán pedig engedélyt adott nekem a Vaniával való viszonyra. Miért? Tényleg csak egy pillanatnyi kedélyállapot volt a féltékenysége?

Lehunytam a szemem és visszaidéztem minden egyes rezdülését, de nem tudtam rájönni, mi játszódhatott le benne. Az egyetlen, aminek örültem, hogy ez a beszélgetés azt jelentette, érdeklem még. Talán azt is, hogy ismét a kegyeibe fogad és nem kell távol tartanom magam tőle. A többi pedig… Remélhetőleg elrendeződik majd magától.

Másnap délután mentem csak haza. Segítenem kellett a kórházban, és a gondolataimat is össze akartam szedni. Mikor a ház közelébe értem, már hallottam a halk zongorajátékot. Négykezes volt a kottából, amit Edannek vettem. A két felső dallam gördülékenyen siklott be az ember fülébe. Felismertem a stílust, Edwardé volt. Az alsó szólamokról sem mondta volna meg senki – legalább is, ami a halandókat illeti -, hogy egy kezdőtől származnak, csak én vettem észre a hangok közötti pár tizedmásodpercnyi tétovázásokat.

Amint megállapítottam, hogy jó ötlet volt az egyik ajándékom, izgatottság szállt meg. Vajon Isis mit szólt a versekhez? Tetszett neki? Számára is megfelelő meglepetést választottam?

- Carlisle! – emelte fel a kezét a billentyűkről Edward, ahogy meglátott. Aggódva fürkészte a vonásaimat – valószínűleg olvasott Isis gondolataiban, és látta a tegnapi történéseket.

- Játszatok csak tovább! – mosolyodtam el, hogy megmutassam, jól vagyok.

- Na végre! – ugrált le Alice a lépcsőről nyomában Jasperrel. – Azt hittük, már a kórházba költöztél – nézett rám úgy, hogy bűntudatom támadt. Nem Isis volt az önző, aki teljesen jogosan hiányolta a nagyapját – még ha korábban meg is akarta tartani a távolságot tőlem -, hanem én, aki hetekig haza sem dugta az orrát. Az Isisszel való kapcsolatom pillanatnyi állapotától függetlenül kötelességem lett volna, hogy a családom mellett legyek.

- Hagyd békén! – mordult fel Edward. Alice összevont szemöldökkel meredt rá, aztán a tekintete hirtelen elhomályosult és a szája csodálkozó „Ó”-ba kerekedett. Jasper odalépett mellé és megérintette a karját. Pár másodperc múlva Alice megrázta a fejét, de a meglepettség még mindig nem tűnt el az arcáról. Úgy bámult rám, mintha kinőtt volna még egy fejem vagy hirtelen szivárványszínűvé váltam volna.

- Mit láttál? – érdeklődött Jasper, mielőtt még én megtehettem volna. Alice Edwardra kapta a tekintetét, aki aprót rázott a fején.

- Semmit, nem fontos. – Pár pillanatig kínos csend szállta meg a szobát, aztán Edward felállt a zongorapadról, miközben megsimogatta Edan fejét.

- Holnap folytatjuk, rendben? – ígérte. – Gyere, Alice! Menjünk vadászni! – intett az ajtó felé, amelyen alig pár perce beléptem.

- Maradjak? – érdeklődött Jasper. Ahogyan én, ő is érezte, hogy az előbbi látomás miatt akar Alice és Edward kettesben maradni. Történt valami, amit nem akartak megosztani velünk. Vagy csak velem…

- Igen, kérlek! Reggelre itthon vagyunk – állt lábujjhegyre, hogy puszit nyomjon a sebhelyes arcra, aztán kisietett Edward után a házból.

- Megyek, segítek anyának megetetni Edyt – pattant fel Edan a helyéről, és elsietett a konyha felé. Jasper is visszatért a szobájába, Rosalie és Emmett pedig az emeleten beszélgettek, de nem akartam zavarni őket. Végre úgy tűnt, képesek értelmesen kommunikálni egymással.

A hátsó kertben lévő kisház felé vettem az utamat. Ha dobogott volna a szívem, biztos, hogy a torkomba ugrik. Hallottam, hogy Isis odafent motoz, de amint ő is meghallott engem, csend lett.

Visszafojtott lélegzettel másztam fel a létrán, aztán bekukkantottam az ajtón.

- Bejöhetek? – érdeklődtem fesztelennek tűnő hangon, de valójában aggódva vártam a választ. Vagy fél perc telt el kínszenvedések közepette, mire végül megjött.

- Igen. – Isis halk volt, de határozottnak tűnt.

- Látom, berendezkedtél… - néztem körbe. Az általam feltett polcon könyvek sorakoztak és valaki behozott egy kisasztalt és néhány ülőpárnát is.

- Apa azt mondta, hogy megköszönte a nevemben, de… Köszönöm a házat, igazán szép lett! – hálálkodott, miközben visszaült az egyik párnára. Tétován léptem beljebb, és azon gondolkoztam, mit is kéne csinálnom vagy mondanom. Annyira furcsa érzés volt. Régebben elég volt csak leülni Isis mellé, és máris földöntúli nyugalom szállt meg. Most pont az ellenkezőjét éreztem. Izgatottságot. – Ülj le nyugodtan! – döntötte el Isis végül a kérdést. Leültem kissé távolabb tőle, aztán megláttam az asztalon a verseskötetet.

- Elolvastad a könyvet? – érdeklődtem, csak hogy megtörjem a kínos hallgatást.

- Igen, még tegnap este. De azóta már vagy százszor újraolvastam minden verset – érintette meg gyengéden a borítót. – Nagyon szépek, köszönöm.

- Örülök, hogy tetszik – mosolyodtam el halványan. Figyeltem az apró ujjak cirógatását, amint körbejárják a sárga, domború betűket a címlapon, mintha valami kegytárgyat érintenének.

Esme elkeseredett sóhaját még a dolgozószobámból is hallottam. Felálltam a székemből és a nyitott ablakhoz sétáltam. A kertben felállított egy festőállványt – pár hónapja elkezdett érdeklődni a festészet iránt. Egy ideig félrehajtott fejjel nézte a vásznon lévő képet, aztán az ecset ketté tört az ujjai között. Nem gyakran láttam őt idegesnek vagy türelmetlennek, de most szinte vibrált körülötte a levegő.

Az asztalomon lévő orvosi aktákkal nem törődve sétáltam le hozzá. A háta mögé suhantam, és átöleltem. Most már ráláttam a képére. A virágoskertjét festette meg. Igazán gyönyörű és pontos lett – minden egyes szirom, fűszál és földdarabka a helyén volt. Aprólékos munka lehetett.

- Mi a baj? – érdeklődtem tőle.

- Nem sikerül – döntötte a mellkasomnak a fejét, és a hangja igazán szomorúnak tűnt.

- Micsoda? – ráncoltam össze a homlokomat.

- A festményem – mutatott a képre, amit még a nagy festők egy része is megirigyelt volna.

- Szerintem gyönyörű – értetlenkedtem, és próbáltam rájönni, mi lehet a gondja vele.

- Hát pont ez az! – csattant fel, aztán elhúzódva tőlem széles kézmozdulatokkal magyarázni kezdett.

- Szimplán csak szép. Ennyi. Nincs benne semmi különleges. Pedig ez… - mutatott szét a kertjén. – Olyan csodálatos. Annyira… élő. De a képem halott, akár csak én. És hiába próbálkozom, nem tudok életet lehelni belé – remegett meg a szája. Elszoruló torokkal néztem a képre, aztán pedig a kertre, és megértettem.

Talán még Esme sem tudta, hogy miért fáj neki ez az egész. De én igen. Nem a festmény volt a probléma. Még csak nem is a kert. Az fájt az én drága kedvesemnek, hogy képtelen valami élő megalkotására. Nem tud gyermeket szülni. A kert volt a vágya szimbóluma, míg a festmény a meddő valóság.

Tenyerembe vettem a festékes ujjakat és gyengéd, bocsánatkérő csókokat leheltem rájuk. Én tettem ezt vele. Az én hibám.

- Carlisle… - Esme suttogása vágyakozó volt. Majdnem teljesen eltűnt belőle az alig pár pillanattal korábbi szomorúság. Az ajkaira tapasztottam a számat, hogy kiszippanthassam belőle a maradékot. Keze gyengéden az arcomra simult, megremegtem az érintésétől. Olyan finom volt, akárha egy pillangó szárnya cirógatott volna végig.

Aztán a kéz egyszer csak felemelkedett és lengeni kezdett a szemem előtt.

- Carlisle… - nézett rám Isis várakozóan. Kérdezett volna valamit? – köszörültem meg a torkomat, és megpróbáltam visszaemlékezni, de nem ment. – Melyik a kedvenced? – ismételte meg végül, mikor észrevette a zavaromat. – A versek közül…

- Az elveszett kislány. Azt hiszem… - feleltem. Elgondolkozó arcot vágott, aztán elmosolyodott.

- Az nekem is tetszik.

- Nem kérdezed meg, hogy melyik a kettő közül? – Blake két verset is írt ezzel a címmel, mindkettőt A tapasztalás dalai ciklusba.

- Tudom, hogy melyik – szaladt fülig a szája, aztán a kezébe vette a kötetet és hagyta, hogy szétnyíljon. Annál Az elveszett kislány című versnél nyílt ki, amelyet vagy ezerszer elolvastam az elmúlt napokban. Onnan tudta, melyik a kedvenc versem, hogy ott törtem meg a könyvet.

Fogalmam sincs, hogyan, de ezután megolvadt a hetek óta tartó jégpáncél. Elképedve hallgattam Isis véleményét egy-egy versről és magáról Blake-ről is. Aztán áttértünk más témákra. Kiderült, hogy a könyveim felét már elolvasta, így szinte mindenhez hozzá tudott szólni, amihez pedig nem, arra kíváncsi volt, és el kellett magyaráznom neki. A kislány, aki a közelségével békét hozott nekem, teljesen megváltozott.

Persze, jó volt az is, mikor kiskorában csak ült az ölemben csendesen, és a kezét az arcomra fektetve elmulasztotta a fájdalmam egy részét, de a jelenlegi helyzet is nagyon tetszett. Mintha egy felnőttel beszélgettem volna. Egy igazán művelt ifjú hölggyel. Olyan gondolatok és elméletek bukkantak elő a fiatal elméből, amelyek tényleg szórakoztattak.

Annyira belemerültünk egy filozófiai vitába, hogy csak akkor vettük észre – vagy legalább is én – Isabella közeledtét, mikor már a fánk alatt állt.

- Isis, lefekvés! – közölte velünk az ítéletet. A szópárbajtól kipirult arcra fintor ült ki, és kivételesen én sem örültem ennek a parancsnak. Isis az ajtóhoz mászott és kihajolt rajta.

- Csak még öt perc és megyek… Kérlek… - Mivel Isis háttal volt nekem, nem láttam őt, de nagyon meggyőző lehetett az arckifejezése, mert végül megkapta az engedélyt.

- Rendben, de csak öt perc!

- Oké! – húzódott vissza a faházba. Csak akkor szólalt meg újra, mikor Isabella lépései eltávolodtak. – Holnap folytathatnánk… - ült vissza mellém, és a tekintete szinte könyörgött a beleegyező válaszért, én pedig örömmel megadtam neki, amire vágyott.

- Rendben. De most menj aludni, mielőtt anyád dühbe gurul… - Mély sóhaj szakadt fel az ajkairól.

- Ez most jó volt… - emelte rám a tekintetét. – Sajnálom, hogy olyan gonosz voltam veled és elkergettelek magamtól. Nem is tudom már, miért tettem… - tördelte a kezét.

- A lényeg, hogy elmúlt. – Egy cseppnyi haragot vagy sértettséget sem éreztem Isis iránt, bármi miatt is taszított el. Tényleg csak boldog voltam, hogy már vége van. Ismét a közelében lenni… Kimondhatatlanul jó érzés volt.

- Hiányoztál. – Ebbe az egyetlen szóba beleremegtem. Kinyúltam Isis felé, mire tétovázva elém sétált.

- Te is szörnyen hiányoztál nekem! – vallottam be, miután a karjaim közé zártam. A szíve dörömbölni kezdett a mellkasában, és éreztem, hogy az ujjai belemarkolnak a pulóverembe.

- Soha többé nem akarom, hogy távol legyél tőlem… - hallottam meg a halk motyogást. Isis elhúzódott tőlem, az arca olyan közel volt az enyémhez. A tekintetében ezernyi megfejthetetlen érzés kavargott. Zavartan eresztettem el őt. – Jó éjt… nagypapa! – lépett hátrébb, aztán magamra hagyott. Egy pillanatig ledermedve meredtem magam elé, aztán felpattanva az ajtóhoz rohantam.

- Jó éjt! – kiáltottam utána a megkésett viszonzást, miközben a faház megrecsegett. Meglepetten vettem észre, hogy túl szorosan kapaszkodom az ajtófélfába. Gyorsan ellazítottam az ujjaimat, nehogy kárt tegyek a kis házban.

Bár teljesen boldognak kellett volna lennem mégis nyugtalan bódultsággal ültem vissza a párnára. A fagerendának döntöttem a fejemet, és megpróbáltam rájönni, mi is okozhatja ezt, de nem jártam sikerrel. Isis megbocsátotta nekem az összes általam ismert és ismeretlen bűnömet, így mostantól bármikor újra láthatom őt. Bármikor beszélhetek vele. Megérinthetem.

Lehunytam a szemem és élvezettel szívtam be a nyitott ajtón beáramló hűvös levegőt, aztán mozdulatlanul vártam, hogy az éjszakát felváltsa a nappal, és újra Isisszel lehessek. Most, hogy már megtehettem, illetlennek tűnt volna bemásznom hozzá, hogy alvás közben figyeljem, bár alig bírtam visszafogni magam.

Kora hajnalban egy rigó fütyülését hallgattam, mikor hirtelen összerezzentem a sikoltásra. Halálra váltan pattantam fel, miközben arra gondoltam, biztosan csak hallucináltam – hiszen Isis a szobájában van, biztonságban – de a következő segítségkérő sikoly megcáfolt.

- Anya! Anya! – Bár nem engem hívtak, leugrottam a fáról és beszáguldottam a házba. Isabellát és Edwardot – akik már a gyerekszoba felé tartottak – megelőzve csaptam ki az ajtót, hogy aztán szembetaláljam magam Isis rémült pillantásával. Először nem értettem, mi is történt, mígnem az orromat megütötte a vér illata.

19 megjegyzés:

  1. Jajj, de nagyon vártam már! Nagyon szép lett ez a fejezet is.Félve de megjegyzem, hogy talán pont a kedvemre valóan alakul. Remélem nem csal a megérzésem.
    Edan is volt benne, apukája is volt benne, szavam sem lehet. :)
    A vége... Tán Isis nagylány lett???
    Puszi:
    Gerda

    VálaszTörlés
  2. Juhéjj, és még első hozzászóló is lettem. :-)))

    VálaszTörlés
  3. nekem is ez jutott az eszembe...
    tök jó, h van friss, már kezdtem begolyózni :)
    ugye nincs semmi baja, csak menstruál? ugye?!
    és nagyon Isis felé hajlanak a dolgok, hiszen az ő kedvéért seperc alatt otthagyta vna Vaniát :):D
    a függővégtől még mindig ideges vok, ugye legkésőbb egy hét múlva jön a kövtkező? *renis bociszemekkel néz és olyan renisen nyüszög hozzá*
    pusz

    VálaszTörlés
  4. Hát erre a fejezetre érdemes volt ennyit várni!! (remélem a következőig nem telik el ilyen sok idő) :)
    Hát eddig úgy alakul ahogy én szeretném!!! I+C
    Nagyon jó lett ez a fejezet egy pillanatra se tudtam abbahagyni. Csak úgy ettem...... :)

    VálaszTörlés
  5. ...huhhh..miután el olvastam az utolsó mondatot, ami az előbb volt, csak annyi jöt ki belőlem (szószerint):óóhh jézus..
    nagyon tetszett ez a fejezet, azért mert nagyon nagyon jó lett és azért is mert már régen kaptunk frisst:D
    nagyon szépen leírtad azt a képet, amikor Esme a kertben fest..olyan szép és mégis olyan szomorú a hangulata annak a résznek,de gyönyörű:)
    uhh, és most jön a Carlisle és Isis kapcsolat boncolás..
    hát nem is tudom hol kezdjem..
    talán ott, hogy értem én, hogy Isis még kislány ,de szerintem ő az önző és nem Carlisle..
    mindkettő szereti egymást, de ezt még nem vallották be egymásnak..
    Carlisle jól kijön Vaniával és talán hosszabb ideig is együtt lenének,de ott van Isis..
    Isis, elmondja Carlislenak, hogy nem szereti meg minden..aztán C hirtelen már mondja is neki, hogy elhagyja meg minden...
    nekem ez nem szimpatikus... , mármint Isis szemszögéből..Isis mindent megakar kapni és 'manipulálja' Carlislet..
    ..tudom, hogy ez 'csak' egy könyv, de mégis bosszant, de végülis ez nem baj, hisz érzelmet vált ki az olvasóból és ez is a cél a könyveknek..
    ..egyszerűbb lenne, ha elmondanák egymásnak, hogy 'mi a szitu'...
    Alice látomására, meg uhh enyhe kifejezés az, hogy nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit láthatott.. de abban biztos vagyok, hogy Carlislet látta, ahogy Isissel bán... vagyis túl közvetett vele, még akkor is, ha ő a nagyapja...
    a vége meg hát, önmagáért beszél..arra is kíváncsi vagyok, hogy kifog majd beszélni Isisszel, hogy mi történt vele..
    egyszóval imádtam ezt a fejezetet és várom a folytatást:)
    (lehet, hogy kicsit túl hosszúra sikeredett a beszámolóm:$)
    Pussz:Süti

    VálaszTörlés
  6. Huhh látom mást is beindított a fejezet. :-)
    A kedvemre valón én pont azt értettem, hogy talán Isis kapcsolata nem olyan lesz C-vel, mint nő és férfi. "nagypapa" ... Persze lehet manipuláció, de lehet az is, hogy végre látott valaki mást is C-n kívül, ráébred arra, hogy nem hozzá való.
    Izgalmas, hogy mindenkinek más jut az eszébe ugyanazokról a sorokról. :)

    VálaszTörlés
  7. Huh Spirit!

    Az előző fejezet... nem tudom valamiért me jött be nekem, de ez.. :) Ez jó volt.
    Megnyugodtam, végre szent a béke. Azért is nyugtató volt ez a rész, mert ezek szerint Isis és Carlisle kapcsolata megmarad a normális úton. Mármint remélem, hogy így lesz. ugye azt mondta Isis, hogy "nagypapa".. nem Carlisle, vagy valami mást... Végre mindenki felbukkant, ami hiányzott, most ez jót tett a lelkemnek. Viszont a vége... sejtem mi történt, de kivárni amíg biztosak leszünk benne. Mond kérlek, hogy most nem kell annyit várnunk rá!!
    Szóval akkor most Isis nagy lány lett? :)) Remélem nem lesz semmi baja sem... valamiért azt érzem most fognak a dolgok megkavarodni még csak.Mit látott Alice? jaj, olyan izék, hogy Edwarddal mindenből kihagynak mindenkit...
    Oh, Isis hirtelen hangulatváltását nem tudom hova rakni... ezen még gondolkodnom kell.. nem mintha nem ezt csináltam volna az elmúlt negyed órában. :$

    VálaszTörlés
  8. Ez komoly fordulat!Isis emberi énje felülkerekedett, lehet h jobban örült volna, ha ő is kis hegyi oroszlán lenne!?!?!na mindegy, majd kiderül!Köszi, nagyon jó lett!

    VálaszTörlés
  9. na ez ez ez mert hagyod ijenkor abba naa:)):))kulonben en Vania parti vagyok de ez a feji nagyon tetszett kicsit elkeseredtem mirko meghallotam hogy elhagyna Vaniat de aztan szeritnem nem lesz semmi gond Isisnek iz=gaza van:)):))

    VálaszTörlés
  10. Mi láthatott Alice?? Carlisle-t és Isist együtt? És Isisből meg nő lett ugye? Az volt a vér.:) Mentsruálni kezdett:) Ugye-ugye?? Áhh..ez eddig a legjobb fejezet.:) Most már én is nekik szurkolok.:) I&C :)<3
    Jajaj..már nagyon várom a következőt.:) Puszi

    VálaszTörlés
  11. Sziasztok! :-D

    Délkörül, amikor elolvashattam sajnos nem tudtam hsz-t írni....de végre most sikerül. :-)

    Annyira, de annyira vártam már, hogy hogy fognak végre kibékülni.....és olyan jó lett :-D Örülök, hogy C. nem hagyta magát lerázni és végül "tisztázták" a dolgokat.

    Az Én meglátásom szerint, Carlisle és Isis kapcsolata nem változott, a nagypapa és unoka irányba, SŐT! Amikor I. azt mondja "nagypapa" , a pontok a szövegben a szó előtt vannak, ezzel is mutatva, hogy csak magára erőlteti a kifejezést.(AZ ÉN MEGLÁTÁSOM SZERINT, PERSZE "mivel Én is akkor teszem a pontokat, ha előtte keresem a megfelelő szavakat)Szerintem, Isis igazán próbál felülkerekedni az érzésein és nem C-re erőltetni magát. Tudja, hogy "nem" szeretheti, de mégsem sikerül mindig palástolnia a szerelmét. Ezért vannak a kirohanásai, a hirtelen hangulat változásai.
    Abból is látszik, hogy próbál (persze nem sok sikerrel) túl lenni rajta, hogy bevallja nem akar önző lenni és azt mondja C-nek, bele egyezik a Vaniával való kapcsolatába, csak ne feledkezzen meg róla és ne tünjön el. Megelégszik azzal is, ha a közelében van. Ez igazán érett gondolkodásra vall! Jó az is, hogy megint tudtak gond nélkül beszélgetni, "egymásra hangolódni" :-)
    C. szemében lassan, de biztosan kezd megváltozni Isis.....csak még nem ismeri fel, hogy "ő sem tud élni nélküle" :-) Ennek még nem jött el az ideje :-)

    Csak nekem tűnik fel, hogy Isis mennyire kétértelműen viselkedik? Vagy lehet, hogy csak Én képzelem már el annyira őket együtt!? Nem tudom :-D ezt csak Spiritünk tudhatja :-D

    Szép és jó volt megint Esméről olvasni, de mégis, újra annyira sajnáltam a baba dolog miatt, mint régen :-(

    Végre megjelentek a családtagok is! Az agyam eldobom, hogy az Alice és Edward kérdés függőben maradt! :-D Ki bírja majd kivárni? :-D Mind1, kénytelenek leszünk :-D

    A végén nekem is a Nagylánnyá válás volt az első gondolatom. De már olvastam a fb-on a hsz-et és kicsit megzavartatok :-D Erre is NAAGYOON KíVÁNCSI VAGYOK, hogy nem-e ESETLEG tényleg Eden csinált valami huncutságot! Már meg sem lepődnék rajta :-D

    Kb. ennyi.... :-D Megint jó hosszúra sikerült! :-D

    Köszönjük szépen!
    Várjuk a kövit!

    VálaszTörlés
  12. Végre új fejezet! :D
    Az eleje nem tetszett, de a vége nagyon is! :) Kezdem megkedvelni Isist! :)
    Apropó Isis, csak nem nővé érett? :)

    VálaszTörlés
  13. Ez nem ér, Spirit. :( És már megint egy hétig várhatunk! Nem rosszból mondom, ugye tudod? :)
    Ui.: Démoni érintés? Azt mondtad, hogy még egy fejezetet felraksz! :-)

    VálaszTörlés
  14. Szia Spirit!
    Megérte várni erre a fejezetre! Nagyon sok gondolkodni-elemeznivalót hagytál nekem, ezzel elleszek tudat alatt egy hétig (de persze rövidebb idő alatt is tudom elemezni, ha hamarabb jönne az új fejezet :) ). Isis viselkedése nagyon tetszik, mármint hozzá való, nagyon átérzem a kislány-nagylány átmenetet, a kettős érzéseit, hogy szerelmes, de félig még gyerek, talán azt sem tudja igazán, mi az, csak érzi, h C mellett jó neki, ugyanakkor tisztában van vele, h a 'rokona', szóval nagyon eltaláltad. A beszélgetésüket még többször el fogom olvasni, hogy egészen összeálljon a kép, elhiszem, h C sem érti. Még mindig annyira kiváncsi vagyok, anno Edward mit mondhatott Isisnek, mikor elmentek megbeszélni a dolgot! Ezt egy üres órádban (amiben gondolom, nem bővelkedsz) nem írnád meg? Ha kell, kampányt is indítok érte, mert szerintem sokunk örömmel olvasná! Isisnél sokkal inkább felnőtt érzéseket érzek, mint C-nál, ő legalább a saját nyelvén megfogalmazta, h szerelmes, és tisztában van vele, hogy ezt nem lenne szabad, ez benne a kettősség. De C még magában sem rendezte az érzéseit, ami nem vall rá, hiszen eddig ő volt a megfontolt - ez nekem kicsit fura. Tudom, elfoglalt volt meg minden, de pl ezen az éjszakán elemezgethette volna a saját érzéseit, főleg, hogy mindenre pontosan emlékszik. Én ezt tettem volna a helyében. Nagyon tetszik, hogy Alice is meglátta, mi lesz, számomra egyértelmű, hogy őket látta együtt, ezért vitte el Edward beszélgetni, és remélem, ő majd segít I-nek és C-nek egymásra találni jobban. A család meg nem vitatkozik, hiszen Alice-szel úgysem érdemes...
    Szóval számomra örömtelien alakulnak az események:)

    Köszi, gratula:
    Pálinka

    VálaszTörlés
  15. Szia!

    Először is: gratulálok a könyvedhez! Emlékszem, mikor régen azt írtad, hogy nem fogadták el a beküldött írásodat, de úgy tűnik végre ez is megérett arra, hogy kiadják. Gratulálok hozzá! :)
    Figyelemmel kísérem az írókat, akik pár éve még nagyon messze voltak a kívánatos szinttől, s most büszkén tekintek minden olyan emberre, akinek sikerült felkapaszkodnia.
    Csak így, és még tovább! :D

    Terra

    VálaszTörlés
  16. Rég óta gyanítom, hogy valamit örökölt az anyjától Isis, mi van ha az a bevésődés? A cél személy pedig C. ? Akkor hiába szurkolok én itten Vaniának, mert ha ez kőkemény bevésődés, C. bár testileg el van V.-vel, idővel be kell , hogy lássa, vagy esetleg vhogy elmondják neki, vagy koppanhatna már végre C-nek, hogy- hogy érez iránta I. vagy mifene :) Jó a fejezet, már nagyon vártam :) Gratula! :)

    VálaszTörlés
  17. Szia!

    Nagyon tetszett ez a fejezet!! Főleg azért, mert végre Isisből is többet mutattál. Eddig mindig nagyon felszínes volt (nekem legalább is), de most mintha megpróbált volna egy kicsit önzetlenül viselkedni és felülemelkedni a saját érzésein. Persze később bevillant, hogy mivel C bevallotta, hogy nincs szüksége Vaniára, ha visszakapja Isis társaságát, ezt tuti ki is fogja használni a kiscsaj és minden szabadidejét le fogja kötni C-nek, hogy még véletlenül se találkozhasson Vaniával. Csak hogy bebiztosítsa magát... Még akkor is, ha ugyanezt C magától is megtenné… De lehet, hogy csak a merő rosszindulat beszél belőlem…
    Nagyon tetszik, hogy olyan élethűen adod vissza a zavarodott érzéseket bárkiről is legyen szó!! Izgatottan várom a további fejleményeket!
    ggizi

    VálaszTörlés
  18. Szia Spirit!

    Ez a fejezet a kedvencem.Isis nagyot nőtt a szemembe,igazán megkedveltem,mert rendkívüli fejlődésen ment keresztül és átérzem a lelki vívódását.Isis tisztába van vele,h Carlisle a nagyapja,de szereti és nem úgy ahogy egy nagypapát szokás.Nehéz időszakon megy keresztül,hiszen most érik nagylánnyá.Szerintem Isis és C viselkedéséből is egyértelműen látszik,h szeretik egymást csak C még nem jött rá valójában milyen értelemben.Isis pedig a lehető legnagyobb áldozatot hozta akkor,mikor C érdekében beleegyezett a Vaniával való viszonyába.Ha igazán szeretünk valakit,akkor a szeretett személy érdekéban elfojtjuk a saját vágyainkat,a másikét helyezzük előtérbe,és Isis azt hiszi C-nak szüksége van Vaniára,hiszen ő MÉG képtelen megadni neki,amira vágyik.Nagyon remélem jól értelmezem a jeleket:D
    Várom a folytatást!
    Csók : Dena

    VálaszTörlés