Már jó pár hónappal ezelőtt olvastam Sara Gruentől a Vizet az elefántnak című regényt, és nagyon megfogott. Aztán Zsuzsával ennek hatására elmentünk megnézni a Medrano cirkusz műsorát itt Pécsett, és egyszerűen elvarázsoltak. Ezeknek köszönhetően álmodtam egy bohócról és egy lányról. Elég intenzív álom volt... Mintha csak valóság lett volna. Ezt az álmot öntöttem novellába kicsit átírva, kicsit beleszőve a valódi cirkuszélményemet. :)
De hogy miért is mutatom meg nektek azon kívül, hogy kíváncsi vagyok a véleményetekre? :D Mert már vagy fél éve szintén Zsuzsával beszélgettünk, és felmerült bennem egy ötlet. Egy romantikus-erotikus novellás könyv ötlete, amiben ehhez hasonló novellák lennének... Érdekelne, hogy szerintetek jó ötlet-e, érdekelnének-e titeket az ilyen történetek? Szóval, nagyon örülnék a véleményeknek! :)
Jó olvasást! :)
Egy bohóc könnyei
A Medrano cirkusz. Három Aranybohóc-díj – a cirkuszosok Oscarja. Korábban a cirkusz szó számomra egyet jelentett a szakadt harisnyás, középkorú táncosnővel és a három göthös lóval, akinek már a járás is a nehezére esett. Egy kislány első igazi csalódása. Ahogy Susannel beléptünk a sátorba, azonnal tudtam, hogy az a régi emlék semmivé foszlik majd a mai délután. Mintha besétáltunk volna egy mesekönyvbe. Színek, fények, hangok és illatok… Elvarázsolt csodavilág.
Rögtön látszott az igazi olasz temperamentum, mikor egy egyenruhás fiú ruganyos léptekkel sietett elénk. Vörös-kék zubbonyt és kék nadrágot viselt, ami nagyon hasonlított a régi katonai egyenruhára. Igazán elegánsan nézett ki ebben az öltözékben. Először nem értettem, mit szeretne, aztán észrevettem, hogy minden belépő vendégcsoportnak jutott egy-egy kicsípett dolgozó. Az állunkat a porból kellett felkaparnunk, mikor rájöttünk, hogy az összes nézőt külön a helyére kísérik. A legátlagosabb ember is különleges vendégnek érezhette magát a törődés és tisztelet miatt.
A fejemet kapkodva igyekeztem beszívni magamba a látványt. A porond hatalmas volt, kötelek futottak át fölötte, mint egy jól megtervezett pókháló, a sátorvászon pedig a napsugaraktól védve, óvón emelkedett fölénk. Gyerekek szaladtak el mellettünk, mert nem bírták kivárni, hogy a szüleik végre elinduljanak utánuk. A cirkuszsátor maga volt az élet – nyüzsgő, zakatoló, lüktető.
- Ülj beljebb! – súgtam oda Susannek, mikor a második sor szélén akar helyet foglalni. Értetlenül nézett rám, de én csak tovább tereltem.
- Onnan jobban látni – ráncolta össze a homlokát.
- Nem szeretem a bohócokat – borzongtam meg. Megint kaptam egy kérdő pillantást, de csak azután válaszoltam, hogy végre középtájon leültünk. – Láttad az Az című filmet?
- Nem – rázta meg a fejét. Mellettünk megjelent egy szerelmespár egy cirkuszi kísérővel. A pár fiú tagjának el volt törve a lába, ezért a piros-kék egyenruhás férfi segített neki elhelyezkedni. Igazán törődő volt – az előttünk lévő sorból megfordított egy széket, hogy a törött végtag kényelmesen pihenhessen rajta az előadás alatt. – Miért lényeges az a film? – vonta Susan ismét magára a figyelmemet.
- Volt benne egy bohóc. Gyerekeket ölt. – Semmi másra nem emlékeztem abból az ostoba horrorfilmből, csak arra, hogy a bohócarcon először kedves mosoly ült, aztán megvillantak a tűhegyes fogak, és… Ismét végigfutott a hátamon a hideg.
- Biztosíthatlak róla, hogy itt a bohócok nem gyilkolnak le senkit – nevetett ki a barátnőm. Ez még annyira nem is zavart volna, mert megszoktam, hogy folyton húzzuk egymást. Ami igazán felbosszantott, az a mellettem tevékenykedő kísérő halk kuncogása volt. Lehajtotta a fejét, így nem láttam az arcát, de biztos voltam abban, hogy rajtam nevet. Ennyit a tiszteletről…
- Jól van, na! Tudom – fontam össze magam előtt a karjaimat duzzogva. – De szokásuk, hogy megszívatják az első sorban vagy a sorok szélén ülő nézőket. Láttam a tévében. De ha te a középpontba akarsz kerülni, nyugodtan kijjebb ülhetsz – vontam meg a vállamat. A kísérő felegyenesedett, amint a sérült lábú néző biztosította róla, hogy minden a lehető legjobb számára, aztán elsietett. Az arcát még mindig nem tudtam rendesen megnézni, csak annyit láttam, hogy körülbelül annyi idős lehet, mint én és szőkésbarna haja van.
- Oké, igazad van. Veszélyes odaülni. Naaaagyon veszélyes! – Komolytalanul kaptam a választ, de Susan mégsem ült át.
A bosszankodásom alig pár pillanatig tartott csak, amikor is önkéntelenül egy vágyakozó „Óóóóó!” hagyta el a számat. Egy apró oroszlánkölyköt hoztak be a sorok közé, akivel fényképezkedni lehetett a műsorkezdésig. Sajnos, túl sokba kerül a mi pénztárcánknak a lehetőség, ezért csak a nyakamat forgatva figyeltem az oroszlánt. Fotó helyett az emlékezetemben őriztem meg a képét.
- Popcorn, chips? – vonult el a széksorunk mellett egy fiatal árusfiú. Nagyon igyekezett az angol kiejtéssel, de így is ki lehetett érezni az olasz akcentusát. Alig pár perc múlva követte egy női társa, aki világító neonpálcákkal hadonászott, majd egy újabb hölgy kínált zacskós vattacukrot.
Tisztában voltam azzal, hogy nem illik őket bámulni, mégsem tudtam abbahagyni. Mind olyan fiatalok és szépek voltak. Mintha csak direkt azért válogatták volna össze őket, hogy a nézőtéren ülők szemét is gyönyörködtessék. Nem tudtam, hogy az egyenruha teszi-e vagy tényleg kivételes fizikai előnyökkel rendelkeznek, de abban biztos voltam, hogy az elegancia sokat dob mindegyikükön.
- Az átlagemberek miért nem öltözködnek ilyen szépen? – sóhajtottam fel.
- Na igen… A sok lúzer pasi is milliószor jobban nézne ki, ha ilyen egyenruhát vagy öltönyt viselne. De folyton csak farmer és póló… Gáz… - Helyeselve bólogattam, miközben a hátunk mögött ülő kicsit furcsállva mért végig minket. Susan nem volt egy mindennapi jelenség. A gondolkodás- és beszédmódja alapján bárki huszonévesnek gondolhatta volna, pedig valójában már nagymama volt. Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért -, sokkal jobban megértettük egymást, mint a korunkbeliekkel. Én mindig is koravén voltam, ő pedig örök fiatal maradt.
- Arról már ne is beszéljünk, hogy az udvariasságot csak hírből ismerik… - fintorogtam.
- Vagy még úgy sem – kontrázott rá. - Jó, mondjuk ők a pénz miatt csinálják, ez tény, de akkor is...
- Persze, hogy a pénz miatt, de menj csak be egy boltba vagy hivatalba, ahol szintén pénzért dolgoznak, és mégis olyan szörnyen bunkók az emberrel.
- Ez igaz – bólintott. Még mondani akartam valamit, de Susan figyelmeztető suttogására a porond felé kaptam a tekintetemet. – Kezdődik…
A fények finomabbá váltak, a nézőtéri susogás pedig elhalkult. Ahogy a reflektor a porond közepére sétáló cirkuszigazgatóra vetült, a világ számomra véget ért. Egyetlen dologra tudtam koncentrálni, az élményre. A szám vigyorba merevedett, a szívverésem a heves és a még hevesebb között váltakozott attól függően, hogy veszélyes vagy aranyos szám következett-e. Egyszerűen csak magába szippantott az előadás. Észveszejtő mutatványok a levegőben és a földön, lovak, tigrisek, rozmár, papagáj, teve, strucc, elefánt… Mindent megkaptam, amire csak hat évesen vágytam, ezáltal pedig ismét gyereknek éreztem magam.
A légtáncosnők úgy ugráltak, hintáztak és tekergőztek a magasban, akárha angyalok táncát figyeltük volna. Kecsesnek és törékenynek tűntek, és valahányszor a magasba ugrottak vagy elengedték magukat a zuhanást imitálva, a lélegzet a tüdőmben akadt. Csakúgy a halálgömb esetében. Egy gömbölyű fémkalitkában először egy, majd három, végül öt motoros fiú keringett. Elég lett volna csak egyetlen rossz mozdulat, egy tizednyi másodperc, amikor a figyelmük elterelődik, hogy a csodavilág rémálommá változzon. Rendesen meg is ünnepeltették magukat a szám után, de megérdemelték a vastapsot.
Nekem mégis az állatos produkciók tetszettek a legjobban. Nem csak azért, mert igazán ügyesek voltak mind az idomárok, mind az állatok, hanem mert látszott közöttük a kötődés és szeretet. Bár a fellépők nagyon ügyesek voltak, párszor előfordult, hogy nem akartak engedelmeskedni. Ilyenkor az idomárok nem kényszerítették rájuk az akaratukat, hanem megjutalmazták őket és a következő számra váltottak. Ha állatkertben vagy hasonló helyen jártam, mindig megfigyeltem, hogy hogyan bánnak az ott lakókkal. Van-e elég helyük, egészségesnek, boldognak néznek-e ki, és nem mindig voltam elégedett. De a bánásmód, amit most láttam, nagyon is elnyerte a tetszésemet.
- Ó, de aranyos! – hangzott fel az elragadtatott hang a hátam mögül, mikor egy fehér papagáj felpattant az elé letett görkorcsolyára és gurulni kezdett. A következő már gördeszkát kapott, de csak ezután következett a fő produkció. Harmadik társuk elé egy kisautót helyeztek. A papagáj beült a kormány mögé, elindította az autót, aztán félúton megállt. Összeráncolt homlokkal vártam, hogy mi lesz most, de nem csak én hittem azt, hogy a madár elrontotta a számot. Mikor kilépett az autóból és a csőrével felnyitotta a motorháztetőt, mind felnevettünk. Ez is a műsor része volt. Az okos papagáj gyorsan „megszerelte” az elromlott kocsit, aztán ismét visszaült a vezetőülésbe és továbbhajtott.
- Vigyázz, itt jönnek a bohócok! – húzott Susan jókedvűen az első bohócszám kezdetén.
- Haha, nagyon vicces – fintorodtam el, miközben három fehér, vigyorgó festékmaszkot viselő ember rohant ki a színpadra. A tekintetem végigpásztázta a közönséget, hogy lássam, mások is úgy élvezik-e az előadást, ahogyan én.
- Ez tényleg idejön! Ria! – éreztem meg a hegyes könyököt az oldalamban.
- Mi van? – Morcosan Susanra akartam nézni, de mielőtt megtalálhattam volna a pillantását, az erős fény elvakított. Ahogy a hófehér rózsa a látóterembe került, meglepetten kerekedtek el a szemeim és csak fáziskéséssel jöttem rá, hogy a számat is nyitva felejtettem. A mellettem ülők arrébb húzódtak, hogy helyet adjanak a bohócnak. Újra körbepillantottam, és mikor rájöttem, hogy mindenki engem bámul, felforrósodott az arcom.
- Vedd már el! – hallottam meg magam mellől a sziszegést. Valószínűleg Susannak sem igazán tetszett, hogy minden figyelem felénk fordul. A bohóc nem beszélt, csak ismét felém mozdította a virágot.
A kezem tétován nyúlt ki, és ahogy megérintettem a rózsa szárát önkéntelenül rándultam össze. Azt vártam, hogy majd szembe spriccel, átváltozik kígyóvá vagy egyéb módon rémít halálra, de semmi sem történt. Bizonytalanul néztem a bohóc szürkéskék szemébe – elrontotta volna a trükköt? -, de ő csak rendületlenül mosolygott rám, aztán két kezét a mellkasához helyezte és szívdobogást imitált jelezve, hogy szerelmes belém. Az arcszínem még mélyebbe váltott, így szinte megkönnyebbültem, mikor meghajolt egy kissé előttem, aztán visszasietett a társaihoz.
Reszketegen fújtam ki a levegőt a tüdőmből és jó pár percig képtelen voltam ismét a műsorra koncentrálni.
***
- Ez olyan varázslatos volt! – vigyorogva bámultam az üres porondra, miközben az emberek elhaladtak előttünk. Egyszerűen képtelen voltam eltűntetni az arcomról a nyilvánvaló elragadtatást. – Azt hiszem, görcsöt kapott az arcom – nevettem fel.
- Az enyém is, nem gáz – biztosított róla Susan, és tényleg ugyanúgy fülig ért a szája, mint nekem.
Megvártuk, amíg a tömeg kiszivárog a sátorból, csak aztán álltunk fel a helyünkről. Szinte utolsóként vonultunk el a nézők tiszteletére sorfalként felállt művészek és idomárok előtt. El akartam mondani nekik, hogy milyen jól éreztem magam, és hogy örök élmény marad számomra a műsoruk, de nem mertem megszólalni. Csak mosolyogtam rájuk rendületlenül, amivel az igazgatóból kicsaltam egy „Ciaót!”, a többiekből pedig egy-egy hálás viszontmosolyt. A bohóc előtt, aki a virágot adta nekem, elpirultam kissé és felgyorsítottam a lépteimet.
- Menjünk még egy kört! – röhögcsélt Susan, ahogy a cirkusz területéről kiléptünk. Megállt egy pillanatra, aztán levette a cipőjét és kirázott belőle egy kavicsot.
- Bár lenne rá pénzem… - sóhajtottam fel a rózsa szárával játszadozva. Bármikor szívesen újranéztem volna az egész műsort. Vágyakozva pillantottam vissza a sátorra, aztán a tekintetem végigsiklott a cirkuszosok lakókocsijain. – Kapaszkodjunk fel az egyik tetejére, hátha nem vesznek észre, aztán ha már kint vagyunk az országból, vállaljuk a mosogatást, csak hogy megtartsanak minket – vetettem fel az ötletet, ami ostobaság volt, egy pillanatra mégis izgatottá tett.
- Oké, menjünk! – viccelődött, miközben beleigazgatta a lábát a cipőbe.
- Inkább az állatok körül vállaljatok valami munkát. – Az idegen férfihangra megperdültem. Egy fiatal srác állt előttünk. Tőlem legalább két fejjel magasabbra nőtt, rövid, szőkésbarna haja és kék szeme volt, ami csillogott a jókedvtől. Biztosan ő is most jött ki az előadásról…
- Miért is? – érdeklődtem.
- Gondolj csak bele, huszonöt fellépő, a munkások és a családjaik, összesen hatvanegy ember. Ami egy kétfogásos ebéd esetében százhuszonkét tányér, plusz poharak és evőeszközök. Mire elmosogatnátok, ott lenne a következő étkezésről a halom – foglalta össze röviden a tényeket.
- Oh… Erre nem gondoltam… - húztam el a számat.
- De ha akarod, én szívesen magammal viszlek – lépett közelebb. Mikor kérdőn a magasba emelkedett a szemöldököm, felnevetett. – Nem ismersz meg, igaz? – Susanra pillantottam, hátha ő tudja, ki a srác, de megrázta a fejét.
- Kéne? – Kissé kellemetlenül éreztem magam, és csak remélni tudtam, hogy nem egy valaha volt túl közeli ismerősről feledkeztem meg. Legyen a szomszéd unokája, akit csak egyszer láttam egész életemben egy nyári szünet alkalmával vagy egy buszsofőr a reggeli járatról...
- Tőlem kaptad azt – biccentett a fejével a kezemben lévő rózsa felé. Kellett egy tizednyi másodperc, mire megértettem. Elkerekedő szemekkel néztem fel a férfiarcra és próbáltam megtalálni a hasonlóságokat.
- Te vagy a bohóc? – nyögtem ki végül. Bólintott.
- Ó… Bocsánat, hogy nem ismertelek meg, csak…
- Így olyan más vagyok. Tudom – fejezte be a mondatomat. – Remélem, nem hoztalak nagyon zavarba odabent… - nézett rám bűnbánóan.
- Hát, egy kicsit – nevettem fel. – De túléltem.
- Ennek örülök. Egyébként Jared vagyok – nyújtotta felém a kezét.
- Ariane, Ria – javítottam ki magam. – Ő pedig Susan – mutattam be a barátnőmet is kissé esetlenül. Tétovázva toporogtam, miközben a rózsa szirmait birizgáltam, és ezerrel gondolkoztam azon, mit is mondhatnék még. – Nagyon tetszett az előadás – bukott ki végül a számon.
- Ennek is örülök – akadt el végleg a beszélgetésünk.
- Jar! – A kiáltásra Jared hátrafordult. Az igazgató integetett felé, hogy beszéde van vele, aztán eltűnt a sátorvászon mögött.
- Mennem kell… - sóhajtott fel.
- Akkor… Nagyon örültünk – mosolyogtam rá, aztán elkaptam róla a pillantásomat, mert éreztem, hogy a forróság megint alattomosan az arcomba kúszik. Hátat fordítottam neki és Susannel elindultunk a buszmegálló felé. Alig három lépés után állított meg ismét Jared hangja.
- Várj! – kocogott utánunk. – Gyere el velem vacsorázni!
- Tessék? – Még akkor sem tudott volna jobban meglepni, ha hirtelen azt ajánlja fel, hogy legyek tigrisidomár.
- Hétig tart az utolsó előadásunk. Gyere el velem utána vacsorázni… - ismételte meg a meghívást. – Nem akarok egész este itt ülni, szeretnék kimozdulni, de egyedül nem lenne értelme… Kérlek, ments meg az unalomtól! – tette össze a kezeit, mintha könyörögne hozzám.
- Én nem is tudom… - pislantottam Susanre, aki úgy tett, mintha a lábaink körül lévő kavicsok igen érdekesek lennének.
- Kérlek…
- Ooké… - feleltem végül, bár nem voltam biztos abban, hogy a döntésem helyes-e. Nem volt szokásom idegen férfiakkal csak úgy elmenni… randira? Ahogy rádöbbentem, milyen programom is lesz este, csak még idegesebbé váltam.
- Remek! – derült fel Jared arca. A keze hirtelen felém nyúlt, én pedig megdermedve figyeltem, ahogy a fülem mellől előhúz egy papírt és egy tollat. – Ha felírod a címedet, érted megyek – nyújtotta oda őket. Anélkül firkantottam le a kért információt, hogy átgondoltam volna a dolgot. Csak minél előbb szabadulni akartam ebből a zavarba ejtő helyzetből. Jared elolvasta a címet, aztán bólintott. – Nyolc körül ott vagyok – fordult meg, aztán mielőtt még meggondolhattam volna magam, eltűnt a sátorban.
- Mi a fenét csináltam? – érdeklődtem inkább magamtól, mint Susantől, mégis ő felelt rá.
- Épp most mondtál igent egy irtó helyes srácnak. Vegyél randibugyit!
- Az istenért! – háborodtam fel a gondolaton is. – Csak enni fogunk.
- Igen. Előtte biztosan… - vigyorodott el szemtelenül. Egy fáradt sóhajjal az égnek emeltem a tekintetemet.
***
- Hát, nem ilyen vacsorára számítottam – nevettem fel. A szalvétával megtöröltem a számat most már sokadszorra, nehogy a csípős szósztól úgy nézzek ki, mint egy rosszul mázolt bohóc.
- Sajnálom, hogy nem valami előkelő helyre vittelek. Megtettem volna, de csak hónap végén kapjuk meg a fizetést, és… - kezdett Jared mentegetőzésbe, mire tiltakozva emeltem fel a szabad kezemet.
- Jaj, nem! Nem ezért! – ráztam meg a fejemet. – Csak ez az egyetlen étel a világon, amit egyszerűen képtelen vagyok rendesen enni – pillantottam le a kezemben lévő gyrosra. – Imádom, de úgy eszem, akár egy disznó.
- Szerintem ezzel mindenki így van – mosolyodott el. – De van rá egy jó módszerem – hajolt közelebb somolyogva, mire elakadt a lélegzetem.
- Igazán?
- Igen. Tépj a tésztából egy falatot, aztán a kezeddel vegyél a húsból és a többi feltétből. Ha pedig mégis összekennéd magad, ne foglalkozz vele, majd én letöröllek – nyúlt egy szalvétával a szám felé. Megkövülve hagytam, hogy megtisztítson, miközben azon elmélkedtem, voltam-e már életem során valaha ilyen zavarban. A válaszom végül határozott nem volt.
- Köszi – köszörültem meg a torkomat. Körbepillantottam, de mindenki el volt foglalva a saját dolgával. A legtöbben csendesen ettek, csak a sarokban lévő pár férfitagja telefonált serényen – valószínűleg üzleti ügyben. A barátnője – vagy felesége – unottan turkálgatta a salátáját.
- Nincs mit – bólintott Jared, aztán hátrébbhúzódott, és tovább ette a saját gyrosát. Hiába állította, hogy ezt az ételt senki nem tudja normálisan enni, ő egész ügyesen csinálta. Ezt bizonyította, hogy egyetlen csepp szósz sem volt az arcán vagy a ruháján.
- És… Hogy lesz valakiből bohóc? – kérdeztem meg azt, ami azóta foglalkoztatott, amióta csak a cirkusznál beszéltünk.
- A szüleim artisták voltak a Medranónál, de nekem rossz az egyensúlyérzékem – vonta meg a vállát. – Az állatokat pedig nagyon szeretem, de nem tudok velük igazán bánni. Úgyhogy maradt a bohóckodás és némi bűvészkedés – utalt a toll és papír elővarázsolására.
- Akkor mindenképpen a cirkusznál akartál dolgozni? Nem akartál soha letelepedni, tanulni, mással foglalkozni? – zúdítottam a nyakába a kérdéseimet.
- A cirkuszban születtem két előadás között, ott nőttem fel, nem igazán ismerek más életet. És szeretek bohóc lenni – ismerte be.
- Miért szereted? – Tényleg kíváncsi voltam rá, mert számomra a bohóc szakma nem igazán tűnt vonzónak. Végül is, lehet ez egy életcél? Nincs feljebblépés a ranglétrán, nincs fejlődés, nincs semmi…
- Hmmm… - hümmögött, mintha a szavakat keresné, aztán oldalra fordult és felcsillantak a szemei. – Megmutatom… - állt fel, majd odalépett a mellettünk lévő asztalhoz, ahol egy kislány és a szülei ültek. – Elnézést, elkérhetem ezt? – vett fel egy tiszta szalvétát. Mikor megkapta az engedélyt kiterítette az asztallapra. Érdeklődve figyeltem – mindenki mással egyetemben -, ahogy hajtogatni kezdte.
- Egy galamb! – sikkantott fel az öt év körüli lányka, mikor Jared felmutatta a művét.
- Megtanítjuk repülni? – érdeklődött.
- Igen – kapott válaszként heves bólogatást.
- Akkor lássuk… - Lélegzetvisszafojtva figyeltem, ahogyan a papírmadarat a tenyerére ülteti, aztán a másik kezével varázsló mozdulatokat tesz felette. – Abrakadabra – fújt rá aprót a madárra, aztán feldobta a levegőbe. Mindenki – legalább is én biztosan – azt várta, hogy majd repülni fog valami varázslatnak köszönhetően, de végül a földön landolt. – Ó… Hát, ez nem jött össze – húzta el a száját Jared. Felvette madarat és elgondolkozó arcot vágott. – Lehet, hogy neked kéne megpróbálnod, mert rám nem hallgat – vonta meg a vállát, aztán a lányka elé nyújtotta az origamit. – Csak csinálj így a kezeddel – mutatta meg a mozdulatot. -, mondd a varázsszót és dobd fel.
- Abrakadabra – mondta el ügyesen a lányka, aztán azt tette, amit kértek tőle. A madár megint a padlón kötött ki.
- Ez sem jött össze – csóválta a fejét Jared, aztán rám nézett. A rémület ott tükröződhetett a tekintetemben, mert elmosolyodott a látványomtól. – Talán a kisasszonynak menni fog…
- Neeee! Ne, kérlek! – emeltem fel a kezeimet tiltakozva. Ismét minden fej felém fordult az étteremben, még az itt dolgozók is leálltak a munkával. Elvörösödve takartam el az arcomat a kezemmel.
- Szeretnéd, ha megpróbálná, igaz? – fordult a kislányhoz, aki vigyorogva helyeselt neki. Mély levegőt vettem, aztán beletörődtem a sorsomba.
- Oké, de ezért most nagyon utállak! – közöltem, aztán elvettem a papírgalambot. – Csak csináljam, amit ti? – kérdeztem rá.
- Pontosan.
- Legyen… - egyeztem bele. Elismételtem mindent, amit korábban láttam, aztán már lendítettem volna felfelé a kezemet, mikor Jared elkapta a csuklómat, felkapta a tenyeremről a galambot, aztán hátradöntötte a fejét és a szája fölé emelve a papírállatot teljes erejéből fújni kezdett. A galamb egy ideig a szája fölött lebegett pár centivel, aztán fejen találta és a földre bucskázott. A gyermeki kacaj betöltötte az egész helyiséget.
- Tadadadááám – tárta szét a karjait Jared, mintha tényleg valami varázslatot vitt volna véghez, mire mindenki tapsolni kezdett. Hitetlenkedve ráztam meg a fejemet, de én is képtelen voltam elfojtani a mosolyomat. Az idétlenkedése egyszerűen vicces volt. Nem értettem, miért és hogyan, de így volt.
- Köszönöm a segítségedet! – nyújtotta át végül a galambot a kislánynak, aki vigyorogva vette el legújabb játékát.
- Bolond vagy – közöltem vele, miután visszaült mellém és az élet visszatért a megszokott kerékvágásba. Az emberek ismét enni kezdtek, és a pult mögött is beindult újra a hússütés.
- Bohóc vagyok – vonta meg a vállát.
- Ezért szereted csinálni? Mert a véredben van, és képtelen vagy abbahagyni? – próbáltam összefoglalni a tanulságot.
- Nem egészen… - rázta meg a fejét. – Nézz körül! – kérte. A tekintetem körbejárta a helyiséget. Az emberek beszélgettek, nevetgéltek, a hússütő fiú dudorászva vagdosta a hatalmas késsel a gyroshoz a megsült cafatokat.
- Mit kéne látnom? – értetlenkedtem.
- Az embereket. Vidámak. – Újra megszemléltem az arcokat, és rájöttem, hogy igaza van. Korábban mindenki faarccal üldögélt és alig kommunikált az asztaltársával, most viszont felpezsdült az élet. – Boldogságot tudok csempészni a napjukba. Lehet, hogy a mai nap most először mosolyogtak.
- Te… bolond vagy – közöltem vele újra, de a hangsúly teljesen más volt, mint az előbb. Lehet, hogy a galambot nem sikerült elvarázsolni, de engem biztosan.
***
A nyár ellenére az éjszaka hűvösnek bizonyult. Fel-felpislantottam Jaredre, aki mellettem sétált zsebre dugott kezekkel és mereven bámult maga elé. Nem értettem, mi lelte. Olyan jól elbeszélgettünk a vacsora alatt, de amióta hazaindultunk, teljesen elcsendesedett. Azt hittem, majd megfogja a kezemet vagy megkéri, hogy karoljak belé, de semmi. Lehet, hogy nem is tetszem neki, csak tényleg unaloműző társaság voltam?
- Itt vagyunk – sóhajtottam fel, mikor a házunk elé értünk. Jared úgy torpant meg, mintha azt sem tudná, melyik városban van, nemhogy melyik utcában. A tekintetével végigmérte az épületet, aztán felém fordult.
- Én… - kezdett bele egy mondatba, de végül elharapta a folytatást.
- Igen?
- Csak azt akarom, hogy tudd, még soha egy városban sem csináltam ilyesmit.
- Milyesmit? – szaladtak végig ráncok a homlokomon.
- Hogy meghívjak egy lányt a nézőtérről, randizzak vele, és… Ez sem… - lépett közelebb hozzám. Összerezzentem, ahogy a keze az arcomra csúszott. A tenyere forró volt, szinte égetett. A tekintetétől elakadt a lélegzetem, és ahogy előre hajolt, ösztönösen lehunytam a szememet. A csók lágy volt és finom. Az egyetlen hibaként azt tudtam volna csak felróni, hogy túl rövid. – Ezt meg kellett tennem, remélem, nem bánod… - húzódott hátrébb. Végigcirógatott, miközben elvette a kezét is.
- Nem… Nem bánom – feleltem halk hangon.
- Holnap eljöhetnél valamelyik előadásra. Utána beszélgethetnénk… - vetette fel.
- Én nem is tudom… - haraptam be a számat elgondolkozva.
- Ha nem akarsz, nem muszáj! – adta meg nekem a választás lehetőségét, bár láttam rajta a csalódottságot.
- Nem, nem az akarásról van szó. Csak… Szörnyen drága a jegy – vallottam be. – A mai előadásra két hétig kuporgattam, egyszerűen nincs több félretett pénzem, sajnálom – vágtam tényleg sajnálkozó képet, mire felnevetett.
- Azt hiszed, hogy meghívlak és elvárom, hogy fizess érte? – nézett rám félrebiccentett fejjel. – Természetesen ingyen bejöhetsz, mint a vendégem.
- Ó, de… Én ezt nem fogadhatom el! – tiltakoztam azonnal. Ha valaki egy kávéra hívott meg, azt sem fogadtam el soha. Egy független nő ne a férfiaktól várja el, hogy bármiért fizessenek neki. Egyedül a randikon szoktam engedményeket tenni ez ügyben, hogy ne sértsem meg a partnereim önérzetét, de ilyenkor is a legolcsóbb dolgokat kértem magamnak.
- Dehogyis nem! Látni akarlak! Kérlek! Ha akarod, letérdelek… - kezdett el féltérdre ereszkedni, de még időben elkaptam a karját és rá tudtam venni, hogy felegyenesedjen.
- Oké, oké, csak nehogy megtedd! – egyeztem bele, mire vigyor ült ki az arcára.
- Helyes! Akkor ezt megbeszéltük… Várni foglak holnap! – hajolt újra hozzám, de most az arcomra nyomta a száját. – Jó éjt, Ariane!
- Jó éjt! – motyogtam magam elé, de nem mozdultam. Jared kuncogva köszörülte meg a torkát.
- Fel kéne menned… - emlékezetett. – Megvárom.
- Persze – kaptam észbe. Tétován tettem meg az első lépéseket, aztán végül beléptem a lépcsőházba. Ahogy az ajtó becsukódott mögöttem, neki kellett dőlnöm. Nem akartam elragadtatni magam, hiszen, ez csak egyetlen találkozó volt, semmi több, mégis a szívem a torkomban dobogott, és… Fogalmam sem volt, mit érzek, de jó volt. Nagyon jó.
***
A táskámat szorongatva közelítettem meg a cirkusz területét. Még fél óra volt a kezdésig, de az emberek már gyülekeztek a jegypénztár előtt. Tétován álltam meg közöttük, kicsit kínosnak tűnt, hogy úgy kell bemennem velük, hogy látják, nincsen jegyem. Nem szerettem a protekciót.
Mikor a fémlánc, ami elzárta a bejáratot lekerült a helyéről, és a tegnapi jegyszedő elindult felénk, még inkább zavarba jöttem. A tekintete egyenesen rám szegeződött, így tartottam tőle, hogy hozzám tart.
- Vieni, vieni! – intett felém. Nem értettem, mit mond, de úgy tűnt, azt akarja, menjek vele. Fülig vörösödtem, miközben mozgásra bírtam a lábaimat. Tegnap óta megszokhattam volna, hogy mindenki engem figyel, de még nem sikerült. Ahogy a fejek felém fordultak, és azt figyelték, hová megyek, azonnal remegni kezdtek a lábaim. Egyszer még majdnem hasra is estem a kavicsos talajon.
A helyzet a lánc mögött sem volt jobb. Ahogy a sátor mellett elhaladtunk, a cirkuszosok is mind megbámultak. Még a lámák is utánam fordították a fejüket, mintha én lennék a látványosság, nem ők.
- Ariane! – Ha nem hallom a hangját, valószínűleg megint csak nem ismerem fel Jaredet a bohócruhában. Messziről integetett már felém, aztán átadta a kezében lévő dobozt a mellette álló társának, és odarohant hozzánk. – Eljöttél… - vigyorgott rám a festett és az igazi száj is.
- Hát, úgy tűnik… - toporogtam egyhelyben.
- Megölelnélek és adnék puszit, de nem akarlak összekenni – mutatott az arcára, aztán kinyújtotta felém a kezét. – Gyere, bemutatlak a többieknek! – A tenyerébe csúsztattam az ujjaimat, aztán hagytam, hogy maga után húzzon. Mire észbe kaptam, már emberek gyűrűjében álltam, akiknek Jared megállás nélkül sorolta a neveit. A felét sem voltam képes megjegyezni, de igyekeztem úgy tenni. Néhányan megpusziltak, mások csak felém biccentettek, én pedig úgy éreztem magam, mint egy kislány, akit körbevettek az idegen rokonok valami családi ünnepségen, hogy megcsipkedjék az arcát.
- Benvenuto! – hajolt hozzám egy puszira az egyik srác, aki a halálgömbben motorozott tegnap. – È veramente bella – kacsintott rám, de a szavait Jarednek szánta, mert ő válaszolt rá valamit és játékos-fenyegető mozdulatot tett a társa felé.
- Na jó, gyere! – ragadott ismét kézen, aztán kimenekített az emberek közül. Búcsúzóul visszaintegettem feléjük. – Bocsánat, hogy letámadtak, csak szörnyen kíváncsiak voltak rád.
- Miért? – lepődtem meg.
- Te vagy az első lány, akit hazahoztam bemutatni a „családnak”. – A mondattól lefagytam egy kissé. Mintha szerelmespár lennénk vagy jegyesek és most estünk volna túl az első családlátogatáson. – Most megijedtél, igaz? – álltunk meg az elefántoktól nem messze.
- Nem. Én nem… Na jó, egy kicsit – ismertem be, mikor kételkedve nézett rám. Kicsit zavart, hogy egy komoly beszélgetés közepette egy bohóc arca van előttem, de próbáltam a maszk mögött megkeresni az ismerős vonásokat.
- Sajnálom. Csak mi más ütemben élünk – fogta meg ismét a kezemet. – Nálunk minden… gyorsabban történik.
- Minden… - ismételtem meg kissé rémült hangon.
- Jaj, nem! Nem úgy gondoltam! Semmi olyasmire nem értettem, amire hiszed! – mentegetőzött.
- Nem hiszek semmit - próbáltam meg tereléssel oldani a feszültséget.
- Beülsz az előadásra? – váltott gyorsan témát legnagyobb megkönnyebbülésemre.
- Szó sem lehet róla! – jelent meg hirtelen egy kéz a vállamon. – Már láttad egyszer, igaz? – mosolygott rám egy harminc év körüli nő. Hosszú, festett vörös haja volt és kedves tekintete. – Inkább maradj velem beszélgetni, amíg a „gyerekek” játszanak – csipkedte meg Jared arcát, aztán a kötényébe törölgette a festékessé vált kezét. – Éppen ebédet főzök, segíthetnél…
- Nem foghatod munkára! – háborodott fel Jared.
- Nem, semmi baj! Szívesen segítek! – egyeztem bele. – Így legalább nem lesz lelkifurdalásom amiatt, hogy ingyen jöhettem be.
- Helyes! – bólintott elégedetten a nő, aztán belém karolt, és Jared tiltakozó tátogása ellenére magával vonszolt. Pár pillanat múlva kiáltásokat hallottam, és az emberek nagy része a sátor felé indult. Kezdetét vette az előadás…
- Egyébként Erica vagyok – álltunk meg az egyik lakókocsi mellett. Egy hatalmas beizzított grillsütő várt ránk előtte, nem messze tőle pedig egy hat és egy tíz év körüli gyerek futkározott.
- Ariane – mutatkoztam be.
- Igen, tudom. Jared tegnap óta állandóan rólad beszél – nevetett fel, mire elpirultam. Aztán az arca elkomolyodott, és elgondolkozva nézett végig rajtam. – Tetszik itt? – Az arckifejezéséből azt hittem, hogy valami fontosabb kérdést fog feltenni, ezért megkönnyebbültem kissé.
- Igen, nagyon. Minden olyan… más. És kedvesek az emberek – tettem hozzá.
- Élnél is itt?
- Élni?
- Csatlakozni a cirkuszhoz, utazni városról városra egy életen át… - magyarázta meg.
- Én… Nem hiszem, hogy… Nem tudom… - zavarodtam össze teljesen.
- Ha bizonytalan vagy, most menj el – jött a kemény válasz.
- Tessék? – megilletődve pislogtam magam elé. Erica kedves nőnek tűnt, ezért nem vártam volna tőle, hogy ennyire elutasítóan fog viselkedni velem.
- Ne értsd félre, szívesen látunk – enyhültek meg egy kicsit a vonásai. – De Jared reménykedik… Minél tovább vagy vele, annál rosszabb lesz, mikor továbbállunk.
- Én nem akarom bántani őt – vágtam rá azonnal.
- Tudom – mosolyodott el. – Én sem akartam bántani Ramirót. – Mikor értetlenül néztem rá, folytatta. – Az egyik előadáson eltörte a lábát. Abba a kórházba hozták, ahol ápolónő voltam. Egymásba szerettünk – vált ábrándozóvá a tekintete. – Mikor felgyógyult, megkért, hogy menjek hozzá feleségül és utazzam velük. Alig két hét után… - nevetett fel.
- És mit válaszoltál? – tettem fel az ostoba kérdést.
- Nemet. Mikor elmondtam a szüleimnek az egészet, viccnek hitték. Szó szerint nevettek. Hiszen, hogy várhatja el valaki, hogy két hét után otthagyj mindent? A családodat, a munkádat, az életedet.
- Hát igen… - értettem egyet.
- Én is tudtam, hogy tiszta őrület az egész. Mégis… - sóhajtott fel. – Beleszerettem. És ő is belém.
- Megkerested és mégis igent mondtál neki? – tippeltem meg, de a fejét rázta.
- A cirkusz elvonult, én pedig egy éven át gyötrődtem. Életem legszörnyűbb időszaka volt – borzongott meg. – Aztán szerencsére, következő évben a cirkusz visszajött Ramiróval együtt. Találkoztunk. Elmondta, hogy mennyire szenved nélkülem. Ugyanazt érezte, amit én. Újra megkérte a kezemet, én pedig nem szalasztottam el másodszorra a lehetőséget. És most itt vagyok! – tárta szét a kezét. – Immáron tizenegy éve.
- És boldog vagy… - állapítottam meg.
- Igen. De hidd el, azt az egy évet az ellenségemnek sem kívánom, nemhogy egy olyan rendes fiúnak, mint Jared. És neked sem – fordította meg a húst a rácson. Elgondolkozva néztem a felszálló füstöt, de fogalmam sem volt, mit is érzek. Minden olyan zavaros volt. Tegnap ismertem meg Jaredet, egyszer randiztunk, ez a mai volt a második, és máris együttélésről, házasságról és az életem feladásáról beszéltek nekem. Egyszerre tűnt természetesnek és szörnyen bizarrnak.
***
Mire megterítettük a hosszú asztalt, úgy éreztem, leszakad a karom. Így utólag be kellett látnom, hogy a tegnapi ötletem, miszerint álljunk be mosogatónak a cirkuszhoz, tényleg ostobaság volt. Amint vége lett az előadásnak és a nézők elhagyták az elkerített területet, minden felbolydult. A nők bevonultak a lakóautókba átöltözni, a férfiak odakint mosakodtak meg. A félmeztelen emberek látványa úgy tűnt, csak számomra zavaró. Igyekeztem a munkámra koncentrálni, de így is éreztem, hogy vörös az arcom.
- Háromszor is visszatapsoltak minket! Csodás volt! – huppant le mellém az asztalhoz Jared. A haja és az arca még vizes volt, eltűnt róla a bohócfesték és legnagyobb zavaromra az ing is.
- Gratulálok! – szegeztem a tekintetemet az előttem lévő tányérra.
- Hé, az a trükk a madárral, új volt. Mikor találtad ki? – érdeklődött a szemközt ülő férfi. A nevére nem emlékeztem, de azt hiszem, ő is a bohócok közé tartozott.
- Tegnap este ihlettek meg – éreztem meg magamon a kék pillantást.
- Bejött a gyerekeknek – hümmögött a férfi, aztán odabiccentett Ericának, aki húst tett a tányérjára. Neki akart látni az evésnek, de a kanál halkan csattanva intette jómodorra.
- Várd meg a többieket! – figyelmeztette Erica. – Ramiro, hozd ide a gyerekeket! – kiabált a férjének a lakókocsi felé. A férfi a kisebbik lányt a hóna alá kapta, a nagyobbiknak pedig megfogta a kezét, aztán elindult az asztal felé. Szép lassan mindenki elfoglalta a helyét.
- Akkor… Jó étvágyat mindenkinek! – csapta össze a kezét Erica, mire az evőeszközök fémes és a mohóság nyammogó hangjai betöltötték a levegőt. A tekintetem evés közben önkéntelenül is vissza-visszatért Jaredre. A haja így nedvesen sokkal sötétebbnek tűnt, az izmai pedig… Korábban sosem éreztem még izgalmat pusztán egy férfi látványától, ez is teljesen új volt, mint minden, ami hozzá kapcsolódott.
- Este elviszlek moziba… - hallottam meg a hangját. Kissé kábultan néztem fel az arcába.
- Moziba? – kérdeztem vissza.
- Aham. De ha mást akarsz csinálni, csak nyugodtan mondd meg. Az lesz, amit szeretnél! – biztosított róla. Már nyitottam a számat, hogy válaszoljak, mikor megéreztem magamon a fürkésző pillantást. Erica kíváncsi volt a válaszomra.
- Ezt megbeszélhetjük ebéd után? – kérdeztem végül. Jared arcáról leolvadt a mosoly. Bólintott, aztán visszafordult a tányérjához.
Evés közben igyekeztem nem gondolkozni, de képtelen voltam kikapcsolni az agyamat. Jared kedves fiú, jó vele lenni, érdekes, de vajon nem ártok neki azzal, hogy itt vagyok? Bár hihetetlennek tűnt, de ha tényleg belém szeretett egyetlen nap alatt… Ahogy jobban átrágtam, őrültségnek tűnt az egész. Hiszen alig ismerjük egymást! Erica biztosan téved. Csak kivetíti a történetüket a miénkre. Ennyi az egész. Jared egyszerűen unatkozik és véletlenül engem szemelt ki, hogy elüsse a szabadidejét. Csak egy romantikus kalandot élünk át, ami maximum két hétig tarthat. Aztán megköszönjük majd egymásnak az élményt és gondok nélkül búcsút veszünk. Egyszerű, mint az egyszer egy.
- Menj csak, majd mi elmosogatunk – hessegetett el Erica, miután mindenki befejezte az evést. – Beszélgessetek! – intett a fejével Jared felé, aki pár méternyire, a lakókocsi mellett toporgott és láthatóan rám várt. Bólintottam, aztán elindultam felé.
Az állatok karámjáig sétáltunk. Az illat nem volt túl kellemes, de annyira vészes sem. A cirkusz dolgozói szépen rendben tartottak mindent. Friss, tiszta vizet és ételt láttam az állatok mellett, és ők maguk is ápoltnak és boldognak tűntek.
- Valami baj van? – törte meg a csendet Jared.
- Nem is tudom… - sóhajtottam fel, aztán megálltam és a kék szemekbe néztem. – Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Ez egy szörnyen ostoba kérdés lesz – nevettem fel, miközben a hajamat igazgattam kínomban. – Tudom, hogy a válaszod úgyis nem, és tényleg bolondság az egész…
- Tedd fel, és kiderül.
- Érzel… valamit irántam? Mármint… valami komolyabbat… - próbáltam meg körülírni az érzést, mert ha ki kellett volna mondanom a szerelem szót, még hülyébben éreztem volna magam.
- Erica teletömte a fejedet, igaz? – vált haragossá a tekintete, aztán mély levegőt vett, és a kezeit a vállamra fektette. – Ne foglalkozz vele, jó? Azt hiszi, hogy csak azért, mert a főnök felesége, mindenbe beleszólhat és anyáskodhat felettünk. Azt akarom, hogy itt legyél, hogy jól érezzük magunkat. Semmi több, rendben?
- Csak jól érezzük magunkat…
- Igen, csak ennyi – egyenesedett fel és visszahúzta rólam a kezeit. – Szóval, mozi vagy valami más?
- A mozi tökéletes lesz – egyeztem bele kissé megkönnyebbülve.
***
- Háááát… Azt hiszem, nem vagyok túl jó a filmválasztásban sem… - vakarta meg a tarkóját Jared, ahogy kisétáltunk a vetítőteremből. Az emberek beszélgetve vonultak el mellettünk, és ahogy észrevettem, ők sem voltak túlságosan megelégedve. Engem nem igazán izgatott a film minősége. Jared körülbelül a film negyedénél vette a bátorságot, hogy megfogja a kezemet, onnan pedig csak az ujjaira tudtam koncentrálni, amik néha-néha megsimítottak.
- Nem volt olyan rossz – nevettem fel. Kétkedő arcot vágott. – A képi világ egész szép volt. De tényleg. – Tovább bámult. – Jó, oké, pocsék film volt – adtam meg magam.
- Sajnálom – igazította vissza a blúzom pántját a vállamra, aztán mikor összeakadt a tekintetünk, gyorsan visszakapta a kezét. – De ígérem, a holnapi randinkon kárpótollak.
- Miért? Mi a terv holnapra? – kíváncsiskodtam.
- Meglepetés – felelte nagyon titokzatosan. A keze ismét megkereste az enyémet, így sétáltunk ki az éjszakába.
- Nem akarok még hazamenni – csúszott ki a számon, ahogy Jared a buszmegálló felé indult.
- Akkor mit szeretnél? – nézett rám kérdőn. Szinte biztos voltam abban, hogy ha most valami őrültséget kívánnék, Jared azonnal elintézné nekem. Elgondolkozva haraptam be a számat. Az egyetlen, amit tudtam, hogy még nem akarok elválni tőle. Ahhoz túl jó volt ez az este.
- Nem tudom – ráztam meg a fejem. – Csak még ne vigyél haza.
- Rendben, gyere! Bemutatlak valakinek… - indultunk vissza a cirkusz irányába. Nem igazán vágytam egy harmadik személy társaságára, de Jared arcán olyan lelkesedés ült, ami miatt nem mondhattam ezt el neki. Alig két buszmegállót kellett csak sétálnunk és ezalatt élveztem az éjszaka nyújtotta kellemes levegőt, a csillagok és a hold fényét, valamint Jared közelségét.
A bejáratnál köszöntünk Stephanónak – időközben sikerült megjegyeznem a nevét annak a motoros srácnak, aki korábban olaszul beszélt hozzánk. Mikor vigyorogva jó éjszakát kívánt nekünk elvörösödtem. Tudtam, hogy mi jár a fejében, és a legzavaróbb az volt, hogy nem voltam biztos benne, téves lesz-e a következtetése.
Sosem voltam a kalandok híve – egész életemben két férfival volt szexuális kapcsolatom, és mindkettővel hosszútávú terveink voltak, amik végül nem jöttek össze. Mégis… Ha Jared az ágyába invitálna, lehet, hogy igent mondanék. Tagadhatatlanul kívántam őt.
- Hová viszel? – lepődtem meg, mikor a lakókocsisor helyett a karámok felé indultunk.
- Cssst… Ne kíváncsiskodj… - álltunk meg a lámák melletti résznél. – Csukd be a szemed!
- Miért? – ráncoltam össze a homlokomat.
- Csak csukd be. Bízz bennem! – villantott rám egy mosolyt. Engedelmeskedtem a kérésének. Hallottam, ahogy elhúzza az egyik karám ajtaját.
- Ha rám engeded a tigriseket, morcos leszek – dünnyögtem, mire felnevetett. A következő pillanatban valami nedves és szőrös ért az arcomhoz és a nyakamhoz. Ijedten ugrottam hátra egy halk sikkantás kíséretében.
- Nyugi… Nyugi, nem bánt! – nézett rám Jared bűnbánó arccal. Mellette egy teveborjú álldogált és kíváncsi tekintettel méregetett. – Sajnálom, nem akartalak megijeszteni.
- Nem, semmi… semmi baj – próbáltam lenyugtatni a szívverésemet, miközben az ijedtség helyét átvették az anyai ösztönök.
- Ó, de édes! – léptem ismét közelebb. – Meg szabad…? – emeltem fel a kezemet jelezve, hogy mit szeretnék tenni.
- Persze. – Lassú mozdulattal érintettem meg a puha szőrt a hosszú nyakon, és mikor a teve oldalra fordította a fejét és megnyalta a csuklómat, halkan felnevettem. – Tetszel neki is.
- Is? – kaptam fel a fejem a szóra.
- Bolond, akinek nem tetszel – ragyogott rám a szürkés tekintet. Zavartan simogattam tovább az állatot.
- Mi a neve?
- Cecil – ejtette ki francia akcentussal a nevet. Már emiatt is furcsa volt ez a hely. Az olaszt használták anyanyelvként, de le mertem volna fogadni, hogy az itt dolgozók háromnegyedének köze sincs az olaszokhoz. Az ebédnél hallottam francia, német és angol akcentust, sőt, még szláv szavakat is.
- És nem a mamája mellett kéne lennie? – kukkantottam be a nyitott karámba, de abban a szénán és az itatóvályún kívül nem volt más.
- A mamája elpusztult szülés közben. Extra méretű cumisüvegből tápláljuk… - paskolta meg az állat oldalát. Elszomorodva simogattam meg a teve fején a kis szőrbóbitát. – Na jó, visszazárom, mert Ramiro kényes az állataira. Csak gondoltam, tetszene…
- Tetszett – biztosítottam róla, aztán búcsút vettem és figyeltem, amint Jared visszazárja a karámot.
- És most? – kérdeztem rá.
- Még mindig nincs kedved hazamenni? – fürkészte az arcomat.
- Nem igazán – vallottam be.
- Akkor… Ha érdekel, megmutathatom a lakókocsimat – ajánlotta fel azt, amire a leginkább vártam, és amitől a legjobban tartottam.
***
Szétnéztem a szűk kocsibelsőben. Egy fel- és lehajtható ágy, egy kis szekrény, egy még kisebb hűtő, két-háromlépésnyi szabad hely és a falon egy réginek tűnő plakát, ami a cirkuszt hirdette. Nem nézett ki túl kényelmesnek a hely, ennek ellenére elmosolyodtam.
- Hát, ez…
- Kicsi. Tudom – vágta rá Jared. A kezei ismét a zsebében nyugodtak és elég idegesnek tűnt. Nem csodálkoztam rajta, én is az voltam. Egy férfi lakására fel – vagyis ebben az esetben be – menni egynapi ismeretség után, nem az én stílusom volt.
- Hát, igen… - húztam végig a kezemet a szekrény szélén.
- A családosoknak nagyobb kocsit vesznek, nekem ez is megteszi. Úgyis csak az éjszakákat töltöm itt – vonta meg a vállát, aztán az ágyhoz lépett – közben a szűk hely miatt úgy kellett elslisszolnia mellettem, hogy szinte egymáshoz dörgölőztünk -, és lehajtotta nekem. – Ülj le! – kínált hellyel. A szoknyámat igazgatva fogadtam el. Pár pillanatig csend volt, ami alatt úgy éreztem, odakintről fáklyákkal melegítik fel az autó fémfalait, hogy élve süssenek meg minket, aztán megköszörülte a torkát. – Kérsz valamit inni?
- Valami hideget, ha van – vágtam rá azonnal, aztán rájöttem, hogy ezzel talán túlságosan elárultam magam.
- Sör? – emelt ki egy üveget a hűtőből. Mikor bólintottam, felnyitotta nekem és felém nyújtotta, aztán magának is kivett egyet. Azonnal meghúztam az üveget. Bár az ízét nem igazán szerettem, a hűvössége jól esett. Az egyre kínosabb csendben az ujjaim a páracseppeket simogatták le az üvegről, közben pedig azon gondolkoztam, hogy valamit mondani kéne.
- Ez egy kicsit kínos, igaz? – szólalt meg végül Jared megelőzve engem. – Valahogy nem vagyok jó ebben... Gyros, amit nem lehet rendesen enni, egy pocsék film, egy ijesztő állatsimogatás, most meg ez… Csodálom, hogy még nem menekültél el! – dörzsölte meg az arcát, aztán érdeklődve fordult felém. – Tényleg, miért nem menekültél még el?
- Mert élveztem az ehetetlen gyrost, a pocsék filmet, az ijesztő állatsimogatást és ezt is… - néztem a szemébe. Nem értettem, honnan szereztem elég bátorságot hozzá, mert soha életemben nem voltam még ennél idegesebb.
- Én is – halkult el a hangja. A tekintete a számra siklott, aztán vissza. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy megcsókoljon, és mikor megtette, halk, elégedett szusszanás hagyta el az ajkaimat. Éreztem, hogy a sör eltűnik a kezem közül, és hallottam a halk koppanást, ami azt jelezte, hogy Jared letette valahová. A tenyere az arcomra simult, én pedig beleremegtem ebbe az apró érintésbe. – Ne… - húzódott hátra, mikor gombolni kezdtem az ingét.
- Ne? – lepődtem meg.
- Nem azért hoztalak ide, hogy lefektesselek – rázta meg a fejét. Meglepett a kijelentése. Mi másért hozna egy férfi egy nőt a szobájába? – Nekünk nem kötelező szeretkezni.
- Nem akarsz? – szaladt össze a szemöldököm.
- De! Dehogynem! – nyögött fel, miközben végignézett rajtam. – Istenem, ha tudnád, mennyire akarok! – dörzsölte meg a tarkóját. – Viszont délután olyan ijedtnek tűntél, mikor felmerült benned a lehetőség. Tényleg minden gyorsabban megy itt, mint a kinti világban, de ez nem jelenti azt, hogy olyasmit kell tennünk, amit te nem akarsz igazán.
- Én akarom – vágtam rá azonnal, mire az arcára derűs mosoly ült ki.
- Nem bánnád meg holnap? – fogta meg a kezemet. – Nem olyan lánynak tűnsz, aki odaadja magát egy fiúnak, akit alig több, mint egy napja ismer.
- Nem is vagyok olyan! – biztosítottam róla. – Én még soha… Sosem tettem ilyesmit.
- Akkor most se tegyél. Miattam ne. Egy férfiért se. Ígérd meg nekem! – fúrta a tekintetét az enyémbe. – Ígérd meg, hogy nem dobod oda magad senkinek, mielőtt nem győződtél meg róla, hogy megérdemel-e!
- Ígérem – mondtam ki.
- Helyes – bólintott elégedetten, aztán felállt az ágyról. – Gyere, hazaviszlek! – akarta kinyitni az ajtót, de mielőtt megtehette volna, megfogtam a kezét. A döntésem hirtelen volt, mégis tudtam, hogy ezt akarom tenni. Hogy így kell lennie. Kérdőn nézett rám, én pedig a felsőm alá nyúltam és egyetlen mozdulattal lehúztam magamról. – Ariane… - tiltakozott.
- Annak adom magam, aki megérdemli – ültem vissza az ágyra, és kinyújtottam felé a kezemet.
***
Azt hittem, tudom, mit jelent szeretkezni, de rá kellett döbbennem, hogy eddig fogalmam sem volt róla. Nem volt minden tökéletes, mint egy lányregény rózsaszín habos lapjain. Bénáztunk, mint minden egymással éppen ismerkedő férfi és nő. De ezek az apró bakik csak még bensőségesebbé tették az egészet. Esetlenné és édessé.
- Áu! – nyögtem fel, ahogy bevágtam a könyökömet a fémfalba.
- Sajnálom, nem itt kéne… - motyogta Jared, miközben kapkodva lerángatta rólam a szoknyát. A következő pillanatban az ő karja koppant nagyot. Nevetve csókoltam meg és a simogatástól a könyökömnél csak még jobban kívántam.
A szüzességemet tipikus módon vesztettem el. A ballagási bál után az akkori fiúmmal – már egy éve együtt jártunk – elvonultunk egy szállodába. Panaszra igazán nem lehetett okom, mert egy jó hely szép szobáját vette ki. Vagy hússzor nagyobb volt, mint ez a kis lyuk és a szépen megvetett ágyon is elfért volna minimum öt ember.
Még csak azzal sem vádolhatom, hogy fájdalmat okozott nekem, csak pusztán örömet sem. Az elején megpróbált odafigyelő és gyengéd lenni, mintha számítana neki, mit érzek, de ahogy átléptünk egy bizonyos határon, már csak a saját élvezete volt a fontos. Először azt hittem, ez mindenkinél így van. Egy lány nem élvezheti az első szeretkezést. Túl feszült voltam, kellemetlen volt az első behatolás, nem tudtam elengedni magam. Aztán mikor a második, harmadik, negyedik alkalommal sem éreztem semmit, rájöttem, hogy a hiba nem bennem van.
Az egyetem második évéig nem is jártam senkivel. Aztán jött egy fiú, aki végül addig járt utánam és nyaggatott, míg el nem mentem vele meginni egy kávét. Akartam valakit magam mellé, érezni, hogy szerelmes vagyok, és bemeséltem magamnak, hogy így is van. Tettettem nap mint nap. Nem mások, hanem magam előtt. Másfél évig ment is a dolog, míg meg nem kérték a kezemet. Akkor pánikba estem. Így kell leélnem az egész életemet? A válaszom nem volt.
Most pedig itt feküdtem egy aprócska ágyon, egy fiú csókolgatta a nyakamat, akit alig ismertem, és az érzés, amit korábban foggal-körömmel akartam és eszeveszetten kerestem, anélkül jött, hogy számítottam volna rá.
A bőröm felforrósodott és bizsergett. Sosem hittem volna, hogy egy érintés a vállamon vagy egy csók a köldököm fölött tényleg izgató lehet. Pedig így volt. Mire Jared megérintette a testem legrejtettebb pontját már rég túlvoltam azon a ponton, amikor a józan eszemet még működőképesnek mondhattam volna.
Tudtam, hogy az exeimmel ellentétben ő akármeddig kényeztetne anélkül, hogy neki bármi is örömet okozna. A vicces az volt, hogy bár korábban mindig erre vágytam, most csak egyvalamit akartam. Őt. Most. Azonnal. Magamban.
Megállítottam a keze és a szája játékát és egyszerűen csak a testembe vezettem. Rég nem voltam már férfival, ezért először furcsa érzés volt, de az ösztöneim szerencsére hamar emlékeztettek arra, amit belém kódolt a természet. Köré fontam a lábaimat és a csípőm lágyan ringott a ritmusra, amit diktált. A kezeim kapaszkodót kerestek, de a matracon csak újra és újra végigszántottak a körmeim. Végül az egyik kezemet a falnak támasztottam, a másikkal pedig Jared vállába markoltam.
Az ütemes súrlódás a hüvelyemben enyhe, de állandó gyönyörérzetet okozott bennem. Már ez is több volt, mint amit eddig valaha éreztem. Arra egyáltalán nem számítottam, hogy ez még fokozható, így mikor egy erőteljesebb lökés után az orgazmus összerántotta a testemet, megsemmisülve zuhantam bele a fénylő-szédítő világegyetembe.
Lehunyt szemmel pihegtem, miközben Jared még mozgott bennem, aztán pár perc múlva mély nyögést hallottam a fülem mellett és meleg nedvesség csorgott végig a combomon. A következő pillanatban Jared rám hanyatlott és szorosan magához ölelt.
***
- Minden… rendben? – Jared hátulról magához ölelt, miközben a felsőmet igazgattam. A hangja halk volt, mintha tartana a választól. Nem mondta ki, mi is az a minden, tudtam, mire gondol.
- Igen – feleltem. Bár az apró, sötét felhőcske ott várakozott az agyam egyik lezárt szegletében, hogy viharrá nője ki magát, egyszerűen nem vettem róla tudomást. Ahhoz most túl boldognak éreztem magam. El akartam mondani, hogy mennyire jó is volt, hogy még sosem volt ennyire jó, de a szégyenérzetem – most, hogy viszonylag tiszta volt a fejem – nem engedte.
- Velünk reggelizel? – Hogy csak én hallottam-e ki a reménykedést a hangjából vagy tényleg ott volt, nem tudtam volna eldönteni.
- Haza kell mennem – fordultam meg a karjai között. – Írtam egy üzenetet a lakótársamnak, de biztos, hogy aggódik miattam. Még sosem maradtam így ki…
- Bevallom, ennek örülök – nyomott csókot a számra. – Felhívhatnád és akkor maradhatnál – vetette fel az ötletet.
- Át is szeretnék öltözni – néztem rá bocsánatkérően. Felsóhajtott, aztán bólintott.
- Oké, menj… - Újabb, ezúttal hosszabb csókot kaptam. Ha nem zörget be valaki az ajtón és ordítja el magát, hogy kész az étel, valószínűleg ismét lekerültek volna rólam a ruhák és csak órák múlva jutottam volna haza.
Ahogy kiléptem Jared kíséretében a lakókocsiból, azt hittem, hogy megint mindenki vizslató tekintettel méreget majd, de rám se fütyültek. A köszönésen kívül nem kaptam semmilyen megjegyzést, nem vigyorogtak össze a hátam mögött, még csak nem is néztek furcsán. Egyedül Erica arca volt kissé szomorkás, mikor jó reggeltet kívánt.
- Megfenyítetted őket? – kérdeztem rá Jarednél, mikor a jegypénztárhoz értünk.
- Nem – vigyorodott el. – Egyszerűen csak… Huh, ha ezt elmondom, megint frászt fogsz kapni – túrt bele a tarkójánál a hajába és kicsit félve nézett rám.
- Mondd! Erős leszek! – ígértem.
- Most, hogy… megtörtént, ami történt… - utalt az együttlétünkre finoman. -, mindenki úgy tekint rád, mint leendő családtagra. És a családtagokat nem hozzuk igazán kényelmetlen helyzetbe, főleg, ha még ingatag a helyzetük. Majd később lehet, hogy kapunk pár megjegyzést – kuncogott fel. – Nos, még mindig minden rendben? – tréfálkozó hangon kérdezte, de a tekintete komoly maradt.
- Ha még mindig áll, amit tegnap megbeszéltünk kettőnkről, akkor igen – feleltem.
- Persze, hogy áll. Csak jól érezzük magunkat. Az nem számít, hogy a többieknek mi jár a fejében. Ne foglalkozz velük! – ragadta meg a kezemet, én pedig egyszerűbbnek láttam nem észrevenni a kétségbeesést a vonásain.
- Rendben, akkor majd találkozunk – indultam el a kavicsos úton.
- Várj! Mikor? - hallottam meg a kiáltást.
- Az előadások utánra idejövök – ígértem meg hátrafordulva. Jared arcán megkönnyebbült mosoly futott végig, én pedig nem értettem, hová szállt el a reggeli megelégedett boldogságom.
***
Halkan fordítottam el a zárban a kulcsot, aztán lábujjhegyen igyekeztem eljutni a szobámig. Már a kilincsen volt a kezem, mikor a hátam mögött felhangzott a számon kérő hang.
- Aggódtam miattad. – Bűnbánó arccal fordultam meg, és bevetettem a kiskutyanézésemet.
- Bocsánat…
- Vele voltál? – érdeklődött Susan. Mikor bólintottam, a vonásai meglágyultak és csintalan fény villant a szemében. – Ééés?
- Mi és? – vontam meg a vállamat, aztán beléptem a szobámba. Susan nem tágított, tudni akarta, mi történt. Korábban mindent elmondtam neki, így nem volt hozzászokva, hogy hallgatok. Persze, ha megkérem, hagyjon békén, sértődés nélkül kisétált volna a szobámból, de valahol mélyen el akartam neki mondani mindent. Csak féltem, hogy ha kimondom, minden megváltozik egy szempillantás alatt.
- Mi volt? – faggatott tovább.
- Jól elvoltunk – léptem a szekrényemhez, hogy előkeressem a mai öltözékemet.
- Pfff… - fújtatott.
- Lefeküdtem vele, oké? És jó volt. De ez csak egy kis szórakozás – tört ki belőlem. Tudtam, hogy mikor megfordulok, a barátnőm kételkedő arcával találom magam szemközt, ezért hosszú percekig matattam a felsőim között. Végül kénytelen voltam kiválasztani egyet. – Mondd! – sóhajtottam fel, ahogy Susanre néztem.
- Te nem szoktál szórakozni… Legalább is, nem így.
- Valahol el kell kezdeni – tettettem érdektelenséget.
- Te tudod… De ahogy engem nem tudsz átverni, úgy szerintem magadat sem – vetette oda, aztán kisétált a szobámból. Magamban morogva szedtem össze a zuhanyzáshoz a cuccaimat, aztán átvonultam a fürdőbe. Mit tudhat ő az én érzéseimről? Egyszerűen csak nem az a tökéletes jó kislány vagyok, akinek mindenki gondol. Én is tudok erkölcstelen lenni. Ágyba bújni egy idegennel és csak szexelni, bonyodalmak nélkül. Ettől rosszabb lennék? Talán. És akkor mi van?
Dühösen álltam a langyos vízfolyam alá, de mire végeztem a mosakodással, rájöttem, hogy valójában saját magamra vagyok mérges. Susannek igaza volt. Más esetben biztosan nem így cselekedtem volna, de most egyszerűen ezt akartam tenni. Szeretkezni akartam Jareddel. Hogy miért, azt magam sem tudtam volna megmondani, de az én döntésem volt. És újra meg akarom tenni, még akkor is, ha ez nem méltó hozzám. Egész életemben először csinálok igazi hülyeséget. Ennyi nekem is kijár – győztem meg magam.
- Otthagytam a reggelidet az asztalon – szólt oda nekem Susan, miközben a táskáját felvette az előszoba kisasztaláról.
- Köszi – mosolyogtam rá, miközben a törölközővel a hajamat dörzsölgetem. – És bocsánat. Tudom, hogy csak jót akarsz nekem, de tényleg tudom, mit csinálok.
- Rendben. Csak vigyázz magadra – dörzsölgette meg a vállamat, aztán elindult dolgozni.
***
A porond és a nézőtér furcsa volt így üresen. Mikor Jared bevezetett, nem értettem, mit keresünk itt ilyenkor. A többiek odakint már lefekvéshez készülődtek, én pedig azt hittem, a tegnapi után Jared is azonnal vissza akar majd vonulni velem. Ehelyett itt voltunk. Kettesben.
A porond közepére vezetett, ahol a légtáncosnő hintája lógott. Az egész egy vékonyka lécből állt, aminek a fenekét ülve épphogy csak nekitámaszthatta az ember. Bár az előadás alatt a hölgy inkább állt a hintán vagy egyéb mutatványokat csinált, csak ritkán használta úgy, mint egy hétköznapi ember.
- Megtanítalak repülni – nézett rám lelkesen Jared, nekem viszont a gyomrom zsugorodott vagy tíz centit.
- Hülyéskedsz, ugye? – reménykedtem. Jókedvűen megrázta a fejét, miközben a biztosítókötelekkel babrált.
- Segítek felvenni – lépett elém végül valami övfélével, amibe bebújva a köteleket hozzám tudta rögzíteni.
- Jared, ez nem biztos, hogy jó ötlet – akartam jobb belátásra téríteni, de túl eltökélt volt. A szeme ragyogott, az arca kipirult, tudtam, hogy mindennél jobban meg akarja mutatni nekem a fenti világot.
- Jó lesz, bízz bennem! – igazította el az épségemet biztosító hevedert. – Rendben, ülve vagy állva? – adta meg a választás lehetőségét legalább ebben. Elgondolkozva mértem fel a helyzetet – vagyis a léc és a fenekem nagyságát és az egymáshoz való arányukat.
- Állva – vágtam rá, mikor elképzeltem magam előtt, hogyan bucskázom hátra, mikor lecsúszik a hátsóm a hintáról.
- Bátor vagy – segített fel a helyemre. A talpamba már most görcs állt, annyira összeszorítottam az ujjaimat.
- Jared… - motyogtam magam elé aggodalmasan. Egyelőre még nem voltam túl magasan, talán csak pár centivel, mint egy normális hintán, de már előre féltem az emelkedéstől.
- Nyugalom – Ahogy megmozdult alattam a léc, halkan felsikkantottam és olyan erősen kapaszkodtam a kötélbe, ahogyan csak tudtam. A hátam Jared mellkasához simult, a lába terpeszben helyezkedett el az enyém mellett. Hallottam, ahogyan hozzám csatolja magát, és ez egy kicsit megnyugtatott. Ha ő is velem jön, csak nem hagy leesni… - Indulhatunk? – érdeklődött.
- Erre jobb, ha nem válaszolok… - nevettem fel kínomban.
- Nyugalom… - ismételte meg, miközben egy puszit nyomott az arcomra. Próbáltam mélyeket lélegezni, ahogy elindultunk felfelé és mereven előre szegeztem a tekintetemet a sátorvászonra. – Csukd be a szemed, vigyázok rád! – jött a halk kérés. Ez volt a mai este az első, amit nem esett nehezemre teljesíteni.
Éreztem, ahogy kilengünk és a szél az arcomba süvít. Egész kellemes érzés volt így, hogy nem láttam, milyen magasan is vagyunk. Pár perc után, ahogy Jared ígérte, tényleg élvezni kezdtem a hintázást. A térdem ösztönösen berogyasztott, valahányszor előre indultunk előhozva a gyerekkori emlékeket. Olyan volt, mintha repülnénk…
Süllyedéskor megrándult egy kissé a lábam alatt a léc és a feszültség újra visszatért az izmaimba. A szemem jobbnak láttam nem kinyitni, míg földet nem érünk újra, ezért sikkantottam fel, ahogy a mögöttem lévő test hirtelen eltűnt. Riadtan pattantak fel a szemeim és ahogy hátrafordultam, elvesztve az egyensúlyomat kicsúszott a bal lábam a helyéről. Először fel sem fogtam, hogy Jared karjaiban vagyok, aztán mikor eljutott a tudatomig, megkönnyebbülve fújtam ki a tüdőmből a levegőt. Már két lábon állt, a hinta pedig alig pár centire lógott a talajtól.
- Nos? – érdeklődött Jared.
- Tényleg klassz volt – engedett fel a görcs bennem, és végre mosolyt tudtam varázsolni az arcomra. – Most már letehetsz – néztem fel az arcába.
- Még nem akarlak – jelentette ki, aztán kivitt a sátorból és elindult velem a lakókocsik irányába.
***
A következő pár napom olyan volt, akár egy film. Sosem éreztem még magam ennyire szabadnak. Semmi tanulás, semmi munka, semmi kötelesség. Szinte csak átöltözni jártam haza, egyébként a cirkuszban maradtam. Az előadások alatt segítettem főzni és játszottam a gyerekekkel. Összesen kilencen voltak, és már most látszott, hogy ők is ezt a világot választják majd. Lina, még csak hat éves volt, de olyan tornamutatványokat végzett, amiktől az ember lélegzete elakadt. Egy másik fiúcska pedig az állatok körül serénykedett a testvérével, és a lelkesedésük kiapadhatatlan volt.
Erica nem hozta fel többé az első napi témánkat. Vagy Jared kérte ezt tőle, vagy rájött ő maga is, hogy nem fenyeget minket az a veszély, amitől tart.
- Megjöttem! – tártam ki Jared lakókocsijának az ajtaját. A munkával mára már végeztek, de ő mégsem volt itt. Tétován körbenéztem, aztán úgy döntöttem, hogy odabent megvárom. Felnyitottam az ágyat, és lehuppantam rá. A kezem végigsimított a fehér lepedőn. Jared lecserélhette, mert tegnap este úgy összegyűrtük az előzőt, hogy csak na. Az emléktől egy kissé elpirultam. Lustán eldőltem, aztán hogy még kényelmesebb legyen, a fejem alá akartam húzni a párnát. Az ujjam valaminek nekiütközött. Kíváncsian húztam elő az elbújtatott tárgyat, bár tudtam, hogy nem kéne kutakodnom. Egy kis, fekete dobozka volt. Ahogy felpattintottam a tetejét, éles szisszenés hagyta el a számat.
Ez nem lehet… Ezt nem gondolhatja komolyan!
Visszazártam a dobozt, és a helyére tettem, aztán felálltam az ágyról. Összezavarodva toporogtam az alig pár méternyi helyen, miközben úgy néztem a párna felé, mintha bármikor előugorhatna alóla egy emberevő szörnyeteg.
Lehet, hogy nem is nekem szánja. Vagy, ha igen, nem amiatt, amire gondolok. Csak emlékként, hogy sose felejtsem el – mintha ez egyáltalán előfordulhatna.
Visszahajtottam az ágyat a helyére, aztán el akartam tűnni a kocsiból, de ahogy kinyitottam az ajtót, szembetaláltam magam Jareddel. Ijedt arcot vághattam, mert felnevetett.
- Nocsak, fülön csíptem egy betörőt… - nézett rám félredöntött fejjel, aztán hátrálásra késztetve belépett a kocsiba. – Tudod, hogy ezért büntetés jár? – viccelődött, de én képtelen voltam reagálni rá. – Valami baj van?
- Nem… Én csak… Olyan fura ez a maszk – mutattam az arcára. Szerencsére még nem mosta le a festéket magáról, így jó magyarázatnak bizonyult.
- Bocs, leszedem – nyitotta fel az ágyát, aztán a szekrényből elővett egy felállítható tükröt és a sminklemosó készletét. – Mindig megfeledkezem róla, annyira hozzám nőtt már – öntött valami átlátszó folyadékot egy vattadarabra, és elkezdte letisztítani az arcát. A tekintetem önkéntelenül is a párna felé vándorolt, aztán mikor rájöttem, mit figyelek, a padlót kezdtem bámulni.
- Jared… - szólaltam meg halkan.
- Igen? – nézett fel rám félbehagyva a tevékenységét. Leültem mellé, és végignéztem a bohócarcon, aztán a pillantásom megállapodott az övénél. Fogalmam sem volt, hogy csak másodpercekre vagy percekre olvadt-e össze a tekintetünk, egyszerűen csak néztem őt és tudtam. Tudtam, hogy tévedtem. Hogy Ericának és Susannek igaza volt. Tudtam.
- Most már így is látlak téged – csúszott ki a számon. A bohócmaszk alatt ott voltak az ismerős vonások. A festett alatt az igazi száj vonala, az áll, a szürkéskék írisz. Nem is értettem, hogy korábban miért nem ismertem fel, ha be volt öltözve. Hiszen ő volt az!
Kivettem a kezéből a vattát és finoman törölgetni kezdtem az arcáról a festéket. A bőre apránként bújt elő, miközben a lélegzete egyre gyorsabb és gyorsabb lett. Mikor nagyjából végeztem vele, hozzá hajoltam és megcsókoltam. Némi kis fehér festék még maradt rajta, de nem volt türelmem tovább szöszmötölni.
Hagytam, hogy lehúzza rólam a felsőmet. A szája végigjárta a nyakam vonalát, hogy aztán a kulcscsontomon át a mellemig jusson. Halvány fehér nyomok maradtak hátra a bejárt úton. Felsóhajtottam, ahogy körbenyalta a mellbimbómat, aztán belefúrtam az ujjaimat a hajába és még közelebb húztam magamhoz.
Most hagytam, hogy lassan tegyen a magáévá. Bár a testem lüktetett, nem siettettem. Reszketve kapkodtam a levegőt, miközben végigcsókolta minden porcikámat, végül megállapodott a combjaim között. Ilyesmit még senki sem csinált velem korábban. Tudtam, hogy zavarban kéne lennem, mégsem éreztem ilyesmit. Csak és kizárólag az élvezetnek volt helye most bennem. Jared olyan gyengéden és odaadóan kényeztetett engem, hogy egyszerűen természetesnek tűnt az egész.
Csak azután hatolt belém, hogy a nyelve átjuttatott a gyönyör küszöbén. Szorosan köré fontam magam, akár egy rózsainda. Az is voltam. Csábító és tüskés. Meg fogom őt sebezni. És talán magamat is. Már az elején ki kellett volna szállnom. Nemet kellett volna mondanom. Most sem lenne szabad itt lennem.
- Ariane, szerelmem… - nyögte Jared a fülembe, miközben a teste megremegett fölöttem.
Miután kihúzódott belőlem, magához ölelt, mint mindig. Alig kaptam levegőt a torkomat szorongató sírástól, de egészen addig tartottam magam, míg meg nem hallottam a halk hortyogást.
***
- Jared, várj! – Gyorsan magamra kaptam a nadrágomat és a felsőmet, aztán utána rohantam. Sikerült rendesen elaludnom, az utolsó pillanatban keltett fel. Már ismét a bohócruhát viselte, alig öt perc volt az első előadás kezdéséig. Mielőtt este elnyomott volna az álom, döntést hoztam, és minél előbb túl akartam lenni az egészen. Hátha legalább egy kicsit kisebb fájdalmat okozhatok.
- Mennem kell… - pillantott a sátor felé, amerre a társai már elindultak.
- Beszélnünk kell! – ragadtam meg a hatalmas vörös pöttyökkel díszített ingét.
- De…
- Most, Jared! Fontos – néztem könyörögve a szemébe.
- Oké… - húzott arrébb az útból. – Figyelek. – Mély levegőt vettem, mielőtt belekezdtem volna, és igyekeztem nem elsírni magam.
- Megtaláltam a gyűrűt tegnap. Nem akartam kutatni, csak… A kezembe került – vallottam be. Az arca csalódottá vált, és a maszkkal ellentétben lekonyult a szája.
- Ma este akartam odaadni. Oda a meglepetés!
- Jared, miért adtad volna? – Belekapaszkodtam a lakókocsi oldalába, mert a lábaim reszketni kezdtek. Nem akartam hallani a választ, mégis tudnom kellett.
- Én… Ha azt mondanám, feleségül akartalak kérni, mérges lennél? – nézett rám aggódóan. Tisztában volt vele, hogy megszegte a szavát. Hogy ez csak móka kettőnk között. Az időnk kellemes eltöltése.
- Nem – ráztam meg a fejem, miközben a szemem megtelt könnyel. – De Jared, ez nem fog működni. Többé nem jöhetek ide!
- Mi? – A korábbi aggódás igazi rémületté változott át az arcán. – Nem, nem. Figyelj, Ariane, tudom, hogy másképp terveztük, tudom, és sajnálom… De szeretlek. És érzem, hogy te is így érzel. Ugye, így érzel? – fúrta a tekintetét az enyémbe, és a hangsúlya szinte könyörgött nekem, hogy mondjam ki.
- Az nem számít – csordult végig az arcomon a nedves csepp. – Jared, holnapután elmentek. Én itt maradok, és…
- Nem! Ez az egész csak rajtunk múlik. Ha akarjuk, menni fog. Megoldjuk, és…
- Jared! – A hadarását Ramiro kiáltása szakította félbe. A sátor bejáratában állt, és elég dühösnek tűnt, amiért a bohóca még nincs odabent.
- Mennem kell, de várj meg itt, hallod? – takarta be a tenyerével az arcomat. – Megoldjuk, hidd el! Szeretlek – nyomott csókot a számra.
- Én is szeretlek – sírtam el magam. Tétovázva eresztett el, miközben többször is elmotyogta, hogy minden rendben lesz. Hogy engem vagy magát akarta-e megnyugtatni, nem tudtam eldönteni. Ahogy eltűnt a sátorvászon mögött, kitört belőlem a zokogás. Hiába kérlelt, nem szabad maradnom. Tudtam, hogy mi történne akkor. Szeretkeznénk, együtt lennénk, próbálnánk nem tudomást venni a tényekről, aztán két nap múlva mindketten még jobban belehalnánk.
Lassú léptekkel indultam a kijárat felé, mintha egy mágnes ellen hadakoztam volna, ami folyamatosan vissza akart húzni.
- Ariane? – Erica hangja állított meg. Ahogy ránéztem, láttam rajta, hogy tudja.
- Vigyázz rá, kérlek! – Nem kellett kimondanom, hogy kire és miért. Bólintott és a szemében – az én ugye megmondtam önelégültség helyett – színtiszta együttérzés volt.
Egész hazáig bőgtem, aztán bedobáltam néhány ruhámat egy bőröndbe, írtam Susannek egy levelet és hazautaztam a családomhoz. Ha Jared keresne, ott nem találhat rám. Így kell lennie…
***
Egy évvel később…
Kimerülten huppantam bele a fotelbe a narancslevemmel, és bekapcsoltam a tévét. Nem igazán érdekelt a műsor, csak emberi hangot akartam hallani. Mostanság nem igazán volt időm és lehetőségem eljárni itthonról. Hacsak a napi fél órás egészségügyi sétát nem számítjuk – pár kör a ház körül. Susan itt akart maradni velem, de a munkája miatt szüksége volt pihenésre, nem hagyhattam, hogy miattam hullafáradt és kedvetlen legyen. Nélküle minden nehezebb volt, de így is pár naponta átjárt hozzám, csak lakótársak helyett pusztán barátokká váltunk.
Lehunytam a szemem és csak hallgattam a megszokott bemondó hangját. Földrengés Ázsiában, sztrájk idehaza, kettősgyilkosság és jó hírként egy szívbeteg kisfiú, akit sikerült megmenteni egy új eljárásnak köszönhetően.
A Medrano Cirkusz a világ egyik legjobb… - A névre kipattantak a szemeim és felkaptam a fejem. A riporter mondataira alig tudtam figyelni, mert egyszerűen csak ittam magamba a látványt. A sátrat, az állatokat, az embereket. A kamera végighaladt a fellépőkön – volt pár új arc, akik nemrég csatlakozhattak csak a társulathoz, de a többséget felismertem. Mikor a bohócokat észrevettem, az ujjaim közül kiesett a pohár. Az egyikük arca más volt, mint a többieké. Csak félig mosolygott. Az arca bal oldalán – azon az oldalon, ahol a szíve is dobogott -, a száj szomorúan konyult lefelé, és könnycseppek jelezték a bánatát. Bár nem mutatták teljesen közelről, biztos voltam benne, hogy Ő az.
A Társulat két hetet tölt majd városunkban, napi három műsort adva. A jegyek elővétele ajánlott, mert már most teltház van az első három napra. – A kamera továbbhaladt, én pedig éreztem a nedvességet a nyakamig csordulni. Még mindig azt érezné, amit én? Miattam változott meg a maszk?
A riportnak már rég vége volt – ahogyan a híradónak is -, de én még mindig csak ültem a képernyőre meredve. Elmosódottan láttam a könnyeimtől, és a kezem reszketett. A narancslé teljesen beleázott a fotel huzatába és a ruhámba, a pohár pedig az oldalán hevert a lábam mellett. Talán órákig is így maradtam volna, ha a sírás ki nem zökkent.
Megrázkódtam, aztán az arcomat megtörölve pattantam fel és a falnál álló kiságyhoz siettem. Simon torka szakadtából üvöltött, pedig nemrég etettem csak meg. Ellenőriztem a pelenkáját, aztán tehetetlenül emeltem a karomba. Végül elmosolyodtam, mikor rájöttem, mi is a baj. A rácsok között kibucskázott egy plüssfigura. A kedvence, ami nélkül nem tudott elaludni. A vörös hajú és orrú, mosolygós bohóc. Élete első játéka.
- Tessék, itt van – mutattam meg neki. A tekintete felélénkült és abbahagyta a sírást. Hasonlítottunk – nekem is szörnyen hiányzott a bohócom. Leültem vele az ágyam szélére, aztán ringatni kezdtem.
Az utóbbi hónapokban egyvalamit megtanultam. Az ember életét felboríthatják hirtelen jött dolgok – egy szerelem, egy kisbaba -, de csak rajta múlik, hogy hogyan alakítja a Sorsát ezek által. Elmenekül-e összetörve a saját és mások szívét vagy vállalja a nehézségeket és kihozza belőlük a legjobbat. Jared esetében az elsőt választottam, és rossz döntést hoztam. Simonnal viszont már azt tettem, amit kellett és ez boldoggá tett. Talán most mindent kijavíthatok…
- Holnap elviszlek valahová… - szólaltam meg halkan. Simon nem értette, mit mondok, mégis érdeklődve figyelt engem. – Valakihez, aki nagyon fog szeretni. Egy igazi bohóchoz – nyomtam puszit az illatos babahomlokra. Bár fogalmam sem volt, mi vár rám ezek után, a döntésem mégis nyugalommal töltött el.
VÉGE
